Ma szerencsém volt jelen lenni az MTA éves közgyűlésén.  Néhány évvel ezelőtt ez nagyon fájt volna. 
Arra emlékeztetett volna, hogy két évtizeddel ezelőtt (hű de régen volt), igen fiatalon, egyetemi katedrán álltam és tudományos kutatóhelyen dolgoztam. 
A sors úgy hozta, hogy más partokra vetődve régi/új szerelmemmel, a fényképészettel keresem a kenyerem, viszont évekig nagyon fájt az egyetemi/akadémiai légkör, az oktatás hiánya.

Ma már másképpen van. A TEF egyensúlyt hozott az életembe. Felszámolta a legfájóbb hiányaim.  
Aki sohasem tanított, nem értheti annak ízét. Bizonyára sokan hiszik azt, hogy valamiféle exhibicionizmus, ifjú rajongók keresése vesz rá bennünket oktatókat arra, hogy kiálljunk mások elé.
Nekik is igazuk lehet, de a helyzet nem ily egyszerű, mindenféle tanár van és sokféle motiváció. Én csak az enyéim ismerem.

Én mindenek előtt hiszek abban, hogy a tanítás a legtöbbet a (jó képességű) oktatónak ad, a diákok csak utána jönnek
Először is rákényszerít arra, hogy szembenézz mindazzal, amit még nem tudsz, de meg kell tanulnod, hogy oktathass.
Rendszerben és összefüggésekben való gondolkodásra kényszerít, megtanít a szakmádra, végérvényesen.  :-)
Segít, hogy hasznosnak érezd magad, a hallgatóid szeretetén keresztül segít, hogy egy kicsit jobban szeresd önmagad.

A sors ajándéka, hogy immár azt taníthatom, amiből élek, amit oly nagyon szeretek, amelynek misztériuma elbűvöl, a fotográfiát, ezen belül is a leginkább szeretett területét.
Felfoghatatlan, hogy mások hálát éreznek azért, amit oly örömmel csinálok.

Hálás vagyok, hogy eljönnek hozzám, hogy meghallgatnak, hogy pénzt, időt nem kímélve évente kétszer megtöltik az osztálytermet.

Mégis, a leges-legjobb az, hogy mindezt megoszthatom egy méltó társsal, aki ugyanúgy érzi a varázst, ahogy én. Köszönöm. Mindenkinek.

Az alábbi slideshow-kat Timi rakta össze, mint mindig. Először jönnak a csapatunk (Timi,Meli, jómagam) fotói:

majd a kollégák képei jönnek, csokorban:

Mesi és Zoli eljegyzési sorozatát Csaba fotózta, és mielőtt találkoztunk, annyit már tudtam róluk, hogy csodálatosak együtt. Aztán az esküvőjük napján megértettem, miért híresültek el úgy, hogy egyszerűen nem lehet róluk rossz fotót készíteni.
Idealista felfogásom szerint a házasságra készülő párok veszettül imádják egymást, hiszen ezért is az egész. Tekintsük ezt alapvetésnek. Az azonban már sokkal kevésbé egyértelmű, hogy beengedik a fotóst a privát szférájukba annyira, hogy megmutathassa a szerelmük természetét, hőfokát, ízét-illatát.

Még ha így is van, mire idáig jutunk, általában kialakul a pár és fotós közötti bizalmi kapcsolat, előzetes találkozások, hosszas, mély beszélgetések, esetleg eljegyzési fotózások alkalmával. Mesi és Zoli Csaba párosa, viszont úgy fogadtak engem is bizalmukba rögtön, amire egész egyszerűen nem találok jobb jelzőt annál, hogy megindító.

És hogy végre a nap főszereplőjéről is szót ejtsek, aki miatt ma billentyűzetet ragadtam: Zoli olyan meglepi volt nekem, amilyennel viszonylag ritkán találkozom. Valami hihetetlen természetességgel mozgott a kamera előtt, dolgom se volt semmi, csak figyelni és kattintani, csak engedni, hagyni, hogy elragadjon a hangulat.

