Július elején végzett a harmadik TEF2-es csoport. Legtöbbjük azonnal jelentkezett a TEF3-ra, ezzel az október 4-5-én induló TEF3 (gyakorlati workshop: egy nap kreatív örömfotózás, második nap utómunka) csoportra , így aztán vészesen fogynak a szabad helyek. A tavasszal lemaradó kollégák szóljanak mihamarabb, mert ismét hoppon maradnak.
Peace
Már írtam arról a jelenségről, melynek az a lényege, hogy egyes internethez jól, a közgazdaságtanhoz azonban kevéssé értő élelmes egyedek abból próbálnak megélni, hogy bizonyos szakmák képviselői számára ún. szakmai adatbázist hoznak létre. A külcsín látszólag azt mutatja, hogy jó dologról van szó, hiszen a szolgáltatásra vágyók egy helyen rengeteg szakmabélit találhatnak, egy gombnyomással tucatnyi ajánlatkérést továbbíthatnak az érintettek számára.
A mi szakmánk sem kivétel, de az internetes guruk láthatóan nem értenek meg néhány dolgot:
1. A potenciális “fotósok” száma ugyan óriási, de a munkák száma igencsak véges. Ezért a leendő szolgáltatók leginkább az árakkal versenyeznek. Ha éles az árverseny, akkor a szolgáltatási láncok rövidülnek, azaz a szolgáltató és a végfelhasználó egyaránt abban érdekeltek, hogy kiiktassák a köztes lépcsőfokokat, akik valós munkavégzés nélkül növelik az árat. Esetünkben ez a lépcsőfok éppen a közvetítő.
2. A közvetítő abban érdekelt, hogy minél több potenciális partnertől (fotóstól) gyűjtsön be jutalékot, ergo nem végez szakmai szűrést. A végfelhasználó ellenben éppen abban érdekelt, hogy minél jobb szolgáltatót találjon a pénzéért. Ez az ellentmondás ahhoz vezet, hogy a minőségi szűrést továbbra is a megrendelőnek kell elvégeznie, tehát semmi értelme a közvetítő igénybe vételének (ami növeli az árat, akkor is ha ezt a fotós építi be a számlába).
3. Az átlagosnál jobb fotósoknak a verseny közepette is van munkájuk elég, ezért nincsen szükségük a közvetítőkre. (Éppen ellenkezőleg, a legtöbbjük elvi okokból távol tartja magát az ilyen “marhavásároktól”.) Így aztán éppen őket nem lehet elérni a közvetítőkön keresztül, ami – valljuk be- nem jó hír a végfelhasználók számára és erősen megkérdőjelezi a közvetítők által üzemeltetett szaknévsorok hitelességét.
4. A fotó nem tömegcikk. Míg a félkilós búzacipóra és alkálielemre nagyjából azonos a kereslet és a felvevő piac homogén, az a fotós, amely jó az egyik ügyfélnek, valószínűleg nem tetszik majd másoknak. Ezért a megfelelő szakembert a potenciális megrendelőnek kell kiválasztania. Személyesen.
Eszmefuttatásom végére már csak egy kis szubjektív megjegyzés maradt. Véleményem szerint jó volna, ha az egyes szakmák megmaradnának az azt művelők számára és a mások munkáján, tehetségén élősködni próbálók azzal foglalkoznának, amihez értenek. A hazai piacnak nincsen szüksége harminc fotós-közvetítőre, így az internetes fotósajánlós-guruságon vélhetően soha nem lehet meggazdagodni. Javasolnám a nagyokosoknak, hogy próbáljanak megélni a saját munkájukból és hagyjanak békibe’ bennünket, fényképészeket. Az igényes menyasszonyokat meg óva intem attól, hogy az ideális fotóst ilyen “intézzükelhamar” listából próbálják megtalálni, jó eséllyel csalódás lesz a vége.
A cím nem helyes, mert az említett gyártók felszerelései egy szép júniusi szombaton egyáltalán nem civakodtak, csak szépen csusszantak a kezembe egyik a másik után, hogy tízórás küldetés során kiszolgáljanak szépen. És ahogy korábban a Canon-holmikkal történt, a Nikon-szettben sem kellett csalódnom. Éppen ellenkezőleg, nagyon elégedett voltam az eredményekkel. Nem fogok senkit technikai részletekkel untatni és képrészleteket prezentálni, inkább a gyakorló Canon-felhasználó (évente százezer felvételt készítek Canon csúcseszközökkel) benyomásairól szeretnék beszámolni.
Íme néhány a sok pici különbség közül, nagyon szubjektíven:
1. Átállás/ergonómia/tömeg: mivel sohasem dolgoztam Nikon digitális géppel, joggal tarthattam az átállási nehézségektől. Itt értek az első megdöbbentő benyomások. A D3s rendkívüli módon testreszabható (meg is tettem) és néhány óra alatt annyira megszoktam, mintha sohasem dolgoztam volna mással. Mindehhez kb 10 percet töltöttem a vaskos leírás…ábráival, hogy megnézzem, melyik gomb mire való, de a szöveges részekbe istókbizi’ nem kellett belenézzek. Az már igencsak szubjektív dolog, de nekem jobban kézreáll a D3s-féle dedikált kezelőszervek megléte (a D3s-en a Canonhoz képest nagyon sok gomb, csappantyú és kapcsoló található, amelyek egy része szabadon átprogramozható). Érezhetően kevesebbszer kell menübe menni (amely viszont a Canon-ban bolondbiztosabbnak tűnik). A Nikon szett tömege érezhetően kisebb, a 70-200+váz kombónál ez hűűű de sokat számít!
2. AF-sebesség: nagyjából pariban vannak a csúcskategória gépei, általában nem éreztem zavaró különbséget a két rendszer közt (ami nem csoda, a legjobb eszközökről van szó). A Nikon/Nikkor 70-200/2,8 VR –II-t alacsony fényben egy ütemmel lassabbnak éreztem a Canon 70-200/2,8 IS-nél, amelyet a letöltött képek is alátámasztottak, mozgó objektumnál többet hibáztam vele. A másik oldalon viszont álompárnak bizonyult a D3s+ Nikkor 24-70/2,8, ezzel a kombóval nem tudtam életlen képet készíteni. A Nikkor 24/1,4 sebessége és pontossága rendkívül kellemes benyomást keltett, pedig a Canon 35/1,4-el mértem össze, amely talán a létező legjobb a nagylátószög + sebesség + fényerő műfajban. Ha döntenem kellene, akkor nagy bajban lennék.
3. Élesség vs. bokeh: a Nikon/Nikkor szettel összességében élesebbnek tűnő fotókat készítettem, különösen kiemelkedtek a 24/1,4 és a 24-70/2,8, amelyeket az általam kifejezetten utált Canon megfelelőkhöz képest brilliánsnak (mármint gyorsnak, széltől-szélig élesnek, kontrasztosnak és nagyon pontosnak) találtam. Ez persze nagyon összetett kérdés és szubjektív meg preferenciafüggő, mert a másik oldalon jóval kisebb mélységélességre és krémes-lágy mosásra (bokeh) vágyókat szolgálja ki a Canon-optikák egy része (35/1,4, 50/1,2, 85/1,2,135/2), amelyeknek megfelelőit Nikkorban egyelőre nem találtam. Összeségében elmondható, hogya két platform képi érzete más és egymással nem helyettesíthető, de egymást jól kiegészítő. Klassz dolog volt jobbra nyúlni egy széles, kis mélységélességű, zajmentes riportképhez (D3s+24/1,4), majd balra, hogy valakiről közelebbi, elmosott hátterű portrét készítsek ugyanabban a jelenetben (1DsMk3+50/1,2).
4. Színvilág, színhelyesség: a két rendszer által adott nyers képek spektrális összetétele nem azonos, ezt biztosan állíthatom. Azt nem tudom, hogy ez a szenzorok vagy az üvegek miatt, de a Canon és Nikon platformok közti különbség jelentős. A Canon-féle spektrumban a melegebb tónusok dominálnak, a kipróbált Nikon szettnél ez az eltolódás nincsen, viszont jól megfigyelhető a zöld színcsatorna enyhe túlsúlya (amely az utófeldolgozáskor szépen korrigálható). Mindkét szettet AWB-módban használtam, hogy kiderítsem, a közös platformként használt Adobe LR-ban mennyire pontos a bőrszínek reprodukciója a konverterbe való betöltés után. Az újgenerációs Canon-nál (1DMk4) feltűnő, hogy a bőrszínek azonnal helyesek, az 1DsMk3-nál rendre icipicit sárgásabbak, míg a Nikon-nál komoly WB-utánállításra volt szükség (nagyjából ugyanúgy, ahogy a két generációval korábbi 1DMk2N-nél). Ez nagy mennyiségű, főleg embereket ábrázoló kép feldolgozása esetén sokat számíthat és a Canon bőrszín-reprodukcióra való szoftver-optimalizációs erőfeszítéseit mutatja. (A forgalmazó tájékoztatója szerint a Nikon gyári RAW-konvertere képes szépen kifacsarni a maximumot a NEF-ekből, ez bizonyára így van. Én azonban így sem vagyok elégedetlen, a D3s képe a fenti megjegyzéssel kifogástalannak nevezhető)
5. Zaj/érzékenység : a Nikon az 1DMk4 megjelenésével elvesztette a “nagy érzékenység/alacsony zaj mellett” dominanciáját. Mindkét rendszer stabilan tudja a 12800 ISO-t, kezelhető zaj mellett. Igaz, a D3s FF-szenzoron, az 1Dmk4 pedig 1.3x mellett. A Nikon D3s ISO 3200 felett valamivel kisebb zajt mutat, így szűrés után a képen a kontúrok kevésbé maszatosak. A dolgon kissé csavar az, hogy a Nikon 12mpix, a canon pedig 16mpix mellett. Igazodj ki ha bírsz 
6. Képméret: riportra a D3s 12 mpixele bőven elég, nagy nyomatokra azonban jobb az 1Dmk4 16mpixelje, sokat számíthat. Igaz, ha nagy nyomatról van szó, akkor az már általában nem riport, arra meg a Dsmk3 vagy 5Dmk2 21 mpixele, illetve a D3x 24 mpixele való. Itt nem lehet igazságot tenni, de nem is kell, ez nem lóverseny, a mpixelháborút inkább hagynám a marketinges nagyokosokra.
7. Vakuzás: A Nikonról mindenki tudja, hogy a vakurendszere majdnem bolondbiztos és azt is a tévedhetetlenség illúziójába ringatja, aki valójában nem ért a világításhoz. Mivel pontosan tudom, mit csinál a Canon vakuzás címén, azzal is tudok fényt csiholni, ha éppen szükség van rá, de azért Nikonnal a kézben széles vigyorral soroztam a vonatozó tömeget 10FPS-el, SB900-as vakuval. Ebben a műfajban a Nikon elöl jár, ez nem vitatható.
Most hirtelen ennyi jutott eszembe.
Hogy mi a következtetésem? Az, hogy amennyiben nem elvakult márkafanatikusként vagy kütyümániásként nézzük a témát, akkor van két roppant jó platform, roppant jó csúcseszközökkel. Mindkettőnek vannak icipici nüanszai (ilyen apróságokról van szó, mint a “hogyan és hány tizedmásodperces lépésekkel állítható be a minimális záridő az automata ISO használata mellett”), amellyel a másik fölé kerekednek, de ezek az előnyök/hátrányok igen lokális hatásúak. Ha annyi ésszel, amennyi most van, viszont tökkezdő digitális fotósként -három millával a zsebemben- el kéne döntenem, melyik platformot választom, akkor elsősorban a pénztárcám nézném. Azt venném, amelyikhez jobb kondíciókkal hozzá tudok jutni és punktum.
Ha meg mocskos sok pénzem lenne és két hordárom, akkor crossplatform cuccal járnék és kéjesen kihasználnám a két rendszer előnyeit és a számtalan, különböző karakterisztikájú objektív nyújtotta változatos képi világot. Egy napig ezt tettem és bizony határtalanul élveztem.
Köszönöm a Nikon Hungáriás kollégák példaértékűen szolgálatkész hozzáállását és hozzám való türelmét, hogy ezt lehetővé tették.
