Esküvői fotós, esküvői fotók, esküvői fotózás a Nászriporterektől
Esküvői fotós, esküvői fotózás Magyarországon és bárhol a világon

Category: Egyéb

A fotozsurnalisztákról

eskuvoi-fotozas-eskuvoi-fotos-eskuvoi-fotografus #077

A magyar piac is elkezdte ízlelgetni a kifejezést: esküvői fotozsurnaliszta. Legtöbben ugyan azért keresnek meg bennünket, mert azt gondolják, hogy – idézek a tipikus megkeresésből -a “természetes hatású, élettel teli” képeiket tőlünk kaphatják meg, de a műfaj azért nem ilyen egyszerű, egy anyag nem csupán attól lesz jó, hogy természetes hatású. A helyzetet bonyolítja, hogy olyanok is zsurnalisztának hirdetik magukat, akik láthatóan soha nem tanulták ezt a szakmát. Próbáljunk meg erről beszélgetni egy kicsit…

Először is, ott van ugye a fotóriporter, aki néhány alapvető tulajdonságról ismerszik meg:

1. Nem avatkozik bele az eseményekbe, azaz nem irányítja a résztvevőket, nem zavarja őket, viselkedésével nem módosítja a cselekményt. Nem módosítja a helyszíneket, azaz nem helyez máshová tárgyakat, nem rendezi át a jelenetet.
2. Személye nem látszik a képeken, azaz az alanyai jellemzően sem irányított, sem spontán módon nem néznek a kamerába. (Ha mégis, az a véletlen műve.)
3. Az általa ábrázolt történet alanyai nem pózolnak.
4. Minimális mértékben módosítja az elkészült képet, hiszen a zsurnaliszta etika igen korlátozott eszközkészletet engedélyez.

eskuvoi-fotos-eskuvoi-fotozas-eskuvoi-fotok  #005

Másodszor pedig ott van a zsurnaliszta feladata: történetet elmesélni. Ahogy az elbeszélés, regény sem úgy épül fel, hogy leírjuk az összes eszünkbe jutó szót, a fényképanyag sem az esemény tetszőleges állóképeiből áll. Az esküvői fotósorozat olyan, mint egy regény, vannak szakaszai, struktúrája és eszközei a cselekmény elmesélésére, az üzenet kibontására és a körülmények leírására. Figyelembe véve azt a követelményt, hogy a képi történet elemeinek nem klisékből, hanem az eseményre egyedileg jellemző, formai és tartalmi szempontból is kiemelkedő, ún. kulcsmomentumokból (ld. a decisive moments meghatározását Cartier-Bresson-tól) kell állnia, nagyjából sejthető, hogy a látszólag egyszerű “kattintgatás”  valójában nem véletlenszerű. A képzett esküvői fotozsurnaliszta mozgását az irányítja, hogy az elé táruló valóságot jól érhető képi struktúrákba, ún. fotóesszékbe szervezi, elkészítve a megfelelő tartalmú és a megfelelő formai jegyekkel rendelkező képeket.

Fotozsurnalisztává senki nem alakul ösztönös módon, ez a szakma egy csomó speciális ismeretet igényel és teli van szakmai követelményekkel, elsajátításához idő és sok-sok gyakorlat kell.

Következtetés: Attól, hogy a képeid nem beállított jelenetetet ábrázolnak és fekete-fehérbe rakták át őket, még nem alakulnak át kerek, szép történetté. Amikor fotozsurnalisztát keresel, aki igényesen meséli el a te sztoridat, akkor különösen gondosnak kell lenned, az emberedet leginkább a fotoriporter-iskolát végzettek közt kell keresned..

eskuvoi-fotos-eskuvoi-fotozas-eskuvoi-fotok  #014

 

 

 

 

 

 

 

 

Helló 2015

Nehezen születnek mostanában a blogbejegyzések, mert ez a blog leginkább nem rólam szólt, hanem a szakmáról, a magyar piacról, főleg a problémákról, amelyeken változtatni szeretnék. Amióta visszavonultan dolgozom és csupán a csapatom és a tanítványok alkotta igen szűk szakmai körrel érintkezem, ezek a problémák persze nem szűntek meg, de innen, meglehetősen távolról, igen csekélynek látszanak, így ritkán születnek belőlük írások.  Talán majd most..

