Objektív mögött, szubjektíven

Április 28-án lezárult a TEF kísérleti szakasza.  Három szinten, hat csoportban közel nyolcvan fotográfus vett részt a kétnapos elméleti oktatáson és az arra épülő workshopon.  Nem kíméltem sem időt, sem pénzt, sem energiát, hogy mindenki megkapja azt, amiért eljött hozzám.

Ha röviden össze kellene foglalnom a történteket, akkor annyit írnék: szép volt, jó volt, hasznos volt.  A meghirdetéskor tisztában voltam azzal, hogy nagyon ingatag a talaj, amelyre ráléptem.  Rengeteg az olyan fotós workshop, amely arra épít, hogy van egy jónevű fotós, aki jól megmondja a tutit a többieknek.  Én viszont nem hiszek abban, hogy az én módszerem, kommunikációm és látásmódom megfelel másoknak, ezért azt mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy az egóm “adja el” a tanfolyamokat. Így aztán tananyag felépítésekor mindent az alapoktól kezdtem. Irdatlan mennyiségű szakirodalmat szedtem össze, dolgoztam fel, majd a tanfolyamot teljesen másképpen építettem fel, mint ahogy azt általában csinálják.  A TEF elsősorban nem az oktatóról (azaz rólam) és nem arról szól, amit és ahogy én teszek, hanem arról az útról, amely mindenki számára más és más.

Túl sok minden történt az elmúlt két hónap alatt, ezért egy blogbejegyzésben nem is tudom leírni. A legfontosabb azonban már ott van azokban a fejecskékben, amelyek elhagyták a tantermet. Több tucat ember értette meg, hogy a tudatosságukon és a szándékaikon múlik minden. Már megkaptam az első fotókat, amelyeket a hallgatók azóta készítettek és igen elégedett vagyok az eredménnyel.

A TEF kísérleti üzeme végetért, az emberek boldogok, én pedig sokat tanultam. A TEF már saját weboldallal (katt ide) rendelkezik és szeretettel várja az új jelentkezőket.

Mellékelek néhány werkfotót, köszönet érte Schram Andrisnak.

Az elmút hetekben keresőoptimalizáció és a látogatottsági statisztikánk feldolgozása okán böngésznem kellett a neten és többször is találkoztam magunkkal fórumokon meg levelekben. Nem tudom, tekinthető-e a karrierünk valamiféle állomásának, ha azt mondják valamelyik fórumon egy fiatal kollégáról:

“…azt állítja magáról, hogy nászriporteres képeket is tud csinálni.”  Nemrég pedig egy leendő menyasszony őszintén bevallotta, nem tud bennünket megfizetni, ellenben talált egy fiatal fotóst, aki nászriporter-stílusban fotóz, csak sokkal olcsóbban. Hmm.

Bevallom, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek. Örülnöm kéne, mert biztosan jót jelent, ha másokat hozzánk mérnek, vagy kollégák hozzánk akarnak hasonlítani. Mégis, határozottan  zavar, hogy a nászriporteresség lassan fogalommá válik, de nem azért, mert olyan szerény volnék. Neeem, erről szó sincs

Más a baj. Elsősorban az, hogy a piacnak, a vevőknek és a fotósoknak is az volna jobb, ha saját útját járva, mindenki megkeresné  önmagát, így a stílusválaszték nem pár erős fotósra és az utánzóikra korlátozódna.   Őszintén sajnálom, hogy a piac néhány domináns szereplője körül (persze, hogy nem csak minket néznek, Tux, Váradi Tomi és többen mások már jóval előttünk “célpontnak” számítottak) valóságos klón-hadseregek csoportosulnak. Szerintem legtöbben a szorgalmas másolók közül nem is gondolnak bele abba, milyen káros számukra, ha hétről hétre valaki vagy valakik gyenge másolataként élik a szakmai életüket.

Mit is tanácsolnék ellenszerként? Mindenekelőtt kevesebb internet-barangolást, mert mások munkáinak nézegetése legtöbbször nem ad egyebet, mint sémákat, sztereotípiákat és béklyókat. Kívánnék viszont több tanulást, gondolkodást, kreativítást, játszadozást, kísérletezést. A többi idővel jön magától..