Amióta az eszem tudom, mindig is létezett egyfajta ellentét a 35mm-es piacot uraló két domináns márka rajongói közt (éppúgy, ahogy a fent említett két focicsapat tábora közt). Naná, hogy a Canon és a Nikon mindent megtesz azért, hogy megtartsa a felhasználóit és a maga oldalára csábítsa át a versenytársakét, amely törekvés (talán) jót tesz a fejlesztési versenynek. Fórumokon mosolyogva olvasom ugyanakkor, hogy felnőtt férfiak, fényképészek napokig képesek vitatkozni arról, melyikük döntött jobban, amikor eldöntötte, hogy egyik vagy másik platform mellé áll. Bár kétségtelenül vannak periódusok, amikor valamelyik gyártó átmenetileg előnyt szerez valamilyen területen, ezek az előnyök azonban ideiglenesek és általában semmi közük a fényképészethez. A technikai paraméterekről, ergonómiáról, vakuzásról, rendszer-kompatibilitásról, képminőségről, zajról és hasonlókról rengeteget lehet vitatkozni, elemezgetni, de számomra az az eszköz a jó, amely lehetővé teszi a fejemben lévő képek előállítását a minimális idő és erőforrás (humán és gépi) felhasználásával.
Ösztöneim azt súgják, hogy az említett két gyártó ebben a tekintetben igencsak fej-fej mellett halad. Ezt ellenőrizendő úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy vicces kis hétvégét. Hogy miért lesz az, csak meg kell kukkantani az alábbi fotókat:
Igen, a Nikon Hungária jóvoltából a meglévő Canon eszközeim mellé elviszek magammal pár Nikon/Nikkor-t is a hétvégi esküvőre, majd az alábbi kérdésekre próbálok meg válaszokat kapni:
1. Ütközöm-e akadályokba, azaz adódnak-e olyan feladatok, amelyeket csak az egyik platform eszközeivel tudok megoldani.
2. Érzek-e különbséget az egyes platformok adta nyersanyagok feldolgozása során.
Gyanítom, hogy a válaszom általában nem lesz, de egy esküvő éppen eléggé hosszú és változatos ahhoz, hogy a nüansznyi különbségek is előjöjjenek.
Egyet már most tudok, a teljes felszerelésem nehéz lesz, még a szokottnál is nehezebb. A saját szokásos esküvői cuccom mellé (Canon 1Ds Mk3, Canon 1D Mk4, 50/1.2, 35/1.4, 135/2, 16-35/2.8, 70-200/2.8 IS, 580 EXII) jókora pakkot kaptam ma a Nikon-tól (Nikon D3s, 24/1.4, 50/1.4, 14-24/2.8, 24-70/2,8, 70-200/2.8 VR Mk2, SB900) így lesz mit cipelnem.
A Nikon D3s már kapott tőlem egy pirospontot. A Canon 1D sorozathoz szokott kezemnek alig egy órába telt, mire megtanulta a legfontosabb kezelési protokollokat, ami egy ennyire összetett kütyü esetén azt jelenti, hogy logikus a rendszer és kézreáll, ill. jól testreszabható. Ergonómiából jeles (ami a csúcskategóriától persze elvárható volt). A többiről később..
A fotósok egy része egy idő után eljut arra a szintre, hogy asszisztenciát keressen maga mellé, megkönnyítve a mindennapjait. Ezt én a nagyság jeleként értékelem és felnézek a kollégákra, akik segítőkkel az oldalukon vonulnak ki egy-egy munkára. Ha eddig volt is ilyenem, az mindig asszisztens fotográfus volt, aki maga is a kamerájával volt elfoglalva, nem engem szolgált ki. …. Na jó, ez nem teljesen igaz. Egyszer volt két segítőm egy pécsi fotózáson, nem is akárkik, hanem rögtön a város két legjobb fotósa …. de az meg szigorúan baráti alapon, így tehát nem számít bele a számolásba.
Most viszont rájöttem, hogy nekem is segítségre van szükségem, igaz, nem a nagyságom okán.
Aki személyesen, közelről ismer, az tudja, hogy amikor fotózom, én vagyok a szórakozottság lovasszobra. Úgy is mondhatnám, hogy a szétszórtság Schumacher-e, élő legenda. Mivel rengeteg cuccot viszek magammal egy-egy kreatívabb munkára (több váz, féltucat objektív, vakuk, rádiós távvezérlők) igen nagy a veszélye annak, hogy menetközben elhagyok valamit. Hagytam már el táskát, benne majd négymilliónyi cuccal, távvezérlővel lepakolt vakukat, objektíveket, de eddig szerencsére mindig volt valaki a közelemben, aki figyelmeztetett. Most azonban eljött az ideje (ezúttal drága holmikat veszítettem el) annak, hogy keressek magamnak egy asszisztenst, aki némileg jártas a fotótechnikában és segítségemre tud lenni olyankor, amikor egyedül dolgozom.
Hogy mi a feladat? A fotózások idején kezem ügyébe adni azt, amire éppen szükség van, kivenni-elpakolni-vinni-tartani és őrangyalomnak lenni, amikor a nagy kreatívságomban magamon kívül vagyok. Ha fiatal (lehetőleg kezdő, saját praxissal még nem rendelkező fotós kolléga/kolléganő) vagy, aki szereti a technikát, fotózást, van szabadidőd és úgy gondolod, hogy keresnél egy kis pénzt, miközben mellettem vagy (én is így kezdtem ezer évvel ezelőtt), akkor írj nekem.
UTÓLAGOS KIEGÉSZÍTÉS
A bejegyzés óta, azaz három nap alatt több tucatnyian írtak levelet, ezúton is köszönöm nekik. Érdekes módon sok olyan kolléga jelentkezett , akik már rendelkeznek ügyfélkörrel, pénzért fotóznak és tanulási/információ-szerzési lehetőségként tekintenek az asszisztensi munkára. Őket ki kell ábrándítanom. Egy profi számára nem ez a hatékony út. Nem becsülöm le ezt a munkát, hiszen magam is csináltam, de a véleményem szerint egy profi ne vakut tartson és táskát cipeljen. Így is lehet fejlődni, de egy profi attól (is) profi, hogy igyekszik takarékoskodni az idejével. Aki pénzért fotózik, ne pazarolja az időt arra, hogy ellesni próbálja a tudást. A profi vásároljon oktatóanyagot, fizesse ki a legjobb tanfolyamok árát, kapjon intenzív képzést és igyekezzen mihamarabb pénzt keresni vele. Szerintem ez egy hivatásos helyes gondolkodásának alapja.
Április 28-án lezárult a TEF kísérleti szakasza. Három szinten, hat csoportban közel nyolcvan fotográfus vett részt a kétnapos elméleti oktatáson és az arra épülő workshopon. Nem kíméltem sem időt, sem pénzt, sem energiát, hogy mindenki megkapja azt, amiért eljött hozzám.
Ha röviden össze kellene foglalnom a történteket, akkor annyit írnék: szép volt, jó volt, hasznos volt. A meghirdetéskor tisztában voltam azzal, hogy nagyon ingatag a talaj, amelyre ráléptem. Rengeteg az olyan fotós workshop, amely arra épít, hogy van egy jónevű fotós, aki jól megmondja a tutit a többieknek. Én viszont nem hiszek abban, hogy az én módszerem, kommunikációm és látásmódom megfelel másoknak, ezért azt mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy az egóm “adja el” a tanfolyamokat. Így aztán tananyag felépítésekor mindent az alapoktól kezdtem. Irdatlan mennyiségű szakirodalmat szedtem össze, dolgoztam fel, majd a tanfolyamot teljesen másképpen építettem fel, mint ahogy azt általában csinálják. A TEF elsősorban nem az oktatóról (azaz rólam) és nem arról szól, amit és ahogy én teszek, hanem arról az útról, amely mindenki számára más és más.
Túl sok minden történt az elmúlt két hónap alatt, ezért egy blogbejegyzésben nem is tudom leírni. A legfontosabb azonban már ott van azokban a fejecskékben, amelyek elhagyták a tantermet. Több tucat ember értette meg, hogy a tudatosságukon és a szándékaikon múlik minden. Már megkaptam az első fotókat, amelyeket a hallgatók azóta készítettek és igen elégedett vagyok az eredménnyel.
A TEF kísérleti üzeme végetért, az emberek boldogok, én pedig sokat tanultam. A TEF már saját weboldallal (katt ide) rendelkezik és szeretettel várja az új jelentkezőket.
Mellékelek néhány werkfotót, köszönet érte Schram Andrisnak.
Öreg vagyok, a filmes korban szocializálódtam, ahol az ISO 400 már komoly dolognak számított, ha nem volt fény, akkor maradt a push-olás vagy a világítás, legvégső esetben a fejvakarás. Mindig is fényerőpárti voltam, nálam ott ér véget a fényerő, ahol másoknál elkezdődik, a 2.8-as cuccokat már nem nagyon szeretem elővenni, a F1.2-F1.4 mellett érzem jól (biztonságban?) magam. Viszonylag későn jöttem át digitálisra és elég nehezen álltam át a magasabb érzékenységű dolgokra, sokáig jól elvoltam iso800-ig, ha muszáj volt feltoltam 1600-ra, ami egy 35/1,4-nél vagy 50/1,2-nél sokáig elég ugyibár.
Tegnap viszont már a második esküvőt nyomtam végig egy űrsugárkütyüvel, amely vígan fütyörészve, összekacsintva a nagyfényerős üvegekkel olyan képeket rak elém a töksötétből, ami már túlmegy az én minden korábbi elképzelésemen, hogy a vágyaimról már ne is beszéljek.
Nagy tisztelője és használója vagyok a Canon 1DsMk3-nak, habozás nélkül kifacsarom belőle amit lehet, nem félek iso3200-t használni. A Nikon D3 és D700-al ill. az új Canon 1DMk4-gyel azonban elérkeztünk a fényképezés egy új dimenziójába, amelyhez éppen a legfontosabb elem, a fény nem kell, a kütyü anélkül is jól elvan magába’. (A Canon 5D Mk2-t azért nem említem, mert az AF-rendszere egyszerűen méltatlan a benne lévő szenzorhoz) Mit is tudnék tenni? Bánni ugyan nem bánom azt, hogy nem kell vakut elővenni, de azért csóválom a fejem és vonogatom a vállam:-)
Az alábbi fotók Canon 1DMk4-el készültek ISO8000 és ISO12800 érzékenység mellett, fotográfiai értelemben töksötétben, természetesen vaku nélkül. A képeken nincs zajszűrés.
Aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok márka-fanatikus. Bár most éppen Canon-t használok, természetesen érdekel, mi a helyzet a másik gyártó új fejlesztésű csúcs-eszközeivel. A Nikon Hungária jóvoltából hamarosan egy másik high-end összeállítást is lesz alkalmam kipróbálni. Az lesz csak a vidám dolog…
Ha minden jól halad a karriereddel kapcsolatban, akkor egy szép napon majd híres emberek keresnek meg azzal, hogy fotózd le az esküvőjüket. Várhatóan örülsz majd a felkérésnek és bizonyítási lehetőségként kezeled, talán az is eszedbe jut, hogy általuk magad is ismertté válsz.
Mielőtt igent mondasz, javaslom, hogy gondold át a következőket:
1. Még a legkevésbé elkényeztetett, sztárallüröktől mentes celebritásnak is más az élete, mint a tiéd. Személyükkel kapcsolatos hírekre, fotókra vadászik a média és a munkád révén a bulvársajtó környékére tévedhetsz. Ez olyan mocskos vadászterület, amelyet a bulvár-ragadozók sokkal jobban ismernek mint te. Egy rossz lépéssel nem csak a karriered, de a puszta fizikai léted is veszélybe kerülhet (ez sajnos nem vicc, hangzottak el életveszélyes fenyegetések arra vonatkozóan, milyét törik össze a hivatalos fotósnak, ha ki meri tenni a megbízási szerződés keretében készített képeit a weblapjára).
2.A celebritások magánélete általában jól őrzött, de legalábbis gondosan szabályozott terep. A fotóid sorsa nem a te kezedben lesz, a megjelenésük szabályokhoz lesz kötve, ezeket a szabályokat pedig nem te fogod diktálni.