Már tavaly is igen sok időt töltöttünk a szigeten, de most itt vagyok otthon és ha kinézek az ablakon, akkor valami ilyesmit látok, ami a magamfajtának – hisz állandóan fényképeket készítek a fejemben – paradicsomi állapot:

1511977_764765426892145_1695706162784744596_o

Nem lehet haragos a szíved, ha ilyen látványra ébredsz.

 

Akármennyire is igyekszem tudatosan, fegyelmezetten élni, legtöbbször csak utólag értem meg, milyen volt az életszakasz, amelyet magam mögött hagytam. Hát igen, tavaly örömmel zártam le az utolsó viharos, harcos, változásokkal és személyes drámákkal teli nyolc évet és kezdtem valami teljesen újat, reménytelit.

Új és reményteli?

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: a környezet. Előző életeim valamelyikében biztosan tengerparton éltem, a tudatom valamiféle hazaérkezés-érzéssel nyugtázza a tenger közelségét. Sehol nem alszom olyan mélyen, érzek olyan természetes nyugalmat, mint itt, a parttól alig ötven méternyire. Mindazonáltal nem ez a legfontosabb. Itt, Görögországban sok a probléma, elsősorban gazdasági értelemben, az elmúlt évtizedekhez képest az ország rosszabbul él, magasak az adók és elégedetlenek az emberek. De ami meghatározó számunkra, az egy egészségesen működő társadalom megannyi attribútuma. Az átpolitizáltság hiánya, a szinte minden emberi szintű interakcióban, kapcsolatban érezhető nyitottság, jóakarat, tolerancia és tisztelet teszi ezt a helyet élhetővé. Még nem tudom, hogy fogok-e ebben a blogban személyes dolgokról írni, vagy megtartom magamnak, de ha igen, akkor talán megpróbálom elmesélni, mi az a “filotimo”, ami mindent átjár az itteniekben.

10801583_756382741063747_2646039939071808176_n

Itt lakunk mostanában

A második dolog, ami nagyon fontos: a szakma. Szent meggyőződésem, hogy Magyarországon a lakosság legalább tíz százaléka azt képzeli magáról, hogy tehetsége van a fotográfiához, ezek túlnyomó része pedig pénzt is akar keresni vele. Itt viszont nem létezik az a fajta szakmai frusztráció, ami Magyarországon mindennapos. Arra célzok, hogy hivatásos fotográfusként nem kell alulképzett amatőrökkel hadakoznunk, hogy megéljünk a szakmánkból. Valamiért itt a pékek kenyeret sütnek, az autószerelők kocsikat bütykölnek, az informatikusok programokat hoznak létre, weblapokat szerkesztenek, a marketingesek meg a kereskedelmet szolgálják ki. Boldogulni itt sem egyszerű, de ha fotózni akarunk, akkor csak a szakmabeliekkel kell megküzdenünk a piacért. Ugye milyen furcsa?

A harmadik: a csapat. A naszriporter.hu végre azzá vált, amivé alakítani mindig is szerettem volna: erős csapattá, mégpedig mindenféle értelemben. Végre olyanok vannak körülöttem, akikben a tehetség és a tennivágyás nagyobb, mint az egó, ez pedig nagy dolog. Ha valaki nem értesült volna eddig a változásokról, az legjobb, ha rápillant a megfelelő menüpontra: íme a nászriporterek.

A negyedik: a macskák. Azt bizonyára sokan tudják rólam, hogy rajongok a menyasszonykáimért, de azt kevesen, hogy imádom a háziállatokat. Jöhet kutya, macska, birka, kecske, tökmindegy, csak ne ember legyen. Namármost, amikor beköltöztünk az új otthonunkba, három kismacska (névszerint Mignon, Zerge és Liza) innen az utcából úgy döntött, hogy ezentúl ezért élek, hogy szolgáljam őket. Ez a dolog szerencsére nagyon a kedvemre való és nem jár nagy terhekkel..

20141214_170449_Richtone(HDR)

Egy sánta, egy Parkinson-kóros és egy konfekciómacska. Így szeretjük őket.

Az új dolgoknak persze semmi értelmük nem lenne, ha nem maradnának meg a legfontosabbak a régiek közül.