Fiúkba igen korán nevelik, hogy az érzelmek kimutatása nem valami végtelenül férfias dolog, de őszinte hálával tartozom Lillának, Zoli anyukájának, hogy náluk kimaradt ez a nevelési programpont. Így nem csak éreztem, hanem láttam és láttathattam is a szerelmet, a szenvedélyt, a stílust, a hangulatot, ami engem úgy elragadott. Najó. Voltak őrültebb pillanatok is

Zoli, nagyon boldog születésnapot kívánunk neked!

(Bár az ajándékot igazából én kaptam, mert miközben írtam a bejegyzést, ismét elővettem a fotóitokat és hagytam magam elvarázsolni.)

Olyan sokféle pár létezik, olyan sokféle viszony fűzi őket hozzánk, fotósokhoz.

Vannak, akik átrobognak rajtunk, de életük egy napját – az egyik legfontosabbat -, az esküvőjük napját tenyérlenyomatként hagyják a mi életünkön.

Vannak, akikre visszagondolva filmszerűen peregnek az események: csak a legfontosabb pillanatok, de azok retinára égve.

Vannak, akiket ritkábban látunk aztán és vannak, akikkel szoros barátságot fonunk.

Ági és Ati is különleges helyet tölt be a szívünkben és az életünkben.

Esküvőjüket a 30. szülinapom másnapjára időzítették,masnival átkötve (és ha másból nem, ebből biztosan kiderül, hogy ezt a bejegyzést nem Csaba írta) Meglepetésről is gondoskodtak: egy korábbi esküvőről ismerős páros, egy ezer éve nem látott gimis és néhány hasonlóan elkeveredett fősulis pajti felvonultatásával, teljes titokban.

Mentségükre legyen mondva, senki sem tudta, hogy mindenki ismer mindenkit.

Bár a(z) (esküvő)fotós szakma mások szerint igen romantikus foglalkozás, és általában az emberek sietnek biztosítani róla, hogy ők maguk is fotóznának, ha tehetnék, tehát evidensnek tűnhet, de én újra és újra megpróbálom átgondolni, hogy mi is az a varázslat, ami így felforgatta az életem és ellentmondást nem tűrően terelt ezekre a vizekre.

A válasz persze mindig más, élethelyzettől, hangulattól, impulzusoktól és a reggelire befalt túrórudi mennyiségétől függ. Ha most Ágiékra gondolok, abban látom a hókuszpókuszt, ahogyan néha összehozza az embereket. Véletlenek nincsenek, és hét, azaz hetes darab rég nem látott ismerős felbukkanása egy esküvőn legalábbis meglepő.

És az esküvő csak az első felvonása volt a mi kis cseppet sem brazil típusú szappanoperánknak. Azóta tucatnyi fotós kattogtatta a masináját csodálatos párosunk körül TEF3-as workshopon, és nemrég újra találkoztunk, mégpedig egy nagyon kellemes apropóból: Ági és Ati kisbabát várnak! Méghozzá most már a drukkolásos szakaszba értünk, nincs nap, hogy ne gondolnék rátok…!

Érdekes, hogyan szépíti tovább a szépséges lányokat az anyaság közeledte. Valami vibrál körülöttük a levegőben, egy láthatatlan zsákból folyamatosan szórják rájuk a pozitív energiát és egyszerűen csak JÓ a közelükben lenni.

Drágáim, eljött az első házassági évfordulótok napja, és nagyon-nagyon sok szeretettel gratulálunk nektek hozzá!