Utószó:

Mivel több ismerős is reagált erre a bejegyzésre – némileg féreértelmezve – ezért pontosítanom kell, nehogy félreértés essék.  Egyáltalán nem zavar, ha másolják a munkáinkat, stílusunkat, sőt szinte biztos, hogy másokat sem. (bizonyos speciális, egy adott fotográfusra jellemző ötlet szolgai lemásolása és “eladása” sajátként azonban már kevésbé etikus és nehezen tolerálható.) Mások fotóinak nézegetése tehát rendben lévő dolog, egy bizonyos szintig bizonyosan szükséges. Inspirálhat, ötletet adhat. Ha azonban a felkészülés rutinszerű részévé válik, akkor szerintem kifejezetten káros.  Azért, mert megérkezve egy helyszínre nem azt nézi a kolléga, hogyan tudná használni a helyi adottságokat, fényt és az alanyait, hanem azt keresi, hogyan tudna elkészíteni fotókat, amelyeket látott már valakitől. Ez teljesen másfajta gondolkodást jelent.

Így aztán a legtöbb tapasztalt fotográfus éppenhogy kerüli a gondolkodást óhatatlanul befolyásoló galéria-látogatásokat. (Ezért jómagam csak a téli szünetben szoktam megnézni, mit alkottak a nagyok a szezonban, majd betegesen kerülöm az oldalaikat egész évben).

Az esküvőfotós szakma rohamos fejlődésnek indult.  A kollégák keresik a helyüket, a stílusukat, eszközöket és technikákat. Egyre több a vita arról, mi az esküvőfotósok feladata az alakulóban lévő új piacon. Nemrég a szakma egyik  ismert hazai alakjától megkérdezték, mit csinálna, ha kifizetnék a munkadíját, és arra kérnék, hogy üljön le egy sarokba, semmit nem csinálva. Ő azt válaszolta: leülnék.

A történetet meghallva rájöttem, komoly szakadék húzódik a múltat képviselő és a jövőt kereső kollégák közt. A múlt arról szólt, hogy az esküvőfotósnak egyetlen dolga van, kiszolgálni az ügyfeleket. Le kell fényképeznie , ahogy a helyszínekhez közeli parkban kikandikál a fa mögül és összedugja a buksiját a párjával majd később bevonul, gyűrűt húznak a kezére,  kimondja az igent, elhajítja a csokrot, eszik-iszik-mulat. Ezt szokták meg a megrendelők is, mert ezt látták a piacon, nem gondolva arra, hogy másképpen is lehet. Mivel nem a menyasszonyok feladata, hogy bármit is kitaláljanak, a fotósok évtizedekig ugyanazokat az idióta sémákat fotózták, nem gondolkodva, egymást másolva. Ha valaki kitalálta, hogy a vőlegény féltérden csókol kezet a menyasszonynak, vagy hátulról belecuppant a nyakába, akkor két hónap múlva mindenki ugyanazokat a fotókat nyomta.  A szakma infantilis gépezetté vált, megújulásra képtelen módon, a langyos vízben, kényelmesen. Nem sokat változtatott a helyzeten, hogy voltak olyanok, akik ezeket a jól bevált sémákat megtanulták szép fényben, jó technikával, elegánsabb csomagolásban lenyomni a vevők torkán, persze igen nagy sikerrel. A dolog lényege azonban ugyanaz maradt, különösebb innováció vagy neadjisten’ művészi ambíciók nélküli protokollfotózás, lélektelen sémákban kielégítve a tömegigényeket. Vannak olyanok, akik önmagukat fotográfusként deklarálva büszkén vallják, hogy számukra a megrendelő kiszolgálása és a tiszteletdíj azok, ami fontosak.

Én ezt nem fogadom el. Azért nem, mert a mesterség alapjait kérdőjelezi meg. A fotós feladata, hogy újabb és újabb fotókat találjon ki,  egyszerűen kötelessége, hogy szárnyaljon a képzelete és víziói legyenek. A fotós kísérletezzen,  legyen akarata és céljai. Ha ezek a célok vállalhatók és szimpatikusak, akkor lesz munkája bőven, meg fogják találni azok az ügyfelek, akik ugyanazt akarják, amit ő. Lesznek nagy találkozásai olyanokkal, mint ő maga és olyan fotókat készíthet, amelyeket mindig is szeretett volna. Az a legfontosabb, hogy pontosan deklarálja, mit és hogyan szeret fényképezni. Ez a deklaráció nem más, mint a portfólió és a fotósnak kutyakötelessége, hogy azt a szintet hozza a megrendelőnek, amit abban mutatott.