3.A celebritások valószínűleg sokkal jártasabbak a jogérvényesítésben, mint te. Ha hibát vétesz, súlyos árat fizethetsz érte.
4.A celebritások esküvője nem olyan mint a többi. Valószínűleg heves médiafigyelem fogja kísérni és nem te leszel egyedül a placcon. Barátkozz a gondolattal, hogy a gyűrűhúzásnal rossz esetben húsz sajtóst fogsz tartani a válladon és a vacsoracsata sem lesz egyszerű.
5.Az ismert emberek fotózása idehaza leggyakrabban nem profitábilis tevékenység. A legtöbben ugyan átlagon felüli vásárlóerővel rendelkeznek, mégis jópáran gondolják közülük azt, hogy a celeb-léttel bizonyos dolgok járnak nekik, legtöbbször ingyen és bérmentve.
6.Az ismert emberek körüli munka megalázó tud lenni. Míg egy civil pár számára megbecsült szakember lehetsz, a médiához szokott párosoknak csak egy újabb médiamunkás leszel, aki valószínűleg nem kapja meg a minimális tiszteletet sem. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy tizenkét órai talpalás után az ingyen svédasztalok lepusztításában különös gyakorlatot szerzett sajtóalkalmazottakkal fogsz versengeni néhány szikkadt szendvicsért.
7. A feladat legtöbbször nem hálás. Amerikában sem, hát még nálunk. Azt mindenki tudta, hogy Eva Longoria (a Született Feleségek latin nőcijéről van szó) és Tony Parker (NBA-csillag, San Antonio Spurs) 2007 évi száresküvőjének képeiért az OK! bulvármagazin kettő millió USD-t fizetett a párosnak. Az összes sajtókép a kukába való, de egy hétig telistele volt velük a bulvársajtó. Azt viszont szinte senki nem tudja, hogy a hivatalos fotóst Bob Davisnek hívják és kitűnő anyagot csinált. Az ő képei persze egyáltalán nem szerepeltek a sajtóban.
Így aztán, mielőtt vállalsz egy ilyen munkát, gondold át, hogy a (legtöbbször kétes értékű) megjelenésed a bulvárpiacon megéri-e a kockázatokat, a fáradtságot, idegeskedést és várható megaláztatásokat. Aztán dönts belátásod szerint. (A többi már csak hal a tortán.)
Meggyőződésem, hogy ebben az országban minden megtörténhet, ha pénzről van szó, az arcátlanság pedig nem ismer határokat. Az alábbi cikket minden olyan kollégának figyelmébe ajánlom, aki esküvői vagy rendezvényszervezői blogot vezet. Nézzenek utána az állításaimnak, néhányan lehet, hogy meg fognak lepődni.
Zseniális dolgokkal lehet pénzt keresni mostanság az interneten. Tulajdonképpen semmit nem kell csinálnod hozzá, csak egy kicsit értened a reklámhoz. Tegyük fel, hogy van egy weblapod, amely rendezvény- és esküvőszervezéssel kapcsolatos információkkal foglalkozik. Tegyük fel, hogy nem értesz különösebben az esküvőkhöz meg a rendezvényekhez, ellenben találtál egy csomó oldalt, mint például ez, amelyet éppen olvasol, vagy bármelyik, ahol mások által leírt dolgokat találsz és egyszerűen átollózod a saját oldaladra fotóstul-mindenestül. Tegyük fel, hogy még a forrást is feltünteted, hogy “nem loptam, csak idéztem” érzetet kelts. Namármost, nézzük csak mire lehet felhasználni a másoktól összeszedett információkupacot. Tulajdonképpen csak azt kell elérned, hogy az oldaladra linkek mutassanak és látogatók járjanak hozzád, olvassanak, miközben te az oldaladra elhelyezett reklámokra való kattintásért vagy megjelenítéséért pénzt kapsz, sok kicsi sokra megy ugyibár.
Így történhet meg az, hogy ennek a blognak minden egyes cikkje hónapok (vagy évek?) óta engedélyem nélkül megjelenik egy másik oldalon: megszervezem pont blog pont hu, amelynek tulajdonosai egy pénztermelő marketingautomata üzemeltetésére használják az általam és más gyanútlan szerzők/rabszolgák által leírtakat. Alább egy cikkem látható az említett oldalon, meg egy hirdetés, amelyet benne elhelyeztek. A többi cikkem is ott van, szintén hirdetésekkel. Ügyes mi?
Egyetlen bökkenő van csak. Bármely szöveges és képi tartalom újraközlése még a forrás megjelölése mellett is a szerzői jog tulajdonosának írásos engedélyéhez kötött (hirdetések generálása érdekében pedig különösen). Engedély hiányában az anyagok átvétele üzleti célból szimpla bűncselekmény. A kérdés most már csak az, hogy miután lementettem magamnak az említett oldal tartalmát a merevlemezemre, mit tegyek ezzel a jó kis marketing-automatával?
Kedves kollégák, sorstársaim! Szerintetek elnéző legyek, vagy morci? Esetleg megkeressem a többi érintettet, hogy összefogjunk és együtt odacsapjunk, hogy hangosabban csattanjon? Kérem a szavazatokat…
Fogadjunk, hogy ezt a cikket az említett oldalon nem fogom viszontlátni
Vallomással kezdem. Töredelmesen bevallom, még ennyi év után is bajban vagyok a pénzügyekkel. Hiába szeretik a munkánkat, hiába elégedettek a végeredménnyel, hiába tiszta a lelkiismeretem, számomra még mindig torokgombócos dolog a végén azt mondani: einkommafuffzigtauzend lesz asszonyom, tessék-a-kasszához-fáradni-kérem-szépen. Sokáig az is nehezen ment, hogy ajánlatkéréskor helytálljak, de mára már megszoktam a dolgot. Szóval sokat gondolkoztam és rájöttem, ez a dolog egyszerű fóbia.
Persze nem egyszerű dolog feldolgozni, hogy vannak emberek, akiket egyszerűen megszeretsz, és akiket – ha éppenséggel nem az esküvőjük miatt ismerted volna meg őket- simán lefotóznál ingyen, mint ahogy azt a barátaiddal teszed. Fontos megértened: szeretni az ügyfeleket nem egyenlő azzal, hogy olcsón dolgozol nekik. Neked, mint profinak ez a munkád, ebből tartod el magad, invesztálsz, tanulsz, családot etetsz, hitelt fizetsz.. és akarod vagy nem, könnyű vagy nehéz, meg kell kérned a munkád árát, ahogy a barátaid is megkapják a fizetésüket vagy az osztalékukat. Én egy csomó technikát kidolgoztam arra, hogyan tompítsam a pénzezés-barátság konfliktust, de mindegyiknek az az alapja, hogy igyekszem kettéválasztani az üzleti és a baráti kommunikációt (igen, nálam az is van) illetve a pénzügyeket röviden és tényszerűen letudni.
Egy biztos, egy valamire való profinak pár dolgot meg kell tanulnia a pénzügyekről:
1.Pénzért dolgozol és ez a munkád teljesen természetes velejárója. Tisztességes munkáért és szép termékekért kapod a tiszteletdijat, ezért nem kell kényelmetlenül érezni magad.
2.Attól, hogy valakit pénzért fotózol, még nem vagy alkalmazottja, hanem egyenrangú partnere, akihez polgári jogviszony (szerződés) fűz. Ezt különösen azoknak ajánlom megfontolni, akik főállásban alkalmazottként kapják a fizetésüket és mellékállásban fotóznak.
3.Az egyértelmű pénzügyi kommunikáció (mit, miért és mennyiért vállalsz) a személyes jóviszony és barátság alapja. Kommunikáld alaposan és kimerítően mit teszel, hogy megérdemeld a tiszteletdíjad. Ne szégyelld, hogy nem művész vagy, hanem melós, aki hosszú napokat/heteket görnyed azért, hogy a szenzorról lejövő vacakból valami értelmezhetőt hozzon ki.
4.Ne szégyelld kommunikálni, mennyi plussz erőfeszítést jelent, amikor a megrendelő extra kívánságokkal áll elő. A te érdeked is, hogy tudják, a jó végeredmény hosszú és fáradtságos munka révén születik meg.
5.A pénzügyekről való megállapodás után az a legjobb, ha elfelejted, mennyiért dolgozol. Onnantól az ügyfeled már nem megrendelő, hanem csak egy lány, aki szép fotókat szeretne, te pedig a kiválasztott, aki ezt meg tudja adni neki.
Ha képes vagy arra, hogy a piszkos ügyektől függetlenül dolgozz és a jó magyar forintok majd csak a legvégén jussanak eszedbe, akkor nagy lépést tettél egy szép, egészséges alapokon nyugvó karrier felé.
Na igen, mondod majd, de mi van akkor, ha az ügyfél nem híve a korrekt elszámolásnak? Valóban, mint mindenki, aki szolgáltatásokból él, ki vagyunk szolgáltatva, mi sem vagyunk kivételek. Nekünk is vannak kifizetetlen munkáink és nagy csalódásaink. Nekünk is vannak olyan ügyfeleink (igaz nem sokan), akik kihasználva azt, hogy a jóhíred félted, szinte követelik az extra szolgáltatásokat de a számlát elfelejtik rendezni. Mit is mondhatnék? Mi választottuk őket, kissé.. vagy nagyon gondatlanul. Tanulunk az ilyen esetekből és legközelebb jobban figyelünk az interjúkon. Nagyjából ennyi.
Nem szokásom közreadni az ismerőseim leveleit, azonban a probléma, amelyet felvázol, annyira jellemző, hogy úgy érzem, muszáj nyilvánosan válaszolnom (meg aztán engedélyt is kaptam rá:-):
“A hétvégén voltam egy ismerősöm esküvőjét fotózni. .. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül voltam… Már napokkal előtte halálra izgultam magam, amikor eljött az esküvő napja szerintem jobban volt gyomorgörcsöm mint a párnak. Nem attól féltem, hogy nem fogok tudni képeket csinálni, hanem hogy nem olyat amilyet szeretnék. Odamentem a fotózás helyszínére a megbeszélt időpont előtt negyed órával, a pár viszont a megbeszélt időpont után majdnem 40 perccel érkezett. Ettől az egész egy nagy rohanás lett. Nagyon kellett sietni, hogy az esküvőre odaérjünk. A pár egyébként nagyon aranyos volt, nem hibáztatom őket, dugóba kerültek. Objektív váltást például elfelejthettem. Nem lett volna időm rá, hacsak nem akkor amikor rohanunk át a termeken. [.. ] Mentünk teremről teremre és időm sem volt körülnézni a termekben, hogy tényleg kreatív fotókat csináljak, így maradtam a sémáknál… Hatalmas csalódás volt ez nekem magammal szemben. [..] Volt már Veled ilyen, hogy csalódtál magadban képek miatt? Ti ezt hogyan gyakoroltátok? Úgy értem azt, hogy egy adott helyzetből a maximumot hozzátok ki.“
Az én válaszom pedig:
Kedves ..!
Az időhiány és az rutintalanság okozta izgalom kombinációja az egyik leggyakoribb együttállás, amely leküzdhetetlen akadályt okoz. Ezért ne érezz hát csalódást. Illetve esetedben, ezt a csalódottságot én kifejezetten ígéretes dolognak tartom, abból sohasem lesz baj, ha egy fotográfus elégedetlen önmagával és az okokat illetve a megoldást keresi. Csak így tovább!
Ami az időhiányt illeti: ez nem csak a kezdők ellensége. Ha ez megnyugtat, az időhiány a legnagyobbakat is nehéz helyzetbe hozza. Mi ráadásul nem vagyunk “nagyok” és ugyanúgy bajban lettünk volna, ahogy te. Gondolom nem árulok el újságot, ha azt mondom, a kreatív fotózás a következő szakaszokból tevődik össze:
1. A helyszín és a lehetőségek felmérése. Ha van erre idő, akkor előbb kell odaérni és megtervezni a fotókat, mielőtt az alanyok megérkeznének. Az a legjobb, ha a fotók nagy része már a fejben van, mielőtt megkezdődik a második szakasz. Így lehet megspórolni értékes perceket.