A tanítás folytatódik. Az egyéves egyéni képzésre többéves a várólista és igen-igen erős az emberanyag, amellyel eddig összehozott a szerencse. Halleluja.

A megbízások bőségesen érkeznek, Athéntól a Pireneusokig rohangálunk ebben az évben is, csak győzzük szusszal. Az ügyfeleinkre eddig sem lehetett egy rossz szavunk sem, idén is telistele leszünk édesebbnél édesebb párosokkal, szóval már számos esküvőt várunk nagyon-nagyon, köztük természetesen magyarokat is.

A végére hagytam a legfontosabbat. Fotográfusként, fotográfus-feleséggel élni, azonos ritmusban és motivációk mentén..nos ez minden magamfajtának a kiteljesedést jelenti – nagyon irigyelném magam, ha nem én volnék én. Ugye érthető?

..

Szó ami szó, úgy tűnik, ígéretes évnek nézünk elébe. Legalább ilyen szerencsemalacságokat kívánok mindenkinek az új, 2015-ös évre. Uiui.

Év végi kezdet

Egy-egy esküvői fotó kedvéért néha igen magasra is felmászunk.

Nem tudom, hogy vannak-e még olvasók ezen a blogon, akik látják ezt a bejegyzést. Remélem, hogy  nem maradtam teljesen egyedül, de ha igen, az sem baj, majd kialakul. 🙂

Áprilisban írtam utoljára, ami persze nem azt jelenti, hogy nem történt semmi érdekes, nem lett volna mit írnom, éppen ellenkezőleg. Az idei egyike volt a legmozgalmasabb, legérdekesebb szezonoknak, hónapokat töltöttem távol, úton, új kollégák vannak körülöttem, új területeken dolgozunk, hogy a magánéletemről ne is beszéljek…

Elképesztő év volt,  a saját bőrünkön éreztük, hogy a fiatalság színe-java vagy elhagyta, vagy elhagyni szeretné Magyarországot, szinte alig volt hazai ügyfelünk.

Idén tartottam az utolsó csoportos tanfolyamokat, miután nagyjából megértettem, hogy a páros portrék oktatására való egyoldalú koncentrálás itthon milyen káros piaci folyamatokhoz vezet, legyen bármilyen sztár is az oktató.  Az egyéni oktatásnak megvan az első eredménye, igen erős tagokkal bővült a csapatunk, amely első ízben háromfősre duzzadt.

ez a fotó egy veszprémi esküvőn készült, szinte spontán módon, pillanatok alatt

A szakmánk “cigányszakma”, azaz oda megyünk, ahol jobb, aminek eredményeképpen egyre kevesebb időt töltünk itthon. Illetve dehogynem, az “itthon”  szerencsére azt a helyet jelenti, ahol az ágyunk és a munkánk található, sok évet töltöttünk távol és sohasem éreztünk honvágyat. (Ahogy mostanában a dolgok alakulnak, egyre kevésbé lesz rá okunk.)

Egy jó csomó új ötlettel, elszántan érkeztünk haza Magyarországra november elején, amelynek eredménye hamarosan kézzelfogható lesz. Szövegben és képekben, úgyhogy érdemes lesz vissza-visszanézni ide, most már biztosan nem tűnünk el. Ez nem fogadkozás, inkább jelzés, hogy mielőtt véget érhetett volna az év, új szakasz kezdődött a NR életében, új kollégákkal, piacokkal, feladatokkal.

Az esküvők telistele vannak stresszes pillanatokkal. ez nem egy ilyen.

Először is jelzem, hogy ezt a blogot két kollégámmal (M. Csaba és Eszter) együtt vezetjük tovább. Üdvözlöm őket a fedélzeten.