De vajon mi lesz annak a fotósnak a sorsa, akinek csakis az a célja, hogy a megrendelő kedvébe járjon? Hány olyan munkája lesz, amiben örömét leli? Minden ötödik? Minden tizedik? Hány megrendelőt csap be azzal, hogy gyűlöli azt, amit csináltatnak vele? Mi marad így a  lelkéből?  Mi marad belőle tíz év alatt? A választ csak elképzelni tudom.

Az esküvői fotó véleményem szerint az okos, ésszerű kompromisszumok műfaja. Természetesen vannak elvárt kötelező elemek , hiszen a szertartásokat meg kell örökíteni, a rokonokat , barátokat le kell fényképezni.   Ezen felül azonban rengeteg a kreatív lehetőség és a jövő szerintem idehaza is a szárnyaló képzeletű, fotóikat a saját kedvük szerint készítő fiataloké. Az idő pedig úgyis megmutatja, kinek a víziói eladhatóak.  A piacképesek messze juthatnak, a többiek elbuknak és abbahagyják, mert nem lesz munkájuk.  Az lesz majd a szép világ…

Jaksa Timi unszolására tegnap benéztem Schram Andris workshop-jára és nagyon jól éreztem magam a kellemes társaságban.  Bevallom, korábban nem gondoltam arra, hogy idehaza is van kereslet a WS-rendszerű képzésre, én valahogy intézményesebb, tanfolyamosabb keretekre gondoltam.

Most érlelődik bennem az elhatározás, hogy csináljak egy WS-sorozatot, amely egymásra épülő, moduláris rendszerű képzésekből állna. Mivel valaha egyetemi katedrán álltam, nem lesz idegen a terület, sőt, végre kiélhetem a pedagógusi ösztöneim és talán senki sem fog nagyképűséggel vádolni, ha magyarázósan kommunikálok .

Meggyőződésem, hogy van értelme olyan oktatásnak,  amely teljes képet ad az esküvőfotózásba belekezdőknek a fotográfia és az üzleti ismeretek oldaláról .  Van egy-két ötletem, már csak tanítványok kellenek hozzá …

Elég gyakran kapok leveleket pályakezdőktől, igyekszem is becsülettel válaszolni mindegyikre. Örülök ha megkérdezik a véleményem erről-arról és boldog vagyok, ha bárkinek segíthetek.Van egy tipikus levélfajta azonban, amelyre adott válaszom legjobb, ha némi nyilvánosságot kap.  Többször érkezett már tartalmú ilyen levél, a legutolsó éppen ma:

” .. kezdő fotográfus vagyok…. szeretném kipróbálni magam az esküvőfotózásban”

Nos, itten komoly bibi van. Miért gondolja egy kezdő, hogy rögtön a legnehezebb műfajban kell szerencsét próbálnia? Csak arra tudok gondolni, hogy érdekesnek találja a területet és úgy véli, hogy pénzt is tud vele keresni. Nos ez az írás az ezzel kapcsolatos alapvető kérdéseket fogja piszkálgatni, meglehetősen karcosan.

1. Az esküvőfotózás sajátosságai:

Az esküvőfotózás keverékműfaj. Van benne riport, portré, tárgy-, divat- és sport(tánc-)fotózás, amelyek mindegyike egyenként is nehéz, mindegyiknek megvannak az eszközei, technikái, szabályai. Az esküvőfotózás a szélsőséges fényviszonyok, az állandó időhiány és a megismételhetetlen pillanatok állandó stresszel teli műfaja. Az esküvőfotózás extrém hosszú és intenzív igénybevételt jelent a többi műfajjal szemben, akár 10-16 óra non-stop munkát is jelenthet (és akkor nem beszéltünk a háromszor ennyi ideig tartó utómunkálatokról). Az esküvőfotózás a technikai túlbiztosítás igénye és a megkövetelt felszerelés változatossága miatt az egyik leginkább beruházás-intenzív terület. Az esküvőfotózás nem csak fotózásról, hanem a masszív üzleti háttérről szól. A terméket (fotók, albumok, klipek stb.) le kell gyártani és el kell adni. Ehhez komoly számítástechnikai háttér, üzleti ismeretek, keresőoptimalizált weboldal, publikációk és sok számtalan más dolog is kell.

