A rémálmaim közé tartozik a betegen történő fotózás. Míg a munkák egy részét át lehet ütemezni, az esküvőknek az a sajátosságuk, hogy nem szívesen rakják át őket a fényképész kedvéért, főleg nem az utolsó napokban… Rengeteg esküvőn dolgoztam már, egy részükön nem százszázalékos állapotban. Szenvedtem már térd- és derékfájástól, kinlódtam már hetekig, beinjekciózva, fájdalomcsillapító tapaszokkal, de a legrosszabb mégiscsak lázasan-influenzásan vagy vírusos hasmenéssel esküvőt fotografálni.
Olyankor az ember alig tud lábra állni, nemhogy nehéz felszerelést cipelni. Ezen a hétvégén viszonylag olcsón megúsztam, “csak” egy napig vacogtam lázasan .. naná, hogy szombaton, az esküvő napján. Persze ilyenkor bennem van a dac: “csakazértis” megmutatom, hogy így is képes vagyok jó dolgokra. Hál’istennek, miután az ember sokadszor esik át ilyesféle krízishelyzeteken, kialakul egyfajta sztoikus magabiztossága, ami segít az újabb, hasonló akadályok előtt.
De azért el kell mondjam, ilyenkor áldom a sorsot, hogy nem egyedül dolgozom és van segítségem, akire baj esetén támaszkodhatom. Ez bizony komoly biztonsági háló alattam.