És persze a legkisebbhez is, akinek ezúton is üzenem, remek érzékkel rúgdosott finom utalásféleképpen, amikor elrontottam egy expót

Nincs kétségem, mi lesz a következő találkozásunk apropója…

—-

És az időzített bejegyzések szépségei, hogy néha szükséges frissíteni őket, mégpedig nem is akármilyen információval:

“Ammerling Ábel Ádám megérkezett 2012.03.20-án 14:03-kor 3380g 54cm”

Sok-sok szeretettel gratulálunk!

Vendégségbe készülve írom ezeket a sorokat. Nem akárkik lesznek a vendéglátók, hanem a “tizenhármak” egyike.

Azt hiszem, itt egy kis magyarázatnak kell következnie. 2010 tavaszán még nem volt bemutatótermünk, viszont azt gondoltam ki, hogy nem fogok többé éttermekben találkozni a potenciális megrendelőkkel. Így aztán nem kis áldozatra késztettem őket, nevezetesen arra, hogy ők jöjjenek el az otthonomba (az agglomerációban lakom, majd’ egyórányira), nézzék meg, hogyan élek, ismerjék meg a családom, így el tudják majd dönteni, mennyire vagyok hiteles és kívánatos személy számukra. Néhány hét alatt tizenhárman jöttek el hozzám és mindannyian lefoglaltak a következő évre. Csodálatos párosokról van szó, ők lettek a tavalyi év gerince és egyikükben sem csalódtam. Azt hiszem sohasem lesz többé ilyen szériám..

Szóval Évihez és Pityuhoz készülök. Pont. Várom nagyon. Pont. Hogy miért? Hát annak sok oka van. Nem mindennapi történet az övék.

….

Kapcsolatokat megőrizni nem könnyű. Sokat kell dolgozni értük. Kevés szerelem éri meg az öt évet, még kevesebb a tízet. A szerelem arra a rövid időszakra van kitalálva, amíg a fiú és a leány egymásba szeretnek és utódok születnek. A legtöbb házassági szándék nem tervezés eredménye, hanem belső késztetésé. Ezért aztán elég óvatos vagyok, amikor azt hallom, hogy a páros tíz éve van együtt, majd úgy döntenek, összekötik az életüket. Nem azért vagyok óvatos, mert nem hiszek a tartós kapcsolatokban, dehogyisnem. Azért vannak fenntartásaim, mert nehezen tudom elképzelni, hogy az összetartozásnak látványos jelei vannak. A régóta együtt élő párok esetén beszélhetünk összecsiszolódásról, harmóniáról, szeretetről, de a szenvedély ritkán látszik. Nem gondolom, hogy ez baj volna (hisz annyi minden fontos dolog tarthat össze két embert), de nekünk, akik két ember közt látható dolgok lefotózásából élünk… hát hogy is mondjam… sanszos, hogy kissé visszafogott képek lesznek.

Nos, az előítéleteim szertefoszlottak e két fiatal láttán. Diákkorukban, diákmunka során jöttek össze, éljen Ronald McDonald sokáig! Úgy tűnik, hogy a sültkrumpli illata és az egyenruha jó katalizátorok, mert ezek a srácok nagyon szeretik egymást, így, sok-sok közös év után is.

Bebizonyítom:

Dombok között megbúvó kicsiny falu apraja-nagyja esküvőre készül, sürgés-forgás, felhajtás, lárma hangzik mindenhonnan – legalábbis ez lenne egy klasszikus forgatókönyv egy esküvő napján.

De nem. A templomhoz érve órámra nézek: még 20 perc kezdésig. Várok. Látok álmosan napozó macskát, fáramászó-bajnok mókust, sőt, messzeségben szaladó rókát is, embert nem.

A “semmi dráma” kezd feszültséget kelteni. Ha egy jóféle filmben lennénk, baljóslatú zene kezdené borzolni az idegeket.

Zene és szívritmus gyorsul, hangerő emelkedik, dobpergés: hangos pöffenéssel érkezik az oldtimer, mely egy lányt és egy fiút rejt, Kingát és Tibit. Esküvőre jöttek. A sajátjukra. Teljes titokban.