Az esküvőfotózást én leginkább a triatlonhoz hasonlítanám. Triatlonban azok a legjobbak, akik valamilyen részterületen már kiemelkedően jók. Jól úsznak vagy futnak esetleg kerékpároznak. A bajnokok közül senki nem kezdte a triatlont hatévesen, tökkezdőként. Éppen ez az oka, hogy nagyon sok hivatásos sportfotósból ill. fotóriporterből lett kiváló esküvőfotós.

2. Tehát mi is kell ahhoz, hogy valaki sikeres esküvőfotós legyen?

a. Biztos fotográfiai alapok a már említett területeken. Korábban megszerzett  jókora tapasztalat a riport, sport-  divat- vagy portréfotózásban. Képesség a nagy nyomás alatti munkára.
b. A megfelelő személyiség:  Kapcsolatteremtő képesség. Empátia. Türelem. Pozitív gondolkodás. Optimizmus. Szeretet (ezt félve írom le, mert ez az, ami leginkább hiányzik a legtöbbekből)
c. Türelem és eltökéltség, céltudatosság.
d. Tőke. Még több tőke.

3. Mégis, van-e esélye egy pályakezdő fotográfusnak, hogy sikeres esküvőfotós legyen?

Természetesen van, de ehhez jónéhány évre lesz szüksége. Ha van türelme kivárni, megfelelően céltudatos és kész arra, hogy évekig beruházzon anélkül, hogy kivenne (ez alatt a szakmai tanulmányokat és a felszerelés megszerzését értem), akkor esetleg.

És persze tehetség nélkül nem fog menni. Már nem. Hál’istennek kis hazánkban is kezdenek megváltozni a dolgok, a piac szűkülése kezdi selejtezni a nem idevalókat.

Ezért aztán elsősorban türelmet, jó tanulást, sok munkát és majdan jól megérdemelt sikereket kívánok az ifjú kollégáknak!

Kanadában élő  kollégánk, S. András által tartott kétnapos tanfolyam valószínűleg jónéhányak szemét felnyitotta azzal kapcsolatban, melyek az igazán fontos kérdések az esküvőfotózásban. Több mint egy éve vetettem fel a kérdést ebben a blogban, miszerint sokan túlságosan sok jelentőséget tulajdonítanak a technikai kérdéseknek. Bár rengeteg helyen leírtam már, meglepő, milyen kevés szó esik arról, hogy a kulcs nem a technikai eszközökben, hanem a fotós személyiségében van.  Sokak számára keserű lesz szembesülniük azzal, hogy bizony nem erre a pályára valók, mert ugyan fotográfusként látni is csak keveseknek adatik meg, de ezek közül is csak töredékük alkalmas az esküvőfotózás magas színvonalon való művelésére, mivel ehhez megfelelő lelkialkat is szükséges. Végtelenül leegyszerűsítve: a vezető esküvőfotósok egyszerűen jó srácok(bocs lányok), akik iránt a menyasszony könnyen érez feltétlen bizalmat. Igen, a jó fotó titka – a tudáson kívül- nem a drága cucc, hanem a kölcsönös bizalom. Az a fotós, aki képes arra, hogy néhány perc alatt felépítse a bizalmi légkört maga és az ügyfél közt, az kerül olyan pozícióba, hogy megfelelő anyagokat készítsen. Bizony, ez is a mesterség része, azonban csak bizonyos határok közt tanulható meg és – valljuk be- a profit szaga által körbelengett vadkapitalista hazai esküvőfotós világ nem igazán megfelelő terep a tanulásra.

A hazai szakirányú oktatás legfontosabb szerepe szerintem nem az volna, hogy technikai ismereteket adjon, mert az csak az ábécé ebben a bonyolult szakmában. Hogy mégis melyek volnának a legfontosabbak?