2. Előkészítés (én helyzetbe hozásnak szoktam hívni) – előidézzük azokat a körülményeket, amelyek lehetővé teszik a munkavégzést. Ez az alanyaink ellazítását, tájékoztatásukat és az agyunk megfelelő kondícióba hozását (Gettin’ Clicked) jelenti. Akár húsz perc is eltelhet a páros megérkezése után, míg az első igazán jó fotók megszületnek. A fázis hossza nagyban függ fotóstól, az alanyaitól és néhányaknál (pl. nálam) a fénytől és a helyszíntől.
3. Az érdemi munka. Ekkor valósítjuk meg az előzetes terveket és jönnek az újabb és újabb ötletek. E fázis hossza a fotós fantáziájától, az alanyok fáradékonyságától és a körülményektől függ, lehet húsz perc is meg akár öt óra is.
Ha az ember minőségre törekszik, a 2. fázis nem ugorható át, ellenkező esetben szemetet kapunk és a 3. fázis el sem kezdődik.
Hogy mit csinálnék én, ha lenne mondjuk húsz-harminc percem? Minden erőmmel a 2.fázisra összpontosítanék, jót beszélgetnék az alanyaimmal, nem sürgetve őket. Amikor ellazultak, csinálnék róluk húsz felvételt négy-öt egyszerű beállításban pl. egy nagy ablak vagy ajtó környékén, az mindig bejön, mert egyszerű és a szép fény önmagától működik. A végén valószínűleg lenne négy-öt figyelemre méltó fotóm, amelyek nem rohanásban, hanem kellemes atmoszférában készültek. Aztán azt mondanám a párnak, hogy mára ennyi volt, menjünk a szertartásra.
Hogy miért így? Mert a rohanásban, egy óráját néző, a késés miatt feszült párosról nem lehet, csak rohanós selejtet gyártani, azaz a végeredmény nullával egyenlő..
Az öt jó kép pedig összehasonlíthatatlanul több, mint az egy sem. Egyszerű aritmetika.
Pusszantás
Cs
(Apró műhelytitok a végére: a legtöbb ilyen helyzetbe került párost “visszatapsolom”, azaz meghívom egy újabb fotózásra. Az általában jól szokott sikerülni. Van egy nagyon szép, magas, szőke lány a portfóliókban, trükkös uszályú ruhában. Alább is látható, ő látható a verseny 7. helyezett fotóján, a két arc közt. Nem csak az, hanem szinte az összes, weben látható képe ilyen “visszatapsolós”, hétköznapon tartott fotózásán született. Megérte a fáradtságot.)
Az imént az egyik kolléga küldött egy reklámcikket, amely egy nőknek szóló portálon három, magát minőségi esküvőfotósnak gondoló hölgyről szólt. Az említett gráciák annak a kategóriának a jeles képviselői, amelyből évente két-háromezer próbál szerencsét kis hazánkban, hogy aztán a kilencvenöt százalékuk a szomorú semmiben végezze az első szezonokban lefényképezett tíz esküvő után.
Mit üzennek ők hárman a nagyvilágnak ? A legfontosabb üzenet az, hogy “nem egy vagyonért” dolgoznak. A második üzenet pedig az, hogy “minőségi munkát” végeznek. A minőség eldöntése nem az én dolgom, annak eldöntésére megvannak a kompetens személyek , a menyasszonyok. (Személy szerint én ezt az állítást egyelőre a marketingben ismert szlogennel írnám le “fake it till you make it“.)
Azt azonban biztosan állítom, hogy nincs olyan iparág, ahol a minőségi munkát végző kompetens személy (másnéven profi) szerteszét üvöltözi a médiában “OLCSÓÓÓ VAGYOOOOK, VEGYEEETEK MEEEEEG”. A minőség, kompetencia, felkészültség, szakmai önbizalom és megérdemelt piaci pozíció nem azzal jár, hogy a profi ”egy vagyont” kér a munkájáért, hanem azzal, hogy annyit kér, amennyit ér a piacon. Eközben figyelembe veszi azt, hogy a minőségi eszközökre, a munkára fordított időre, a marketingre, promócióra, oktatásra, szakirodalomra, utazásra, gépkocsira, adókra és minden másra fordított kiadásoknak meg kell térülnie, valamint profitnak kell képződnie, amiből a fotográfus meg tud élni és etetni tudja a jerkőcöket.
Számoljunk csak úgy, briefly. Egy profi kamera ára (ebből kell kettő darab) 600 ezer és 1.8 millió közé esik. Egy profi optika ára (eskire kell belőle vagy négy-öt legalább) átlagosan 350 -400e ft közt van. Ez első beruházásnak az aprólékok nélkül legjobb esetben is 2,5-3m Ft. A profik kb. 2.5 évente cserélik a vázaikat mert szétesnek, elköltenek továbbá egy csomó pénzt a számítástechnikára és sok más egyébre, amit itt nem is részletezek. Nem beszéltem továbbá arról, hogy kell egy autó, amivel egy hazai profi akkor is megtesz 15-20e Km-t, ha csak eskikre, ügyféltalálkozókra és albumért futkosásra használja. Az éves rezsi egy hivatásosnál (aláhúzom, olyanról beszélek, aki benne van a szakmában) üzemanyaggal, gépkocsi-karbantartással alaphangon 1.2-1.5m Ft, bármennyire is spórolós az ember, ebben még nincsenek benne az üzletmenettel kapcsolatos marketing-kiadások, webhely-üzemeltetés, karbantartás.
Tegyük fel, hogy valaki hatvanezer forintért hirdeti magát (és becsületesen, nem becsapva az ügyfeleket valóban ennyit tesz zsebre, “azaz nem vagyonokért” dolgozik). Tegyük fel, hogy valaki negyven esküvőt csinál egy évben (az a hatvanezres kategóriában mission impossible, de legyen). Ebben az esetben az éves bevétel 2,4m Ft, amely leadózva a legkisebb adókulccsal (evázva) 1.8m Ft. A végeredmény nálam úgy fest, hogy a rezsit levonva marad 300-600e ft évente, amiből az alapfelszerelést kb. hat évig tart megvenni (de addig mivel dolgozunk kéremszépen?) ….és köszönjük szépen, nem kérünk enni és a szebb időket várva a híd alatt alszunk.
Szóval valami nem stimmel ezzel az profi-olcsón-minőséget dologgal. Nem kell nagy közgazdásznak lenni, hogy belássuk: olcsón az amatőr közönségnek szánt low-end felszereléssel lehet dolgozni (hej, ha én azt elmondanám, hány esküvőn láttam úgynevezett “fotós” kezében kitobjektívet vagy annál alig jobbat..) és ha mindenen spórolunk, de persze főleg az ügyfél rovására. Olcsón lehet dolgozni akkor, ha valaki a máshol megkeresett pénzecskéjéből él, így a havi néhány tíz- vagy akár százezer forintos pluszbevétel már talált pénz, halleluja.
Tömegével vannak ilyen szcenáriók, szinte mindenki így kezdi. Persze, sokan dolgoznak így és ennyiért, de nem örömükben teszik. A legtöbbjük azonban hivatásként űzné fotózást, hosszú távon is működőképes vállalkozást szeretne felépíteni, tehát többre vágyik. Ők nem azzal próbálnak kitűnni, hogy fennhangon hirdetik, mennyire olcsón árulják magukat, hanem az adott piaci pozícióhoz képest jó minőséggel és szolgáltatással. Mindezt okosan és azzal a reménnyel teszik, hogy minőségi osztályt ugranak és ők is “vagyonokért” (pontosabban a nehezen megtermelt és méltányos bevételért) dolgozhatnak majdan.
Nem ismerek azonban olyan okos amatőrt vagy profit, vagy aki elkövetné azt a szarvashibát, hogy éppen az olcsóságával akar kitűnni a többiek közül. Ez zsákutca. Ez közgazdasági és marketing nonszensz. Ez hiteltelen, mert ebben a szakmában (persze máshol sem) senki nem akar a megérdemeltnél kevesebbet kapni a munkájáért, lemondani a legszükségesebb eszközfejlesztésekről, workshop-okról. Azt üzenni : “alacsony áram révén vagyok más” - ez nyílt színen, nagyközönség előtt elkövetett rituális seppuku-nak számít. (Az meg csak a szamurájoknak dicsőség, ugyibár…)
A gráciák most vérbefagyva, holtan hevernek MarketingTown virtuális utcakövén, béke poraikra. Az életben maradtaknak azt javaslom, hogy olvassanak alapszintű üzleti tankönyveket.
Ezt a cikket pár hete találtam az ISPWP (International Society of Professional Wedding Photographers) oldalán és mivel egy jellemző tévhitet érint, lefordítottam és most beteszem ide:
….
Gyakran előforduló párbeszéd esküvőkön a svédasztalnál sorbanállva vagy a nyugodtabb időszakokban, amikor éppen nem készítek képeket:
„- Aha, ön a fotós.
-Igen uram, én vagyok az és imádom ezt csinálni.
-Na igen, nem csodálom. Remek munkája van. Nagyszerű lehet heti egy napot dolgozni”
Hasonló történeteket gyakran hallok más kollégáktól. Úgy tűnik, igencsak hamis az általános kép arról, mit csinálnak valójában az esküvői fotósok egész héten. Ez tökéletesen érhető is, hiszen az emberek csak az esküvőjükön látnak minket dolgozni. Éppen ezért úgy gondoltam, érdekes lehet egy felmérést készíteni, mivel foglalkoznak igazából a hétvégi fotózás mellett és remélhetőleg segít tisztázni néhány alapvető tévhitet azzal kapcsolatban, mi történik a kulisszák mögött, miután otthagytuk a vacsorát.
Ötven esküvői fotós válaszolt, ami egy elég jó merítés és nagyon csodálkoznék, ha egy komolyabb mintavétel sokkal másabb eredményt hozna ki.
A közhiedelem
Ez az, amit képzelnek az emberek arról, mivel töltik az idejüket az esküvői fotósok (és mivel szeretnék tölteni az idejüket jónéhányan):
A valóság
És amivel az esküvőfotósok valóban eltöltik az idejüket:
Nyilvánvalóan több időt töltünk a számítógépek előtt, mint a fényképezőgép mögött, ami a digitális idők jele.
Idézetek
Itt van néhány kiragadott idézet azoktól, akiki visszaküldték a kérdőivet:
„Az esküvők nagyon szezonálisak lehetnek. Augusztus, szeptember és október a legzsúfoltabbak Közép-Nyugaton (az USA-ról van szó – a fordító). Ezekben a hónapokban nem szokatlanok a 80-90 órás munkahetek. Januártól már a 30-órás munkahetek a megszokottak)” – Verna Pitts Photography
„Az ügyfelek azt gondolják, hogy ez egy idegtépő, de szép munka. Azt kívánom, bárcsak értenék, milyen sok minden történik a háttérben és mennyire szezonális lehet. Az április-novemberi időszak évek óta egy nagy elmosódott folt csupán. Bár, az igazat megvallva, semmiért nem cserélném el a munkám” – Jamie Bosworth
„A napról napra ismétlődő marketing-, internetes- és más üzleti feladatok olyan sok időmet veszik el, hogy az esküvő napja számomra már munkaszüneti napnak számít. Lazítok és végre azt csinálom, amit szeretek. Majd hétfőn… vissza a bányába” . – Jan Garcia Photography
„Minden fotografálással töltött óra után hat óra utómunka következik: színkorrekció, albumkészítés,nyomatrendelés stb. Ez nem foglalja magába az irodai munkát, telefonhívásokat, ügyféltalálkozókat, levelezést, weboldal-karbantartást. Amikor ezeket a dolgokat elkezded részletezni, akkor az emberek megértik, ez teljes embert igénylő munka.” Karen E. Segrave, KES Wedding
„Cégünk a kezdetektől a legvégéig kilencven munkaórát fektet be minden egyes menyasszonyba. Mindig nevetek, amikor az ügyfelek azt kérdezik,” milyen érzés heti egy napot dolgozni?” Bárcsak úgy lenne ” Julie Hughes – Abbey Portrait Studio
„Néha az új ügyfelek mondják: „Hiszen csak hétvégente dolgozol”. Olyankor el szoktam mondani nekik, hogy egész héten el vagyok foglalva. Utómunka, irodai munkák, albumkészítés, portréfotózás, marketing stb. Nem bánom, ha el kell ezt mondanom nekik, mert nem szeretném, ha azt hinnék, hogy lazsálok egész héten.” – Rachel Michael – Metropolitan Imageworks
„Az esküvői fotósnak egy csomó munkaköre van: ügyvezető, hirdetési igazgató, HR-vezető, tanár, könyvelő, informatikus, kreatív igazgató, befektető, dizájner, kutató, ügyfélfelelős, alkusz, webmester és takarító” – Fritze Liedtke –Fritz Photography
„A negyedik üzleti évemben azon veszem észre magam, hogy állandóan elemzem a marketing-munkám és figyelem a versenytársaim. Ebben az állandóan változó iparágban csak az, hogy felszínen maradj és lépést tarts a többiekkel, szinte teljes munkaidődet elveszi” – Gino Siller Photography
„Fotográfusként rengeteg időt töltesz el a számítógép előtt. A hirdetési módszerek és a közösségi média változása rengeteg időt vesz el. Nem fotósnak, hanem fotós/ grafikusművész/ web-dizájner/ könyvelő/ recepciós/ blogger-nek kéne hívni bennünket.” Amanda Dunlap – Lightside Photography
….