Kedves szülők, rokonok, barátok, ismerősök! Óriási megtiszteltetés, hogy segíthetek az óriási bejelentésben:

Kinga és Tibi 2012. március 6-án a vérteskozmai templomban összekötötték az életüket!

A teljes titoktartás és a felhajtás ritkán járnak kéz a kézben, így a szertartáson mindössze Kinga, Tibi, a két tanú, a pap és én vettünk részt. Jelentem, meghitt volt. Nem sűrűn van alkalmunk fotósként ilyen szűk körben ünnepelni, ahogy két ember összeköti az életét.

Valahogy minden lelassul ilyenkor, ha már a filmes analógia, akkor azt mondanám, itt jönnek a lassított felvételek. Minden jelentőséget kap, mindenre van idő, minden a párról szól, nincs zavaró tényező, szinte minden pillanatot kétszer élünk meg. Megvan a varázsa.

Általában nincs bajom a gondolataim kifejezésével, most mégis nehéz arról írnom, mit jelent egy olyan páros esküvőjét fényképezni, akik a fotókkal mesélik el a szeretteiknek, hogy kimondták azt a bizonyos boldogítót. Egyszerre megtisztelő, izgalmas, felszabadító és ijesztő, meghatározó és felejthetetlen élmény.

Kinga, Tibi, itt is nagyon sok boldogságot kívánok nektek és zakatoló szívvel várom a híreket, hogyan fogadták a nagy bejelentést!

A hazai piac az utóbbi néhány  évben – nem kis részben miattam – vészesen elcsúszni látszik. Amikor 2007-2008-ban kitaláltuk, hogy a parkos beállított jelenetek helyett valami mást, érdekesebbet fogunk fotózni, majd a beállított jelenetek fotózását “creative session”-nek fogjuk hívni, nem gondoltam, hogy kiengedjük a szellemet a palackból.
Nem kevesen vannak olyanok, akik egyenlőségjelet tesznek a formális portrék készítése és az esküvői fotózás közt, a piac pedig adekvát módon reagál, azaz az ügyfelek is azt vizsgálják, kinek milyen kreatív portfóliója van. Szerintem ez zsákutca, mégpedig nem az első. Hasonlót már átélt a piac, amikor 2005-2006 körül Fogarasi Zoli a gyönyörű portréival berobbant a mezőnybe és évekig meghatározta a trendeket. Akkoriban minden kezdő fotós, képességektől és alkattól függetlenül TUX-féle fotókat akart készíteni. Persze a történelem nem véletlenül ismétli önmagát.  Az ötletek, sémák átvétele hatékony és gyors módszer. Egy ideig…

…..

Nem kis meglepetés(elégtétel?) volt ezért számomra, amikor 2010 nyarán egy olyan páros látogatott meg, akik nem a “nászriporteres” magazinfotók miatt foglaltak le. Ők talán észrevették azt a tényt, amelyet kevesen mások. Nevezetesen azt, hogy a kreatív portfóliónk csak a felszín. Sokkal jobban szeretünk megfigyelni, átélni, mesélni. Márpedig Patri és Tomi napjáról van mit mesélni. Összetartozásról, szerelemről, a házasságkötés amúgy meglehetősen formális aktusának egészen más szinten való megéléséről. Ezen az esküvőn egy megállított pillanat sem volt, kivéve a kötelező csoportképet. Az esküvőn Melivel ketten sodródtunk, együtt a vendégekkel, együtt sírtunk és nevettünk, hisz nincs öröm bánat nélkül. Megkapó volt az a természetesség, amellyel befogadtattunk, hogy nem zsoldosként, de közeli vendégként élhettük át mindazt, amit csak megpróbálhatunk elmesélni a két slideshow-ban, amely alant látható.

Patri és Tomi az első a “tizenhármak” közül, akikről még sokat fogok írni.

Köszönjük nektek, drágáim. Szeretünk benneteket.