A többit szépen sorjában, néhány napon belül.

 xoxo

Csaba

Az esküvői utazásokról

Esküvőt rendezni általában drága dolog. Bizonyos országokban még drágább. Meg aztán nem is egyszerű, mert a páros családi/szociális kapcsolatait alaposan próbára teheti. “Azt nem teheted meg kislányom, hogy a Rozi nénit/Feri bácsit nem hívod meg, halálosan meg fog sértődni”. Ugye ismerős?
Ilyen nénikből, bácsikból esetenként igen sok lehet, ugyanúgy a régi és jelenkori barátokból. Így aztán simán elköltheted az éves fizetésed az esküvődre akkor is, ha nem a legjobb étterembe viszed azt a rengeteg embert.
Faluhelyen anno a menyasszonytánccal oldották meg ezt a problémát, a táncos lábú menyecske és az alkohol simán visszatermelték a költségeket és még a kelengyére is futotta.
Más időket élünk, a menyasszonytánc egyre kevésbé divat és lassan elveszti eredeti funkcióját. A költségeket így a páros és szüleik kénytelenek fedezni, nem kis problémákat okozva a családi büdzsében.

Ne gondoljuk, hogy ez csak itthon probléma. Olyannyira nem, hogy az Egyesült Államokban pár évtizede új szokás honosodott meg és kialakult az esküvői utaztatásokra szakosodott iparág. Az ilyen esküvőket “destination wedding” névvel illetik. Idehaza kissé eltorzult ez is, mert a hasonlóakra szakosodott irodák ezt a szolgáltatást általában a prémium kategóriába sorolják és valóban drága termékként, “álomesküvőként” értékesítik. Pedig az USA-ban a destination wedding alaphelyzetben nem más, mint egy költségoptimalizációs módszer, amellyel több legyet is ütnek egy csapásra.
Először is, a távoli helyszínekre nem meghívni a teljes rokonságot nem illetlen dolog, hisz legtöbben nem vállalnák az utazást. Másodszor, a kiválasztott, nagyon szűk családi/baráti kört elutaztatni és nyaraltatni egy szép helyszínen csodálatos, emlékezetes ajándék. Harmadsorban, az esküvő egyben a nászút is, felejthetetlen. Negyedszer: ezzel a módszerrel rengeteget lehet spórolni. A módszer kiadásai ugyanis kiválóan skálázhatóak. Pl. legyetek a vendégeink, de ne adjatok ajándékot, hanem vegyétek meg a repülőjegyeteket, stb.


A destination wedding tehát eredetileg költségkímélő technika, amely az esküvőt különlegessé is teszi, igaz, azon az áron, hogy nincs százötven, csak mondjuk húsz vendég a szertartáson…
Ilyen esküvőt szervezni nem egyszerű, ezt azok a lányok tudják igazán, akik külföldön élve Magyarországra hozzák az esküvőjüket (ez egyébként az esetlegesen külföldi házastárs és rokonai szempontjából ez bizony destination wedding és komoly spórolási lehetőség, nem véletlen, hogy e sorok szerzője évente tucatnyi hasonlót fényképez).
A papírmunka, tolmácsolás, utazásszervezés, az elszállásolás, programok szervezése, idegenvezetés és hasonlóak felkészült, infrastruktúrával és tapasztalattal rendelkező szakembereket igényelnek.

A csapatunk egyébként már idén is vállalja ilyen természetű esküvők “kulcsrakész” lebonyolítását, Görögországban, Lefkada szigetén, igen jó feltételekkel. Az érdeklődőket szeretettel várjuk.

Esküvői mesék: Hellóóó, hogy vagy és rastafari

Ez volt az esküvő, amely nem a pénztől, hanem minden mástól lett igazi.

Ahol a páros megértette, az esküvőt maguknak és nem mások elvárásai végett kell csinálni.
Ahol anyuka sminkelte a leányát, izgulva, remegő kezekkel.
Ahol a haverok dekorálták a szertartás helyszínét.
Ahol nem voltak sokan, de mindenki oda tartozott.
Ahol a menyasszony a vörös szőnyeg végén lerúgta a cipőjét, hogy mezítláb mehessen férjhez.
Ahol az örömapa egy iPad mögé bújva versenyt fotózott a hivatásos fotográfussal.
Ahol az örömanya átölelt hátulról és azt mondta: “Csabikám, nem bírok enni, amíg azt látom, hogy csak dolgozol és nem vacsorázol”
Ahol csak reggae szólt és az egyik legjobb csapat nyomta fáradthatatlanul, hajnalig.
Ahol mindent átszőtt a rastafari, a piros-zöld-sárga, szívverés-tempó és nehéz füst.

..és ahol –  nem kis meglepetésemre – egy hatalmas arapapagáj szólt utánam a parkban: “HELLLÓÓÓ. hogy vagy? .