És most az én kommentjeim következnek:
Hazánkban nem minden van így. Először is a szakma még nem termelte ki azt professzionális réteget, akikre a fenti cikk vonatkozik. A legtöbbek másodállásban űzik az ipart, számukra ott van még a főállás, belegondolni is rossz, hogy a fotók utófeldolgozását és a többit hogyan lehet esténként/éjjelenként csinálni. Azokra azonban, akik kizárólag ebből élnek (szerintem összesen nincsenek egy tucatnyian) körülbelül a fentiek jellemzőek, kisebb arány-eltolódásokkal, idehaza pl. szinte senki nem használja még a social networking-et alapvető eszközként, az USA-val ellentétben, nálunk még nem minden esküvőhöz készítenek albumokat stb. És persze itt van még egy óriási különbség, a legnagyobb hazai sztárok sem keresnek annyit, mint egy átlagos amerikai fotós, inkább a felét-harmadát. Így a hazai elit sokkal-sokkal többet dolgozik szezonban, mint amerikai kollégáik. (Nem tudok olyanról, hogy az USA-ban bárki is havi 12-13 esküvőt csinálna a megélhetésért). A mi tipikus munkaheteink a csúcsszezonban (ami nálunk augusztus) ezért inkább 120-130 órásak, ami kolosszális megterhelést jelent, szinte lehetetlen ép ésszel kibírni.
Az elmút hetekben keresőoptimalizáció és a látogatottsági statisztikánk feldolgozása okán böngésznem kellett a neten és többször is találkoztam magunkkal fórumokon meg levelekben. Nem tudom, tekinthető-e a karrierünk valamiféle állomásának, ha azt mondják valamelyik fórumon egy fiatal kollégáról:
“…azt állítja magáról, hogy nászriporteres képeket is tud csinálni.” Nemrég pedig egy leendő menyasszony őszintén bevallotta, nem tud bennünket megfizetni, ellenben talált egy fiatal fotóst, aki nászriporter-stílusban fotóz, csak sokkal olcsóbban. Hmm.
Bevallom, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek. Örülnöm kéne, mert biztosan jót jelent, ha másokat hozzánk mérnek, vagy kollégák hozzánk akarnak hasonlítani. Mégis, határozottan zavar, hogy a nászriporteresség lassan fogalommá válik, de nem azért, mert olyan szerény volnék. Neeem, erről szó sincs
Más a baj. Elsősorban az, hogy a piacnak, a vevőknek és a fotósoknak is az volna jobb, ha saját útját járva, mindenki megkeresné önmagát, így a stílusválaszték nem pár erős fotósra és az utánzóikra korlátozódna. Őszintén sajnálom, hogy a piac néhány domináns szereplője körül (persze, hogy nem csak minket néznek, Tux, Váradi Tomi és többen mások már jóval előttünk “célpontnak” számítottak) valóságos klón-hadseregek csoportosulnak. Szerintem legtöbben a szorgalmas másolók közül nem is gondolnak bele abba, milyen káros számukra, ha hétről hétre valaki vagy valakik gyenge másolataként élik a szakmai életüket.
Mit is tanácsolnék ellenszerként? Mindenekelőtt kevesebb internet-barangolást, mert mások munkáinak nézegetése legtöbbször nem ad egyebet, mint sémákat, sztereotípiákat és béklyókat. Kívánnék viszont több tanulást, gondolkodást, kreativítást, játszadozást, kísérletezést. A többi idővel jön magától..
Utószó:
Mivel több ismerős is reagált erre a bejegyzésre – némileg féreértelmezve – ezért pontosítanom kell, nehogy félreértés essék. Egyáltalán nem zavar, ha másolják a munkáinkat, stílusunkat, sőt szinte biztos, hogy másokat sem. (bizonyos speciális, egy adott fotográfusra jellemző ötlet szolgai lemásolása és “eladása” sajátként azonban már kevésbé etikus és nehezen tolerálható.) Mások fotóinak nézegetése tehát rendben lévő dolog, egy bizonyos szintig bizonyosan szükséges. Inspirálhat, ötletet adhat. Ha azonban a felkészülés rutinszerű részévé válik, akkor szerintem kifejezetten káros. Azért, mert megérkezve egy helyszínre nem azt nézi a kolléga, hogyan tudná használni a helyi adottságokat, fényt és az alanyait, hanem azt keresi, hogyan tudna elkészíteni fotókat, amelyeket látott már valakitől. Ez teljesen másfajta gondolkodást jelent.
Így aztán a legtöbb tapasztalt fotográfus éppenhogy kerüli a gondolkodást óhatatlanul befolyásoló galéria-látogatásokat. (Ezért jómagam csak a téli szünetben szoktam megnézni, mit alkottak a nagyok a szezonban, majd betegesen kerülöm az oldalaikat egész évben).
..és bizony sokat morfondíroztam, érdemes-e belevágni egy nagyobb lélegzetű oktatási projektbe. Aztán elhatároztam, megcsinálom. Úgyis állandóan jártatom a szám, most legalább kiderül, hányan vesznek komolyan
A részletek itt (vagy jobb oldalon, a menüben Oldalak->Oktatás) találhatóak.
Nem titkolom, hogy az első tanítványok lesznek az én kísérleti nyulaim. Reményeim szerint a tanfolyamok révén felhalmozódik majd annyi tapasztalat, amennyi elegendő lesz az intézményes (ezalatt azt értem, hogy rendszeres, folyamatos és szervezett) esküvőifotós-képzés majdani beindításához, amely ötlet a Pillana(r)t kezdeteitől egyfajta Szent Grál-ként szolgál.
Nagyrabecsült SEO-marketingspecialista harcostársam El Lobo volt olyan kedves és felajánlotta, hogy blogjában közzéteszi egy cikkemet. Az anyag nem új, a sajtóban jelent meg és ezen bejegyzés nem is erről szól. Viszont megjelent egy komment (3.), amely egy nagyon érdekes kérdést feszeget: tekinthető-e az esküvőfotózás a fotóművészet túlspecializált ágának? Azt ugyibár tudjuk (és ez a kommentben is szerepel), hogy a (túl)specializáció a természetben komoly versenyelőnyt jelenthet, bizonyos esetekben azonban akár egy ilyen faj teljes kipusztulásához is vezethet.
Itt a kérdések a következőek:
- van-e szükség specializációra ahhoz, hogy valaki jó eskifotós legyen?
Igen, szükséges. Az esküvőfotózás speciális felszerelést és felkészülést, munkamódszert és üzletvitelt feltételez. Sajátos ritmusa , heti ciklusa valamint szezonális jellege hat a fotós életmódjára, családi életére és sok más egyébre.
- vezethet-e ez a specializáció odáig, hogy az esküvőfotós megszűnik minden területen bevethető fotósnak lenni?
Nem. Az igazán jó fotósok nagy része más területekről jön át, “teljes szakmai fegyverzetben”. Az esküvőfotózás ráadásul integráló műfaj, szinte minden van benne és naprakésznek kell lenni. Aki jól fotóz esküvőt, az szinte mindenhez ért egy kicsit. Az egyedüli probléma az, hogy aki az eskifotóra nyergel át, az a szezonban kénytelen valamilyen szinten leépíteni az egyéb piacait, mert másra nem nagyon van ideje. Azt hiszem ez az egyedüli (és bizony cseppet sem elhanyagolandó) veszély.
Apropó, ha már az egyéb piacokról beszélünk. Nemrég egy jó kis anyagot csináltunk a Schwarzkopf 111. szülinapja alkalmával rendezett show-n. Mi ismét az L&F Salon-t kísértük, dolgoztunk a backstage-en és a színpad mellett egyaránt. Remek buli volt. Kattints a klipért.
Az esküvőfotós szakma rohamos fejlődésnek indult. A kollégák keresik a helyüket, a stílusukat, eszközöket és technikákat. Egyre több a vita arról, mi az esküvőfotósok feladata az alakulóban lévő új piacon. Nemrég a szakma egyik ismert hazai alakjától megkérdezték, mit csinálna, ha kifizetnék a munkadíját, és arra kérnék, hogy üljön le egy sarokba, semmit nem csinálva. Ő azt válaszolta: leülnék.
A történetet meghallva rájöttem, komoly szakadék húzódik a múltat képviselő és a jövőt kereső kollégák közt. A múlt arról szólt, hogy az esküvőfotósnak egyetlen dolga van, kiszolgálni az ügyfeleket. Le kell fényképeznie , ahogy a helyszínekhez közeli parkban kikandikál a fa mögül és összedugja a buksiját a párjával majd később bevonul, gyűrűt húznak a kezére, kimondja az igent, elhajítja a csokrot, eszik-iszik-mulat. Ezt szokták meg a megrendelők is, mert ezt látták a piacon, nem gondolva arra, hogy másképpen is lehet. Mivel nem a menyasszonyok feladata, hogy bármit is kitaláljanak, a fotósok évtizedekig ugyanazokat az idióta sémákat fotózták, nem gondolkodva, egymást másolva. Ha valaki kitalálta, hogy a vőlegény féltérden csókol kezet a menyasszonynak, vagy hátulról belecuppant a nyakába, akkor két hónap múlva mindenki ugyanazokat a fotókat nyomta. A szakma infantilis gépezetté vált, megújulásra képtelen módon, a langyos vízben, kényelmesen. Nem sokat változtatott a helyzeten, hogy voltak olyanok, akik ezeket a jól bevált sémákat megtanulták szép fényben, jó technikával, elegánsabb csomagolásban lenyomni a vevők torkán, persze igen nagy sikerrel. A dolog lényege azonban ugyanaz maradt, különösebb innováció vagy neadjisten’ művészi ambíciók nélküli protokollfotózás, lélektelen sémákban kielégítve a tömegigényeket. Vannak olyanok, akik önmagukat fotográfusként deklarálva büszkén vallják, hogy számukra a megrendelő kiszolgálása és a tiszteletdíj azok, ami fontosak.
Én ezt nem fogadom el. Azért nem, mert a mesterség alapjait kérdőjelezi meg. A fotós feladata, hogy újabb és újabb fotókat találjon ki, egyszerűen kötelessége, hogy szárnyaljon a képzelete és víziói legyenek. A fotós kísérletezzen, legyen akarata és céljai. Ha ezek a célok vállalhatók és szimpatikusak, akkor lesz munkája bőven, meg fogják találni azok az ügyfelek, akik ugyanazt akarják, amit ő. Lesznek nagy találkozásai olyanokkal, mint ő maga és olyan fotókat készíthet, amelyeket mindig is szeretett volna. Az a legfontosabb, hogy pontosan deklarálja, mit és hogyan szeret fényképezni. Ez a deklaráció nem más, mint a portfólió és a fotósnak kutyakötelessége, hogy azt a szintet hozza a megrendelőnek, amit abban mutatott.