Két és fél hölggyel bővült idén a Visualime csapat! Egy csodálatos díszítővel, Gyenes Szilvivel büszkélkedhetünk egy ideje (http://naszriporter.hu/blog/?p=3315), valamint megszületett D. Nagy Kriszta tüneményes kislánya, Gréta. A “fél hölgy” pedig Adél, akire Szente-Tóth Andi megpróbálta ráfogni kezdetben, hogy csak felszedett pár kilót, őt jövőre várjuk. Csaba napról-napra nagyobb nőuralommal kénytelen szembenézni.

Voltunk esküvőkiállításon, bandáztunk két napot, találkoztunk korábbi és leendő párokkal, kollégákkal és veszett jól éreztük magunkat.

http://naszriporter.hu/blog/?p=2338

Avattunk bemutatótermet, a Visualime-tortát pedig négyen szelték versengve, kinek a keze lesz legfölül a késen…

http://naszriporter.hu/blog/?p=2409

Megfagyasztottuk kedvenc modellünket áprilisban a cseresznyéskertben. Miközben szétfotóztuk őt az izzasztó 5 fokos kánikulában, kiderítettük, hogy a leheletvékony fátyol igenis melegít. Csodáltuk a körénk varázsolt álomvilágot és élveztük az együtt töltött perceket (órákat?!).

http://www.timeapictures.com/blog/personal/cseresznyeskert.php

Tizenhárom és félezerszer hallottuk a zár kattanását a TEF (Tudatos Esküvői Fotográfus) workshopokon, Timi pontosan kétszáztizenkét finom és nőies beállítást mutatott nekünk, Csaba hatvanháromszor mondta, hogy “örömet okoz” ahelyett, hogy “örömet szerez” Fantasztikus modelleket gyűjtöttünk magunk köré és remek kollégákkal barátkoztunk össze. Közös örömfotózásokat szerveztünk és valóban ÖRÖM volt együtt fényképezni.

http://www.timeapictures.com/blog/tef/kimaradt.php

Voltam nyaralni, télen. Rómában, Sziszóval és Balázzsal, velük:

http://naszriporter.hu/blog/?p=3199

Pancsoltam a tengerben november végén húsz fokban, felváltva szerettem a tenger herkentyűit, az olasz tésztákat, Sziszóék remek társaságát, a kultúra szagát és a ristretto-t. Köszönöm nektek, innen is.

Fényképeztem csajokat, babákat, mamákat, papákat, fotóztam céges rendezvényeket. Tettetett ártatlansággal mondom, hogy fotóztam, mert igazából továbbképeztem magam ilyenkor.

Hol a szívkatéterezésről tudtam meg a legújabb trendeket (sosem lehet tudni, mikor jön jól), hol lemértem, milyen menedzser lennék. Többször regenerálódni mentem céges munkára, ahol kenyérlángost ettem és megtanultam, hogyan kell zoknilibát készíteni. És volt, hogy isteni olasz kaják főzését leshettem el. Na jó, nem fogom megfőzni őket (aki ismer, tudja, mennyire vagyok konyhatündér), de kellemes a tudat, hogy megtehetném.

Nem tudom, minden esküvői szezon ilyen-e, mert nekem ez volt az első. De hihetetlen, milyen fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg idén. A Háború és béke kutyafüle ahhoz képest, mennyit tudnék írni a párokról, az esküvőkről, a remek sztorikról, az érzelmek bonyolultságáról, kedvességről, szeretetről.

A teljesség igénye nélkül, izgulós menyasszonyoknak tudnék mesélni arról, milyen, amikor a vacsinál derül ki, hogy otthon maradt a menyecskeruha (Megfelelő mennyiségű alkohol képes blokkolni az aggódás-receptort. Láttam.)