PS. Akkor a meglepetéstől válaszolni sem tudtam.  Pedig azt kellett volna: “Köszönöm, remekül. Otthon, az enyéim közt érzem magam…”

Esküvői mesék: Láncszemnek lenni

Van két lány és egy történetem a mindennapjaink kicsi csodáiról.

esküvői fotózás Tokajban, pénteken

esküvői fotózás Tokajban, pénteken

esküvő a Dunán, Budapesten, szombaton

esküvő fotózása a Dunán, Budapesten, szombaton

Nóra és Ági sok-sok éve ismerik egymást és bár valaha ugyanazon baráti körhöz tartoztak, elsodródtak egymás mellől, több éve nem találkoztak. Hazájuktól távol élnek mindketten, ugyanabban az országban, de az egyik északon, a másik délen. Férjhez készültek mindketten, mégpedig Magyarországon. Egyikük a Dunát, másikuk a Tiszát választja helyszínül. Mindkettejük esküvőjének a víz és a hajózás a motívuma. Az egyikük pénteken, a másikuk szombaton mondja ki az igent. Egyikük sem az esküvője napján szeretné elkészíttetni a páros fotóit, de mindketten Budapesten.

páros fotózás kedden, Budapesten

páros fotózás kedden, Budapesten

páros fotózás kedden, Budapesten

páros fotózás kedden, Budapesten, a nagy találkozás napján

Aztán egyszer csak egy harmadik fél (a fotósuk) számára kiderül (kösz, Facebook), hogy van egy közös pont. Igen, a fotós személye. Innen már csak a véletlen és némi szervezés kérdése, hogy a két lány, a két házaspár egyszer csak ismét találkozzon, hogy néhány percig örülve egymásnak, új telefonszámot cserélve, elgondolkodhasson ugyanarról, amiről én. Az életünk telistele van véletlenekkel, apró csodákkal, amelyek irányítják a sorsunkat.

E két lány számára tán én lehettem a láncszem, amely talán ismét összekapcsolja az életüket.  Láncszemnek lenni jó.

két egykori barátnő

két egykori barátnő, most egyszerre menyasszony, ismét együtt

McDonalds, sült krumpli, szere(t)(l)em

20110709-175518-Edit

kapcsolatom Vigyorival és Pityuval különleges, ez igencsak kívánatos az esküvői fotós és alanyai közt

Vendégségbe készülve írom ezeket a sorokat. Nem akárkik lesznek a vendéglátók, hanem a “tizenhármak” egyike.

Azt hiszem, itt egy kis magyarázatnak kell következnie. 2010 tavaszán még nem volt bemutatótermünk, viszont azt gondoltam ki, hogy nem fogok többé éttermekben találkozni a potenciális megrendelőkkel. Így aztán nem kis áldozatra késztettem őket, nevezetesen arra, hogy ők jöjjenek el az otthonomba (az agglomerációban lakom, majd’ egyórányira), nézzék meg, hogyan élek, ismerjék meg a családom, így el tudják majd dönteni, mennyire vagyok hiteles és kívánatos személy számukra. Néhány hét alatt tizenhárman jöttek el hozzám és mindannyian lefoglaltak a következő évre. Csodálatos párosokról van szó, ők lettek a tavalyi év gerince és egyikükben sem csalódtam. Azt hiszem sohasem lesz többé ilyen szériám..

Szóval Évihez és Pityuhoz készülök. Pont. Várom nagyon. Pont. Hogy miért? Hát annak sok oka van. Nem mindennapi történet az övék.

….

Kapcsolatokat megőrizni nem könnyű. Sokat kell dolgozni értük. Kevés szerelem éri meg az öt évet, még kevesebb a tízet. A szerelem arra a rövid időszakra van kitalálva, amíg a fiú és a leány egymásba szeretnek és utódok születnek. A legtöbb házassági szándék nem tervezés eredménye, hanem belső késztetésé. Ezért aztán elég óvatos vagyok, amikor azt hallom, hogy a páros tíz éve van együtt, majd úgy döntenek, összekötik az életüket. Nem azért vagyok óvatos, mert nem hiszek a tartós kapcsolatokban, dehogyisnem. Azért vannak fenntartásaim, mert nehezen tudom elképzelni, hogy az összetartozásnak látványos jelei vannak. A régóta együtt élő párok esetén beszélhetünk összecsiszolódásról, harmóniáról, szeretetről, de a szenvedély ritkán látszik. Nem gondolom, hogy ez baj volna (hisz annyi minden fontos dolog tarthat össze két embert), de nekünk, akik két ember közt látható dolgok lefotózásából élünk… hát hogy is mondjam… sanszos, hogy kissé visszafogott képek lesznek.