De vajon mi lesz annak a fotósnak a sorsa, akinek csakis az a célja, hogy a megrendelő kedvébe járjon? Hány olyan munkája lesz, amiben örömét leli? Minden ötödik? Minden tizedik? Hány megrendelőt csap be azzal, hogy gyűlöli azt, amit csináltatnak vele? Mi marad így a lelkéből? Mi marad belőle tíz év alatt? A választ csak elképzelni tudom.
Az esküvői fotó véleményem szerint az okos, ésszerű kompromisszumok műfaja. Természetesen vannak elvárt kötelező elemek , hiszen a szertartásokat meg kell örökíteni, a rokonokat , barátokat le kell fényképezni. Ezen felül azonban rengeteg a kreatív lehetőség és a jövő szerintem idehaza is a szárnyaló képzeletű, fotóikat a saját kedvük szerint készítő fiataloké. Az idő pedig úgyis megmutatja, kinek a víziói eladhatóak. A piacképesek messze juthatnak, a többiek elbuknak és abbahagyják, mert nem lesz munkájuk. Az lesz majd a szép világ…
Jaksa Timi unszolására tegnap benéztem Schram Andris workshop-jára és nagyon jól éreztem magam a kellemes társaságban. Bevallom, korábban nem gondoltam arra, hogy idehaza is van kereslet a WS-rendszerű képzésre, én valahogy intézményesebb, tanfolyamosabb keretekre gondoltam.
Most érlelődik bennem az elhatározás, hogy csináljak egy WS-sorozatot, amely egymásra épülő, moduláris rendszerű képzésekből állna. Mivel valaha egyetemi katedrán álltam, nem lesz idegen a terület, sőt, végre kiélhetem a pedagógusi ösztöneim és talán senki sem fog nagyképűséggel vádolni, ha magyarázósan kommunikálok .
Meggyőződésem, hogy van értelme olyan oktatásnak, amely teljes képet ad az esküvőfotózásba belekezdőknek a fotográfia és az üzleti ismeretek oldaláról . Van egy-két ötletem, már csak tanítványok kellenek hozzá …
Elég gyakran kapok leveleket pályakezdőktől, igyekszem is becsülettel válaszolni mindegyikre. Örülök ha megkérdezik a véleményem erről-arról és boldog vagyok, ha bárkinek segíthetek.Van egy tipikus levélfajta azonban, amelyre adott válaszom legjobb, ha némi nyilvánosságot kap. Többször érkezett már tartalmú ilyen levél, a legutolsó éppen ma:
” .. kezdő fotográfus vagyok…. szeretném kipróbálni magam az esküvőfotózásban”
Nos, itten komoly bibi van. Miért gondolja egy kezdő, hogy rögtön a legnehezebb műfajban kell szerencsét próbálnia? Csak arra tudok gondolni, hogy érdekesnek találja a területet és úgy véli, hogy pénzt is tud vele keresni. Nos ez az írás az ezzel kapcsolatos alapvető kérdéseket fogja piszkálgatni, meglehetősen karcosan.
1. Az esküvőfotózás sajátosságai:
Az esküvőfotózás keverékműfaj. Van benne riport, portré, tárgy-, divat- és sport(tánc-)fotózás, amelyek mindegyike egyenként is nehéz, mindegyiknek megvannak az eszközei, technikái, szabályai. Az esküvőfotózás a szélsőséges fényviszonyok, az állandó időhiány és a megismételhetetlen pillanatok állandó stresszel teli műfaja. Az esküvőfotózás extrém hosszú és intenzív igénybevételt jelent a többi műfajjal szemben, akár 10-16 óra non-stop munkát is jelenthet (és akkor nem beszéltünk a háromszor ennyi ideig tartó utómunkálatokról). Az esküvőfotózás a technikai túlbiztosítás igénye és a megkövetelt felszerelés változatossága miatt az egyik leginkább beruházás-intenzív terület. Az esküvőfotózás nem csak fotózásról, hanem a masszív üzleti háttérről szól. A terméket (fotók, albumok, klipek stb.) le kell gyártani és el kell adni. Ehhez komoly számítástechnikai háttér, üzleti ismeretek, keresőoptimalizált weboldal, publikációk és sok számtalan más dolog is kell.
Az esküvőfotózást én leginkább a triatlonhoz hasonlítanám. Triatlonban azok a legjobbak, akik valamilyen részterületen már kiemelkedően jók. Jól úsznak vagy futnak esetleg kerékpároznak. A bajnokok közül senki nem kezdte a triatlont hatévesen, tökkezdőként. Éppen ez az oka, hogy nagyon sok hivatásos sportfotósból ill. fotóriporterből lett kiváló esküvőfotós.
2. Tehát mi is kell ahhoz, hogy valaki sikeres esküvőfotós legyen?
a. Biztos fotográfiai alapok a már említett területeken. Korábban megszerzett jókora tapasztalat a riport, sport- divat- vagy portréfotózásban. Képesség a nagy nyomás alatti munkára.
b. A megfelelő személyiség: Kapcsolatteremtő képesség. Empátia. Türelem. Pozitív gondolkodás. Optimizmus. Szeretet (ezt félve írom le, mert ez az, ami leginkább hiányzik a legtöbbekből)
c. Türelem és eltökéltség, céltudatosság.
d. Tőke. Még több tőke.
3. Mégis, van-e esélye egy pályakezdő fotográfusnak, hogy sikeres esküvőfotós legyen?
Természetesen van, de ehhez jónéhány évre lesz szüksége. Ha van türelme kivárni, megfelelően céltudatos és kész arra, hogy évekig beruházzon anélkül, hogy kivenne (ez alatt a szakmai tanulmányokat és a felszerelés megszerzését értem), akkor esetleg.
És persze tehetség nélkül nem fog menni. Már nem. Hál’istennek kis hazánkban is kezdenek megváltozni a dolgok, a piac szűkülése kezdi selejtezni a nem idevalókat.
Ezért aztán elsősorban türelmet, jó tanulást, sok munkát és majdan jól megérdemelt sikereket kívánok az ifjú kollégáknak!
Nos, eljött az idő. Bár már jónéhány esküvőn túl vagyunk, a hétvégén végleg elkezdődött a főszezon, az idei nagy menetelés. Mostantól legtöbb kollégánknak nincs megállás, csak valamikor október/novemberben.
Idén végigfotózzuk Európát a legnyugatibbtól a legkeletibb csücskéig és természetesen kis hazánkat Debrecentől Sopronig. Sok érdekes emberrel találkozunk majd és úgy fél év múlva remélem lesz miről beszélgetnünk.
Minden kedves kollégának szép fényeket, remek esküvőket, jó munkát kívánok!
A rémálmaim közé tartozik a betegen történő fotózás. Míg a munkák egy részét át lehet ütemezni, az esküvőknek az a sajátosságuk, hogy nem szívesen rakják át őket a fényképész kedvéért, főleg nem az utolsó napokban… Rengeteg esküvőn dolgoztam már, egy részükön nem százszázalékos állapotban. Szenvedtem már térd- és derékfájástól, kinlódtam már hetekig, beinjekciózva, fájdalomcsillapító tapaszokkal, de a legrosszabb mégiscsak lázasan-influenzásan vagy vírusos hasmenéssel esküvőt fotografálni.
Olyankor az ember alig tud lábra állni, nemhogy nehéz felszerelést cipelni. Ezen a hétvégén viszonylag olcsón megúsztam, “csak” egy napig vacogtam lázasan .. naná, hogy szombaton, az esküvő napján. Persze ilyenkor bennem van a dac: “csakazértis” megmutatom, hogy így is képes vagyok jó dolgokra. Hál’istennek, miután az ember sokadszor esik át ilyesféle krízishelyzeteken, kialakul egyfajta sztoikus magabiztossága, ami segít az újabb, hasonló akadályok előtt.
De azért el kell mondjam, ilyenkor áldom a sorsot, hogy nem egyedül dolgozom és van segítségem, akire baj esetén támaszkodhatom. Ez bizony komoly biztonsági háló alattam.
Kanadában élő kollégánk, S. András által tartott kétnapos tanfolyam valószínűleg jónéhányak szemét felnyitotta azzal kapcsolatban, melyek az igazán fontos kérdések az esküvőfotózásban. Több mint egy éve vetettem fel a kérdést ebben a blogban, miszerint sokan túlságosan sok jelentőséget tulajdonítanak a technikai kérdéseknek. Bár rengeteg helyen leírtam már, meglepő, milyen kevés szó esik arról, hogy a kulcs nem a technikai eszközökben, hanem a fotós személyiségében van. Sokak számára keserű lesz szembesülniük azzal, hogy bizony nem erre a pályára valók, mert ugyan fotográfusként látni is csak keveseknek adatik meg, de ezek közül is csak töredékük alkalmas az esküvőfotózás magas színvonalon való művelésére, mivel ehhez megfelelő lelkialkat is szükséges. Végtelenül leegyszerűsítve: a vezető esküvőfotósok egyszerűen jó srácok(bocs lányok), akik iránt a menyasszony könnyen érez feltétlen bizalmat. Igen, a jó fotó titka – a tudáson kívül- nem a drága cucc, hanem a kölcsönös bizalom. Az a fotós, aki képes arra, hogy néhány perc alatt felépítse a bizalmi légkört maga és az ügyfél közt, az kerül olyan pozícióba, hogy megfelelő anyagokat készítsen. Bizony, ez is a mesterség része, azonban csak bizonyos határok közt tanulható meg és – valljuk be- a profit szaga által körbelengett vadkapitalista hazai esküvőfotós világ nem igazán megfelelő terep a tanulásra.
A hazai szakirányú oktatás legfontosabb szerepe szerintem nem az volna, hogy technikai ismereteket adjon, mert az csak az ábécé ebben a bonyolult szakmában. Hogy mégis melyek volnának a legfontosabbak?
Szerintem:
Előrebocsátom, nem ismerem Andrást, sem a módszereit. Viszont éppen elég esküvői fotóst ismerek a nemzetközi élvonalból ahhoz, hogy tudjam, mitől sikeres ő is. Abban is biztos vagyok, hogy ugyanúgy dolgozik, ahogy mi Monával. Lendületből, humorral, közvetlenséggel, mindvégig pozitívan, játékosan. Másképp ugyanis nem lehet. Nem csodálkoznék, ha a workshop résztvevői közül sokan csak most döbbentek volna rá arra, hogy esküvőt fotózni, az mindenekelőtt hihetetlenül érdekes, vicces, szórakoztató JÁTÉK.
Mikor először hallottam a tanfolyamról, azt találtam mondani valamelyik pillanartos kollégának: sokan meg fognak lepődni, hogy nem azon a területen kapják majd a legfontosabb információkat, amelyen képzelik.
Nos kollégák, igazam lett vagy igazam lett 
?
Az esküvőfotós lét egyik legkomolyabb veszélye az, hogy az ember hajlamos beszorulni a mindennapos klisékbe. A szomszédos területekre való kirándulásokat ezért nagyon szeretjük, hiszen kisebb vargabetűk pl. a sport- (mondom sport-) riport- vagy divatfotózás értékes tapasztalatokat adnak. Persze sok mindenünk hiányzik, ami ezek elmélyült műveléséhez szükséges volna, de hál’istennek kedvnek nem vagyunk híján. Nemrég egy kis szépségiparban tett kirándulás volt soron. Ismét tanultunk, sokat. Ezúttal azt, hogyan dolgozzunk civil lányokkal, világítás és kellékek nélkül, abból rögtönözve, ami éppen rendelkezésre áll, éppen úgy, ahogy egy esküvő helyszínén szokás.
A klipet a kedves kolléganő csinálta. A zenét is ő választotta. Mit is mondhatnék, nem egy esküvői habos-babos darab. Nem nooormááális
Januári kilépésem után úgy gondoltam, hogy egy darabig jól megleszek a Pillanart – Magyar Esküvőfotós Szövetség nélkül. Voltak/vannak egyéb projektek, amelyek szépen kitöltik az időm, így ha az újrafelvétel meg is fordult a fejemben, az leginkább az őszi forduló kapcsán történt. Az új (évenkénti ) felvételi rendszer bevezetése alaposan felülírta a tervem. Sokat vívódtam, aztán végül úgy döntöttem, hogy beadom a pályázatom.