Szerintem:

• mentális felkészítés, a görcsös teljesítménykényszer kezelése,
• az alkalmazott pszichológia alapvető fogásainak elsajátítása, kommunikációs tréning
• a jó fotók elkészítéséhez szükséges feltételek tudatosítása és azok kialakításához szükséges ismeretek átadása,
• inspirálás

Előrebocsátom, nem ismerem Andrást, sem a módszereit. Viszont éppen elég esküvői fotóst ismerek a nemzetközi élvonalból ahhoz, hogy tudjam, mitől sikeres ő is.  Abban is biztos vagyok, hogy ugyanúgy dolgozik, ahogy mi Monával. Lendületből, humorral, közvetlenséggel, mindvégig pozitívan, játékosan. Másképp ugyanis nem lehet.  Nem csodálkoznék, ha  a workshop résztvevői közül sokan csak most döbbentek volna rá arra, hogy esküvőt fotózni, az mindenekelőtt hihetetlenül érdekes, vicces, szórakoztató JÁTÉK.

Mikor először hallottam a tanfolyamról, azt találtam mondani valamelyik pillanartos kollégának: sokan meg fognak lepődni, hogy nem azon a területen kapják majd a legfontosabb információkat, amelyen képzelik.

Nos kollégák, igazam lett vagy igazam lett ?

Mostanában kezdtem el látogatni egy szakmai fórumot, ahol esküvőfotózással foglalkozó fotográfusok osztják meg egymással a szakmai ismereteiket. Rengeteg szó esik felszerelésről, világításról, helyszínekről, szokásokról, igen sok tanácsot olvashatnak a kezdők és haladók és ez nagyon jó. A fórum azonban megmutatja a hazai esküvőfotózás legnagyobb baját, nevezetesen azt, hogy a fotográfusok legtöbbje számára az esküvőfotózás elsősorban megoldásra váró műszaki feladat. A topic címe is ez “Technika és használata” – “Esküvőfotózás”.

Nem találkoztam azonban olyan fórummal, amely a technikán túlmutató kérdésekkel foglalkozna. Sehol nem esik szó arról, hogyan lehet kiválasztani azt a döntő tizedmásodpercet, amely egy nagyszerű elkapott pillanatot eredményez? Mi az ismérve a jól elkapott pillanatnak? Hogyan készülhet fel a fotográfus ezekre a tizedmásodpercekre? Hogyan lehet érzelmeket közvetíteni, ahelyett, hogy csupán arcokat fényképeznénk? Ezen tudás nélkül a fotográfusok túlnyomó része továbbra is üres képeket fog szállítani, ahogy eddig is.

Nem foglalkozik senki ilyen alapvető kérdésekkel:

1. Milyen mentális problémákkal kell megküzdenie egy esküvői fotósnak, ha minden hónapban 4-6-8 esküvőt kell fényképeznie? Hogyan lehet új kihívásokat találni, mit kell tennünk, hogy elkerüljük a kiégést? Melyek azok az intő jelek, amelyek rá kell hogy ébresszék a fotóst arra, rossz irányba halad a pályája, tennie kell valamit, hogy ne egyforma, lélektelen képeket gyártson?

2. Ha észrevette a fotós, hogy szakmai hullámvölgybe került, milyen módon küzdheti le a problémát?

3. Hogyan építheti fel egy esküvőfotós a karrierjét? Mit kell tennie ahhoz, hogy sikeressé váljon? Melyek a legfontosabb mérföldkövek a pályáján? Kire számíthat és mitől kell ódzkodnia? Milyen hibákat követhet el?

Ezek, és az ezekhez hasonló kérdések sokkal fontosabbak, mint a vakuzással kapcsolatos információk. A technikai tudást nagyon hamar meg lehet szerezni. A fenti kérdésekre adott válaszok azonban évtizedes kihatással bírnak egy fotós életére és elhanyagolásuk véget vethet akár a legígéretesebb karriereknek is.

Félek attól, hogy sok kolléga nem értené meg a fenti gondolatokat, így ezeket egyelőre megtartom magamnak és neked, kedves naplóm.