Nos, az előítéleteim szertefoszlottak e két fiatal láttán. Diákkorukban, diákmunka során jöttek össze, éljen Ronald McDonald sokáig! Úgy tűnik, hogy a sültkrumpli illata és az egyenruha jó katalizátorok, mert ezek a srácok nagyon szeretik egymást, így, sok-sok közös év után is.

Fotóversenyről, arckönyvelésről

A blogom olvasói megszokhatták, hogy gyakran húzom magam elé a billentyűzetet, ha a szakmámra káros dolgokat tapasztalok jártamban-keltemben. Most is így fog történni és ennek az az oka, hogy már a második facebook-oldalon látom a “hónap/hét esküvői fotója/fotósa” versenyt hirdetni.

ez az esküvői fotó a tési domboknál készült, gyönyörű súrlófényben

Ez az esküvői fotó a tési domboknál készült, gyönyörű súrlófényben, éppen a megfelelő pillanatban. Sem öt perccel előbb, sem később nem lett volna jó. A bejegyzéshez nincs köze, csak illusztráció.

Előrebocsájtanám, szerintem semmi baj a klasszikus fotós versenyekkel. Ha van egy szakmai zsűri, amelyben (elvileg) csupa hozzáértő értékel olyan nem kicsit bonyolult dolgokat, mint a fényképek, akkor az helyénvaló. Az eredmények olykor bár furcsák, de a nyertes pályaművekkel kapcsolatban ritkán merülnek fel kételyek.

Mi van akkor, ha a FB-on rendezett verseny eredménye lájkolás útján kerül meghatározásra? Van-e arra garancia, hogy valóban a benyújtott munkák legjava tetszik majd a nagyközönségnek? Lehet kapaszkodni: NEM. Éppen ellenkezőleg. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy éppen a legeredetibb, legnehezebb, legértékesebb munkák kapják a legkevesebb figyelmet. Hogy miért? Talán ugyanazért, amiért a TV-nézők legtöbbje budspencert néz Hamlet helyett. Akkor is, ha már tizedszer látja. Ugye nem kell tovább magyaráznom?

Talán senki nem csodálkozik azon, hogy a téli olimpián a műkorcsolya-érmeket és a fizikai Nobel-díjakat sem facebook-os szavazások alapján ítélik oda. Fel sem merül a kérdés továbbá, hogy a műkorcsolya-versenyek rendezőit vagy a Nobel-díj bizottságot laikusok közül toborozzák. Akkor mi a helyzet a fényképészettel? Az egy szakma, nem kicsit bonyolult. Az év sajtófotósa díjakat nemzetközi szakmai zsüri ítéli oda. Hogy veszi a bátorságot bárki is, hogy meghirdesse a “nap, hét, hónap esküvőfotósa” titulusokat? Senkinek nem gyanús ez, csak nekem? Egy kollégában sem villant fel a piros lámpa, csak bennem? Ha  -mindennapi újságolvasóként-  a szomszédom holnap meghirdetné az “év sajtófotósa” versenyt, vajon senki nem csodálkozna?

Csak jelzem még, hogy gépesített módszere, saját facebook-oldala van a facebook-on szervezett szavazásokon való lájk-szerzésnek. Tudok olyan esküvőfotós kollégáról, aki egy heti megmérettetésen ezzel az eszközzel szerez szavazatokat..és nyer is serényen. Aranyos, ugye?

Üzenem tehát az ilyen “kvázi-versenyeket” szervezőknek:  az esküvői fotók elkészítéséhez és véleményezéséhez is szakértelem kell, akár tetszik, akár nem. A laikusok azt el tudják dönteni, melyik fotó tetszik nekik, de az nem feltétlenül lesz a legértékesebb, legötletesebb, leginkább érdemes a MŰ megtisztelő címre.

ez a fotó egy piszkosul meleg napon, Sopron határában készült, a vacsorára menet

Ez az esküvői fotó egy piszkosul meleg napon, Sopron határában készült, a vacsorára menet. Mindent elborított a por és a rengeteg szöcske, Andit és Pilut azonban ez sem érdekelte.