A válogatás nem volt egyszerű. Tavaly rengeteg jó fénykép készült és a beadottaknál biztosan sokkal jobbakat is választhattam volna. Több mint százezerből kellett válogatnom, amit a fotókat egyesével átnézve nem lehetett volna két hét alatt megoldani. Így aztán maradt az emlékezet, amivel azonban bajok vannak. Gyakran úgy éreztem magam, mint az egyszeri öregasszony:
“Doktor úr, tessék mán’ megmondani, hogy híjják azt a német urat, aki mindig eldugja a szemüvegemet!
-Alzheimer, Mari néni, Alzheimer…”
A legnehezebb akadálynak az bizonyult, hogy Mona anyagai és az enyémek egy kupacban vannak. Tanulságos volt szembesülni azzal, hogy nem minden kép az enyém, amit magaménak hittem (és fordítva). Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, szokásunk összevissza kikapkodni egymás kezéből a gépeket, attól függően, hogy melyik objektívvel akarunk megcsinálni egy-egy fotót (na jó, kikapkodni leginkább én szoktam, a drága kolléga szimplán lenyúlja őket amikor nem figyelek oda…) Így, miután a váz gyári száma és a fájlnév sem igazi támpont, az emlékezeten kívül szinte semmi nem marad, ami alapján kiderülhetne, ki is készített egy-egy konkrét fényképet.
A nem kevés fejvakarás után aztán csak összeállt a kép. Ha valakit érdekel, mit sikerült összebénáznom, akkor rajta, meg lehet nézni:
kategóriák (huszonegy fotó hét kategóriában)
sorozat1 (egy esküvő története, húsz darab fotóval elmesélve)
sorozat2 (egy másik esküvő története, húsz darab fotóval elmesélve)
Hogy ez mire elég, a Pillanart honlapján, az eredmények publikálása után kiderül. Ez azonban másodlagos ahhoz képest, milyen lelkigyakorlatra késztetett a válogatás, rendezgetés, elemezgetés.
Mindenkinek ajánlom (a haladó fotósoknak is), hogy egyfajta önfegyelmező tréningként csináljanak ilyen válogatást. Minél inkább gyötrődsz, annál hasznosabb. Önismeretre tanít és segít megállapítani, hol tartasz. Ehhez még pályázni sem kell, mert nem az a lényeg.
(a cikk publikálása óta kiderült, hogy a nem túl jól sikerült top21-es válogatás ellenére az anyag elég erősnek találtatott az újrafelvételhez)
Ki a fene gondolta volna januárban, hogy március végén kettő fok, hóesés és metsző szél fog várni minket Sopronban, és ilyen körülmények közt kell értékelhető fotókat készítenünk?
Az előre tervezésnek és egy helyi fotográfusnak (kösz Marci) és két helyi hotel (Haller Villa, Hotel Wollner) vendégszeretetének hála, végül fedél alá húzódhattunk és – igaz, hogy műfajt váltva – elkészíthettük Vali fashionista/glamour fotóit.
Hogy mi a tanulság? Kell a B-terv!! És a másik tanulság? Jártasságot kell szerezni olyan területeken, amelyek lehetővé teszik értékelhető anyagok elkészítését ilyen váratlan helyzetekben is.
Ha az ember évente több tucat esküvőt fényképez (ha jól számoltam, akkor tavaly 67 sorozatot készítettem) és elég régóta van a pályán, akkor rá fog jönni, hogy hosszú távon nem csak a műszaki ismereteken, a kreatív fantázián vagy a munkabíráson múlik az, hogyan alakul a további sorsa. A legfontosabb a motiváció fenntartása, a kiégés elkerülése. Ha az ember nem vigyáz, akkor azt veszi észre, hogy egyik képe olyan mint a másik, elkezd jól bevált sémák mentén dolgozni. Igen, egy ideig így is lehet valaki jónevű esküvőfotós, de hosszú távon semmiképpen nem lehet versenyben maradni. Először is, az ember megszűnik játékos, kísérletező lény lenni, elveszti az alapvető örömöt, amit ez a gyönyörű szakma adhat. Szerintem ilyenkor jobb hiján a pénzkeresés, az egzisztencia fenntartása lép előre az első helyre, ami alkotást elősegítő mozgatórugónak bizony igencsak gyengécske.
Szóval a fő kérdés az, mi az, ami frissen tart, ami kedvet ad, ami mozgathat egy esküvőfotóst?
Az évek során rájöttem, hogy nincs csodarecept, ami mindenkinek jó lehet. Inkább őszintén leírom mi az ami engem működtet, hátha másoknak is hasznára válik.
Szeretet
Fotóink kevés kivétellel olyan embereket vezetnek hozzánk, akiket könnyű szeretni. Már az interjúk során jó velük órákat beszélgetni és a találkozók után általában jóleső érzés marad utánuk: de jó lesz velük együtt tölteni egy napot. Ez az érzés az idők során – a levelezés, telefonbeszélgetések során csak erősödik. A szezon kezdetekor aztán alig várom a velük való találkozást.
Intellektuális kihívás
Az esküvőfotózás nem statikus szakma. A hazai piac sem befogadó/felhasználói oldalról, sem pedig a szolgáltatói oldalról nem elég fejlett ahhoz, hogy kihívást jelentsen egy gondolkodó, tudatos fotográfusnak. Ilyen szempontból engem a hazai piac egyáltalán nem érdekel, ellenben örökös kihívást jelent a nemzetközi trendek felismerése, az ötletek és technikák beépítése a mindennapi gyakorlatba. A szakma néhány éve jelentős változásokon megy keresztül és ennek feldolgozása nagy falat. Ez persze nem olyan véresen komoly dolog, mint aminek tűnik, a hangsúly inkább a nyitott elmével való kísérletezésen, játszadozáson van..
Megfelelni vágyás, felelősség
Az ugyibár evidens, hogy az ember az ügyfeleinek meg szeretne felelni, erről nem is beszélek. Van itt azonban egy másik dolog. Ha az ember nem egyedül dolgozik, hanem társsal, akkor nagyon komoly felelőssége van. Meg kell felelnie egy másik fotós elvárásainak. Ha az ember olyan erős társat választ, mint én, akkor azzal a lécet magasra teszi és igencsak iparkodni kell, hogy le ne verje. Motivációnak az sem kutya.
Kételyek
Ez talán a legfontosabb. Nagyon régóta fényképezem és bár képzettséget szereztem ezirányban (is), önmagam szemében sohasem voltam fotográfus, hanem inkább mérnök. Nagyon sok más dolog érdekel és rengeteg mindennel foglalkoztam/foglalkozom, ezért a fotográfiában mindig kívülállónak éreztem magam. Nagyon érdekes és néha felfoghatatlan számomra az, hogy fotókat tudok kitalálni és elkészíteni, amelyek másoknak is tetszenek. Talán éppen ezért, és mert az ízlésem is állandóan változik, rengeteg a kételyem önmagammal és a munkámmal kapcsolatban. Ez a legfontosabb ami űz előre és nem hagy egy helyben nyugodni. Jobbat, szebbet és mindig mást szeretnék, többet adni holnap, mint amire ma képes vagyok.
Mostanában kezdtem el látogatni egy szakmai fórumot, ahol esküvőfotózással foglalkozó fotográfusok osztják meg egymással a szakmai ismereteiket. Rengeteg szó esik felszerelésről, világításról, helyszínekről, szokásokról, igen sok tanácsot olvashatnak a kezdők és haladók és ez nagyon jó. A fórum azonban megmutatja a hazai esküvőfotózás legnagyobb baját, nevezetesen azt, hogy a fotográfusok legtöbbje számára az esküvőfotózás elsősorban megoldásra váró műszaki feladat. A topic címe is ez “Technika és használata” – “Esküvőfotózás”.
Nem találkoztam azonban olyan fórummal, amely a technikán túlmutató kérdésekkel foglalkozna. Sehol nem esik szó arról, hogyan lehet kiválasztani azt a döntő tizedmásodpercet, amely egy nagyszerű elkapott pillanatot eredményez? Mi az ismérve a jól elkapott pillanatnak? Hogyan készülhet fel a fotográfus ezekre a tizedmásodpercekre? Hogyan lehet érzelmeket közvetíteni, ahelyett, hogy csupán arcokat fényképeznénk? Ezen tudás nélkül a fotográfusok túlnyomó része továbbra is üres képeket fog szállítani, ahogy eddig is.
Nem foglalkozik senki ilyen alapvető kérdésekkel:
1. Milyen mentális problémákkal kell megküzdenie egy esküvői fotósnak, ha minden hónapban 4-6-8 esküvőt kell fényképeznie? Hogyan lehet új kihívásokat találni, mit kell tennünk, hogy elkerüljük a kiégést? Melyek azok az intő jelek, amelyek rá kell hogy ébresszék a fotóst arra, rossz irányba halad a pályája, tennie kell valamit, hogy ne egyforma, lélektelen képeket gyártson?
2. Ha észrevette a fotós, hogy szakmai hullámvölgybe került, milyen módon küzdheti le a problémát?
3. Hogyan építheti fel egy esküvőfotós a karrierjét? Mit kell tennie ahhoz, hogy sikeressé váljon? Melyek a legfontosabb mérföldkövek a pályáján? Kire számíthat és mitől kell ódzkodnia? Milyen hibákat követhet el?
Ezek, és az ezekhez hasonló kérdések sokkal fontosabbak, mint a vakuzással kapcsolatos információk. A technikai tudást nagyon hamar meg lehet szerezni. A fenti kérdésekre adott válaszok azonban évtizedes kihatással bírnak egy fotós életére és elhanyagolásuk véget vethet akár a legígéretesebb karriereknek is.
Félek attól, hogy sok kolléga nem értené meg a fenti gondolatokat, így ezeket egyelőre megtartom magamnak és neked, kedves naplóm.
Az utóbbi hetek sajna minden energiám felőrölték. Magadra hagytalak kedves naplóm, de mentségemre legyen mondva, ismét nem pihenés okán. Másodszori nekifutásra sikerült összehegeszteni a Pillana(r)t honlapját, amely végre elérhető itt:
http://eskuvofotosok.hu
Reméljük hogy nem hiába a sok beleölt munkaóra és segítségetekre lesz, kedves menyasszonyaim.
Eddig is tudtam hogy képeink nagy népszerűségnek örvendenek, elég sok helyen találtam már rájuk. Románia, Ukrajna, Finnország és természetesen kis hazánk néhány fotográfusa úgy vélik nagyobb eséllyel pályáznak a menyasszonyok kezére ha idegen tollakkal ékeskednek. Néhány hónappal ezelőtt olyan hazai honlapot is láttam, ahol megtaláltam a WPJA utóbbi negyedévének dijnyertes fényképeit – az összeset. Most azonban mások miatt úgy alakult, hogy foglalkoznom kellett ezzel a képlopás-dologgal.Engem személy szerint nem érdekel hogy ki mivel keresi a kenyerét, de néhány menyasszony teljesen jogosan elpanaszolta, hogy így bizony sok megrendelő jár(ha)t pórul. Fel is tették a kérdést, hogyan lehet megnyőződni arról, hogy a bemutatott képek valóban a kiválasztott fotográfus tulajdonát képezik.
A módszer egyszerű:
Ha a fotográfus meg tudja mutatni a képeit teljes méretben (a mai korszerű digitális fényképezőgépeknél ez legalább 3500×2000 pixelt jelent), akkor a képek nagy valószínűséggel nem lopottak.
Ha a fotográfus nem tud vagy nem akar ilyeneket mutatni – küldeni, akkor a mutatott képek akár lopottak is lehetnek. Ha kezdődik a magyarázkodás “ezek a képek túl nagyok hogy megküldhetők legyenek” akkor kérjetek egyet vagy kettőt, a legjobbakat. Ezek szélessávon simán átküldhetőek. Ha a fotósod nem mutat együttműködést, akkor “gáz van”, el kell gondolkodni.