Arra is rájöttem, két korosztályból kedvelnek engem a férfiak az esküvőkön igazán: a hatvanon túli örömapák és a hat éven aluli kisfiúk. Remek társaság mindkettő

Megvolt idén az első hirtelenhalál is: esküvő előtt 21 perccel észrevenni a villogó no CF feliratot (mely jelzi, hogy nincs memóriakártya a gépben)… Juj, az tud nagyon fájni. Szeretném hinni, hogy nem fordul elő többször. Majd szólok, ha az akksit hagytam otthon..

A véletlenekről is tanultam egyet-mást. Esküvői vacsorán egy asztalnál ülni a volt bankos kollégákkal, majd megtudni, hogy amúgy a menyasszonnyal is egy területen dolgoztunk – felbecsülhetetlen Egykori fősulis csoporttársakba is belefuthat az ember egy-egy esküvőn, ha nem vigyáz, de hazafelé tartva egy fotózásról is bele lehet botlani két jelenlegi fotós kollégába, akik épp a volt bankos kollégák eljegyzési sorozatát készítik, szóval a lehetőségek végtelenek..

Ennek a teljesen összefüggéstelen, egy-egy benyomást, emléket előkapkodó, rendhagyó évértékelésnek most lenne ideje összefoglalást írni a végére. Fogalmam sincs, hogy mit írjak, ami nem csöpögős. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok.

Köszönöm a csapatunknak, a párjainknak, a barátainknak, a kollégáinknak és ismerőseinknek, hogy ilyen fantasztikussá élték velem ezt az évet.

És ha inkább vizuális típus vagy, néhány fotóban összefoglaltam az idei esküvői szezont, mely amolyan szavak nélküli bemutatkozás is.

Már több mint egy éve vagyok nászriporter. Még mindig bizonytalan vagyok, mikor ezt mondom. Nem velem indult, készen kaptam, félénken formálom, nehezen engedem, hogy formáljon. Szinte csak a háttérben létezem. A legjobban ezt az mutatja, hogy már hónapok óta van jogosultságom a bloghoz is, mely hónapok egyetlen bejegyzés nélkül múltak el. Ám most eljött az a történet, melyet úgy érzem, az én feladatom ide leírni.

Leginkább azért, mert Csaba talán meg sem írta volna. Pedig fontos mert hiszem, hogy a blogjaink ereje sok dolgon változtathat.

A másik ok, ami oly aktuálissá teszi ezeket a slideshowkat, a karácsony, mely számunkra télapókor kezdődött. Amikor elindultunk Erdélybe, Gyimesbükkre. A helyi gyermekotthon angyalkáját vittük a rengeteg ajándékával, melyet a sok támogató és a rengeteg szervezés, energia, idő hozott össze. Tudom, hogy ennek a blognak van egy angyalkája. Ám ez az angyal egy más típusú angyal volt. Nem Csabáé, hanem sok-sok gyermeké, Erdély igen távoli zugában. Egy kedves ismerősömnek próbáltam elmesélni, hogy milyen vagány, talpraesett lány és micsoda energiákat tesz egy ilyen, sokszor reménytelennek tűnő feladatba. Nem igazán érthette. Nem annyira evilági. Azt hiszem őt ismerni kell, az útján mellészegődni és valahogy minden értelmet nyer.

Ez a történet egy időben ezzel a bejegyzéssel az én blogomra is felkerül. Először úgy gondoltam, mindkettőre azonos szöveggel teszem. Ám mivel itt még sosem írtam, nem akartam az engem nem ismerő olvasókat megijeszteni a néhol már talán túl sok érzelgéssel, ami belőlem gyakran kiszakad…

Viszont nem én lennék, ha nem mennék bele legalább egy kicsit abba, hogy milyen összetett és nehéz világ is az, mellyel kint találkoztunk.
Mindannyiunknak van egy kép a fejében az árvaházakról. Ha megnézitek a slideshow-kat nem azt a világot fogjátok látni. Az elvárásainkhoz képest szinte idilli. Gyönyörű táj, szegénység (tudtuk, bár ettől még kevésbé fájdalmas), csupa tiszta arcú, mosolygós gyermek. Ám közelről, tapintva más arca van. Kiszolgáltatottság, szeretetéhség a csillogó szemekben…