Azt javaslom továbbá, hogy amennyiben versenyeztethetnékjük van, szervezzenek igazi megmérettetést, toborozzanak elismert tagokból álló szakmai zsürít (ja, hogy az erőfeszítésbe kerül?), vagy váltsanak témát, mondjuk közérthető és valóban a közízlésre bízható dolgokról szavaztassanak.  Legyen elsőnek pl. a legszebb fenekű hazai esküvőfotós lány, vagy a legszebb esküvőfotós-körszakáll.

Ez utóbbi versenyszámban szívesen nevezek magam is.

…………

UPDATE 2011.12.02

Hogy lássuk, mennyire nem volt alaptalan a bejegyzésem,  nézzünk egy hírt, egy facebook-on szervezett “versenyről”:

“Nikon – The Explorer Tehetségvadászat 2011 díjátadója. A The Explorer magazin főszerkesztője, dr. Elter Tamás átadja a Nikon – The Explorer Tehetségvadászat 2011 győztesének, Simon Attilának a Nikon D-90-es fényképezőgépet a 18-105 utazó zoom-objektívvel. Ezúton gratulálunk a nyertesnek!

És most lehet kapaszkodni, itt a nyertes kép:

ez egy botrányos izé, fotónak nem is nevezhetném, kiváló példa arra, hogyan manipulálhatóak a szavazós versenyek

Azt hiszem, nem kell semmit kommentálnom. Szégyen, hogy ilyesmi megtörténhetett.

 

 

 

Kati & Attis évforduló

“A házasságnál bonyolultabb dolgot még a japánok sem találtak ki.” /Vavyan Fable/

…és kevés nagyobb boldogsága van egy esküvőfotósnak, mint ha láthatja, hogy ezek a bonyolult házasságok milyen jól működnek!

Katinak és Attisnak éppen egy esztendővel ezelőtt jött el a Nagy Napjuk, Jaksa Timi fényképezte őket, és nem tudom, melyikük mikor ismerte fel, hogy ez a találkozás mekkora lavinát indított el… Röviden: gyakorlatilag az egész családra rárepült a Visualime (majdnem) teljes csapata, Katiék mára családostul nélkülözhetetlenné váltak számunkra.

Hogy miért? Nagyon egyszerű. Szinte ijesztő, de kézzelfogható a szeretet és a boldogság körülöttük. Ha három méternél közelebb kerülsz hozzájuk, azonnal behúz az örvény; nem hiszem, hogy van ember, aki a bűvkörön belül rosszkedvű vagy lehangolt bír maradni. Legfeljebb erős akarattal és vad koncentrációval. Cirka másfél percig.

Jómagam egy családi rendezvényen (“Anyanap”) találkoztam először Katival és nővérével, Gabival, na meg elragadó anyukájukkal, Zsófival. A napi mókuskerékből fel sem eszmélve egy felfoghatatlan családi idill közepén találtam magam. Nehéz szavakkal leírni azt a mérhetetlen odafigyelést, szeretetet és összetartozást, amit köztük tapasztaltam, a “maximum” jelzésig feltöltődtem tőle.

A családdal való első találkozást sok-sok további követte, a mai randevú apropója pedig egy igen konkrét első házassági évforduló.

Ha jól belegondolunk, manapság egyre többféle alkalomból hívnak az emberek fotóst, ám házassági évforduló sajnos igen ritkán van köztük. Pedig boldog pillanatokat fényképen megörökíteni, majd vissza-visszanézni mindig remek érzés, még alkalom sem kell hozzá. De ha már úgyis van, mégpedig ilyen remek, vétek nem kihasználni!

Kati, Attis, ugyan az esküvőtök napján nem láttalak benneteket, de megkockáztatom, hogy egy év alatt a szerelmetek mit sem fakult. Nagy-nagy öröm volt látni néhány boldog pillanatotokat ismét, innen is szívből gratulálunk nektek az első közös évetekhez!

<