Ilyen egyszerű.
Professzionális esküvői fotósként – egyre inkább megkerülhetetlenül – új “tényezőkkel” találkozunk az esküvőkön. Ők a digitális fényképezőgépekkel és kamerákkal érkező vendégek, akik több-kevesebb elhivatottsággal maguk is megpróbálják megörökíteni a legfontosabb momentumokat (illetve azokat, amelyeket ők fontosnak tartanak). Tisztelendő az igyekezet és lelkesedés amellyel a szórakozást feladva versenyeznek egymással a jobb pozíciókért, az öröm, amellyel egymásnak mutogatják a sikeres felvételeket. Ugyanakkor néha nem könnyű tíz-tizenöt főből álló “falkával” versenyezni, kerülgetni őket a lehető legszűkebb helyeken. Jómagam százkilencven centimmel és kilencven kilómmal nem tartozom a könnyen elnyomható és félretaszigálható aprónépek közé, de bizony nem minden kolléga és kolléganő rendelkezik hasonló adottságokkal. Az ő munkájukat igencsak megnehezíthetik a képtérbe belógó vagy ide-oda mozgó, lelkes amatőrök.
Intelmeim ezért ma nekik írom:
1. Tiszteld a környezeted és a hivatásos(oka)t !
A vendégek az igyekezet hevében gyakran elfelejtkeznek arról, hogy az ő meghívásuk célja nem az, hogy tökéletes pillanatokat kapjanak el. Erre a célra ott van a drága pénzen felfogadott profi. Különösen igaz ez a szertartásokra. Ezért nézz körül, lépj hátra, hagyj teret a hivatásosoknak hogy végezhessék a munkájukat. Figyelj a fotós testbeszédére és könnyen fog menni.
2. Ne versenyezz!
Az esküvőn számtalan a nagyszerű pillanat és nagy a kísértés hogy ott légy mindegyiknél. Ugyanakkor amatőrként is figyelned kell hogy jószándékú igyekezeteddel ne tedd tönkre mások felvételeit, legyen az profi vagy amatőr. Ne állj mások útjába, próbáld nyitvahagyni a közlekedőútvonalakat! Azonnal vonulj vissza, ha a hivatásos fotós erre jelzést ad. Ne feledd hogy nem érte, hanem a megbízójáért teszed!
3. Tiszteld a beállított fotókat!
Bár az esküvői fotozsurnaliszta javarészt spontán felvételeket készít, a hagyományos csoportképek rendkívül fontosak. Minden esküvőn készülnek ilyenek és ezekhez nagy, tiszta terekre van szükség. Lépj hátra hogy ezek a képek is elkészülhessenek!
És most nézzünk néhány gyakorlati tanácsot:
4. Menj közelebb!
Itt hibáznak a legtöbben. Ha jó fényképet akarsz készíteni, ki kell töltened a képteret a fényképezendő alanyokkal. Ha egy kompakt géppel távolról akarsz jó fényképet készíteni, akkor csalódni fogsz.
5. Hízelegj! Igyekezz előnyös képet készíteni!
A második leggyakoribb hiba, ha nem találod a módját, hogyan lehet a legelőnyösebben lefényképezni az alanyodat. Sokan azt képzelik, hogy egy szép épület vagy fa, amely mellett a fénykép készül elegendő a sikerhez. Ez tévedés. A kulcs a fény minőségében van. Ne fényképezd az alanyaid erős, kemény megvilágításban. Keresd a lágy, visszavert, szórt fényt, amelyben az alanyaid nincsenek közvetlen módon megvilágítva. A helyes sorrend amire figyelned kell következő: fény minősége, helyszín minősége és a helyes pozíció (testtartás).
6.Vakuhasználat
Ha azt gondolod hogy a vakut sötétben kell bekapcsolni és világosban kikapcsolni, akkor tévedsz. A helyzet sajnos nem ennyire egyértelmű. A vakuhasználat gyakran azzal öli meg a felvételeket hogy a szemnek megszokottól teljesen eltérő megvilágítást “varázsol” a képre. Minden gép más, ezért nincs egységes recept, nincs bombabiztos tanácsom. Fordíts időt a géped megismerésére, különös tekintettel a vakus fényképezésre. Kísérletezz és meglepetést fogsz okozni önmagadnak. Kevés fényben néha a vakuhasználat mellőzése, erős, kontrasztos megvilágítás esetén pedig épp a vaku használata mellett fogod a legjobb képeket készíteni.
7. Légy állandó készenlétben
A legjobb pillanatok sohasem várnak meg és elillannak egy szemvillantás alatt. A jó esküvői fotó egyik titka a sebesség. A legjobb profik elképesztő sebességgel reagálnak és készítik el a felvételeiket. Amatőrként sohasem fogsz fél másodperc (és kevesebb) alatt értékelhető képet készíteni mert ehhez a legjobb 35mm-es vázak és méregdrága optikák kellenek, de tartsd bekapcsolva amid van, vállmagasságban. Ne a keresőn keresztül keresd a témát mert lehet hogy épp a hátad mögött van. Ezért folyamatosan mozogj és ne reménykedj hogy a téma majd az orrod elé sétál. Oszd a teret három 120 fokos zónára. A fejed és a szemed ezen belül a zónán belül pásztázzon, majd a elfordulva válts zónát és folyamatosan járjon a tekinteted. Ha megláttál valami fontosat, lépj közelebb vagy zoomolj. Próbáld meg kitalálni, megérezni, mi fog történni néhány pillanattal később. Ne csak reagálj az eseményre, hanem próbáld meg néhány másodperccel előbb kitalálni, mi várható. Időt nyersz mindezzel, értékes másodperceket. És amit mindenkinek elmondok, legyen az kolléga vagy tanácsot kérő idegen: ne gyönyörködj és ne bosszankodj az előző kocka után. Felejtsd el és azonnal lépj tovább, mert a következő másodpercben lehet hogy életed legjobb fotóját mulasztod el. Majd otthon foglalkozol a képeiddel.
8. Mesélj
Keresd azokat a fotókat, melyek elmesélnek valamit. Mutass több személyt egyszerre egy adott szituációban, keress cselekményt, amely jól látható érzelmeket vált ki mások arcán. És ne feledd: gyakran nem az ünnepeltek a történet főszereplői, hanem a környezetük.
9. Változtass nézőpontot
Ne csak szemmagasságban fotózz. A dolgok alulról vagy felülről másképp néznek ki. Néha sokkal jobban mint azt először gondolnád. Ha sok az ember, néha húzódj hátra, vagy éppen fordítva, a legnagyobb tömegbe. Váltogasd a nézőpontot.
10.Légy kreatív
A legegyszerűbb (és legunalmasabb) taktika: a mosolygó arcokat fotózni. Az esküvők azonban nem ennyire egyszerűek. Sok ember van jelen, rengeteg fajta érzelemmel. Próbálj meg köztük feloldódni, lazíts, érezd jól magad és kísérletezz. Ne feledd: Ha az elkészített képek örömöt okoznak neked, akkor azok jó fotók.
Találkozunk az esküvőkön, kedves kollégák. Szép fényeket!
A napokban egy újságíró kérdést intézett hozzám: mi az, amit a legfontosabbnak tartok a munkánkban. A kérdést mélyen a szemembe nézve úgy tette fel, hogy az lehetetlenné tette a szabványos és okosnak ható válaszokat így aztán őszintét illett adnom. És végül kimondtam: a szeretetet. Láthatóan meglepődött, valószínűleg valami okos, agyafúrt technikai vagy fényképészeti magyarázatot várt. Így aztán ki kellett fejtenem azt, amire magam már sokkal korábban rájöttem de nem volt alkalmam megosztani másokkal.
A neki is kifejtett véleményem a következő: a fényképészek egy jelentős része birtokában van annak technikai tudásnak, amely biztos háttérrel szolgál bármilyen szintű fényképek elkészítéséhez. Mégis, ezek közül elenyésző azok száma, akik képesek valódi érzelmeket közvetíteni a munkájukkal. Egy bizonyos szinten felül már az élsportolóknál sem az izmok és az ügyesség a fontosak. A magas csúcsokra törve ott is a lelkierő és a mentális képességek számítanak.
Elmondtam a véleményem, miszerint az esküvői fotózás csúcsára azok jutnak el, akik képesek szeretet adni és befogadni – feltétel nélkül. Olyanok, akik magukba szívják az esküvői forgatag energiáit, a szerelmet, amely áramlik a menyasszony és a vőlegény közt, ill. képesek visszasugározni azt a kellő pillanatban, egy-egy képbe sűrítve. A jó esküvői fotós médium, érzelmek, szeretet közvetítője, aki sohasem marad kívülálló.
Ez volt a válaszom, de nem vagyok biztos abban, hogy megértett-e. Kedves olvasó, te érted mit akartam mondani?
Egyre gyakrabban fordulnak hozzánk pályakezdő fotográfusok, akik ki szeretnék próbálni magukat esküvői fényképészként. Legtöbbjük az induláskor felmerülő alapvető műszaki és módszertani kérdéseket teszik fel, mások kissé rámenősebbek és mellénk szegődnének egy időre. Ezt a bejegyzést nekik írom, hátha hasznosnak találják. (Minden ami alább olvasható az én magánvéleményemet tükrözi, lehet hogy nem, vagy csak részben igaz.)
Kedves leendő kolléga, először tisztában kell lenned azzal, mi az ami téged erre a pályára hajt. Kell a pénz a tanulmányokra és a megélhetésre? Szeretsz embereket fényképezni és kipróbálnád magad? Kíváncsi vagy? Szeretsz buliba járni?
Nos, az esküvői fényképezéssel – elvileg – elég sok pénzt lehet keresni. Ha ez az ami érdekel, akkor jó helyen kapisgálsz. Már csak azt kell elérned hogy más légy mint a többi tizenötezer aspiráns, aki majd felosztja maga közt a mintegy évi huszonöt-harmincezer hazai esküvőt. És itt kezdődnek a problémák.
Másnak kell lenned a többieknél.
Az egyik út a TESCO-vonal. Fotózz átlagosan vagy alatta, de másoknál olcsóbban. Vedd meg hozzá a belépő szintű tükörreflexes géped, egy-két olcsó objektívvel. Keress jól bevált pózokat az interneten, tanuld be őket és hat-nyolc óra munkával kereshetsz 20-30-40ezer Ft-ot. Ha szerencséd van, évente akár öt-hat esküvő is becsúszhat. Ha tapasztalatot szereztél, akkor tíz év múlva egyike lehetsz annak az ötezernek, akiknek mindig csurran-cseppen munka, legtöbbször az utolsó pillanatban. Sokat fogsz veszekedni az ügyfeleiddel, akik rájöttek mit is kaptak a pénzükért….
A másik út sokkal göröngyösebb. Legyél jobb mint az átlag. Ehhez először tanulj türelmesen és alázatosan. Keress magadnak tanítót és ne gondolj a pénzre. Ha kalandvágyó vagy, tanuld meg jól az angolt és menj külföldre. Először nem fogsz pénzt kapni a munkádért, vállalj ingyen esküvői fényképezést hogy összeszedd a saját portfóliód. Gyűjts felszerelésre. Csakis a lehető legjobbat válaszd, kompromisszum nélkül. Nehéz lesz de megéri. Lehet hogy öt év rámegy az életedből, de más leszel mint az átlag. Jobb leszel és tapasztaltabb. Lesznek majd képeid, beállításaid, ötleteid, amiket rólad másolnak a többiek. Egy nap majd meglepődsz hogy másolják vagy ellopják a képeid. Először bosszantani fog majd mulattatni. Ha akarod és bírod, évente negyven-ötven esküvőre is számíthatsz. Ha ügyes vagy, meg fogják fizetni a munkád, 3-4 ezer dolláros heti tiszteletdíjakért fogsz dolgozni és szívesen látnak majd – bárhol a világon.
Ennyit a perspektívákról és sorsokról.
Feltételezve hogy téged a második út érdekel, az alábbiakat javaslom átgondolni legelőször:
Sikerült kételyeket ébresztenem benned?
Ha igen, akkor lehet hogy jó úton jársz. Talán lesz belőled valaki.