Nem tudok jól írni erről a témáról. Össze vagyok zavarodva. Nem tisztult le. Remélem jelentett valamit, hogy ott voltunk. Hogy talán segíthettünk.
Az pedig, hogy ide is felkerülnek ezek a képek, talán másokban is elindít valamit. Adni nem mindig egyszerű. Ám ha kicsit másként gondolkodunk, sokszor azzá válik. Szinte megnyílnak előttünk a lehetőségek, mint ahogyan előttünk ez a világ.

Boldog karácsonyt kívánunk.

(Én szélső fókuszpontot kértem az 5D-mbe a jézuskától. Ma minden kiderül!!!)

2008 június 28. a dátum. Lajosmizse a helyszín, naná, hogy esküvő, hiszen szombatra esett. Ott álltam a teremben és nem hittem a szememnek. Addig nem láttam semmit, ami arra a díszítésre hasonlított volna. Ismeretlen növények, termések, gyümölcsök az asztalon. Mindez tökéletes harmóniában virágokkal. A szemem falta a látványt, soha dekorációról nem készült még annyi kép. És a díszítőről sem. Pedig nem ő volt első és egyetlen, baráti körömben van zseniális díszítő, el vagyok kényeztetve.

Minden akkor kezdődött. Blogbejegyzés lett belőle, másoknak meséltem, ajánlottam, fogalom lett, biztos pont az iparban.  A díszítő és a fényképész szinte soha nem találkoznak. Bár munkájukkal ott vannak egymás életében, a fotós mindig csak a másik keze nyomával találkozik. Ő pedig mindig jól olvasható nyomot hagyott maga után, ahogy nem sokan ezen a piacon. Stílusa jól felismerhető volt számomra, a laikus számára is.

Az ma már történelem és sorszerűség , hogy egy szép napon Timi is összeakadt vele. Az ő agya is kattant, ahogy az enyém is, de reá jellemző módon nem maradt meg a távoli tisztelő státuszában, ahogy én, évekig. Azóta össze is vannak ők gyógyulva szépen, amire legjobb példa az idei cseresznyéskert-projektünk, vagy az irodánk jelenlegi dizájnja.

….

A csapatunk nem igazi üzleti csapat. Nem szakmai vagy gazdasági megfontolások alapján álltunk össze a lányokkal. Kohéziónk nem kiállításoknak szól és nincs pénz-szaga. A levegő sistereg azonban az energiáktól, amelyek a tagjaink közt ébrednek. Jó találkozni, összeölelkezni, hallgatni, ahogy a csajok csicseregnek. Jó volt nézni Xta gömbölyödő pocakját, ahogy Andikáét is. Jó volt irodai kiságyat-baldachint telepíteni, együtt örülni Gréta-babónak és várni a következő kishölgyet. Valahogy természetes érzés az, hogy újabb lány csatlakozik a mi érdekes kis kompániánkhoz (sokan talán kényelmetlenül éreznék a helyemben magukat egyedüli fiúként egy ekkora team-ben. Én nem, éppen ellenkezőleg.) és ismét nem üzleti, hanem érzelmi megfontolások alapján. És még természetesebb, hogy az új tagunk olyasvalaki, akit régóta magunkhoz közelinek érzünk. Most sem történik más, csak kimondom, ami régóta annyira nyilvánvaló.  Közénk tartozik.

Üdvözlünk a fedélzeten , Szilvi. És persze boldog, boldog névnapot!

….

A hivatalos információ: 2011.11.01.-től Gyenes Szilvia díszítő (gyenesszilvia.hu) a csapatunk, a Visualime-csoport új, teljes jogú tagja.