Helló 2015

Nehezen születnek mostanában a blogbejegyzések, mert ez a blog leginkább nem rólam szólt, hanem a szakmáról, a magyar piacról, főleg a problémákról, amelyeken változtatni szeretnék. Amióta visszavonultan dolgozom és csupán a csapatom és a tanítványok alkotta igen szűk szakmai körrel érintkezem, ezek a problémák persze nem szűntek meg, de innen, meglehetősen távolról, igen csekélynek látszanak, így ritkán születnek belőlük írások.  Talán majd most..

Már tavaly is igen sok időt töltöttünk a szigeten, de most itt vagyok otthon és ha kinézek az ablakon, akkor valami ilyesmit látok, ami a magamfajtának - hisz állandóan fényképeket készítek a fejemben - paradicsomi állapot:

1511977_764765426892145_1695706162784744596_o

Nem lehet haragos a szíved, ha ilyen látványra ébredsz.

 

Akármennyire is igyekszem tudatosan, fegyelmezetten élni, legtöbbször csak utólag értem meg, milyen volt az életszakasz, amelyet magam mögött hagytam. Hát igen, tavaly örömmel zártam le az utolsó viharos, harcos, változásokkal és személyes drámákkal teli nyolc évet és kezdtem valami teljesen újat, reménytelit.

Új és reményteli?

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: a környezet. Előző életeim valamelyikében biztosan tengerparton éltem, a tudatom valamiféle hazaérkezés-érzéssel nyugtázza a tenger közelségét. Sehol nem alszom olyan mélyen, érzek olyan természetes nyugalmat, mint itt, a parttól alig ötven méternyire. Mindazonáltal nem ez a legfontosabb. Itt, Görögországban sok a probléma, elsősorban gazdasági értelemben, az elmúlt évtizedekhez képest az ország rosszabbul él, magasak az adók és elégedetlenek az emberek. De ami meghatározó számunkra, az egy egészségesen működő társadalom megannyi attribútuma. Az átpolitizáltság hiánya, a szinte minden emberi szintű interakcióban, kapcsolatban érezhető nyitottság, jóakarat, tolerancia és tisztelet teszi ezt a helyet élhetővé. Még nem tudom, hogy fogok-e ebben a blogban személyes dolgokról írni, vagy megtartom magamnak, de ha igen, akkor talán megpróbálom elmesélni, mi az a "filotimo", ami mindent átjár az itteniekben.

10801583_756382741063747_2646039939071808176_n

Itt lakunk mostanában

A második dolog, ami nagyon fontos: a szakma. Szent meggyőződésem, hogy Magyarországon a lakosság legalább tíz százaléka azt képzeli magáról, hogy tehetsége van a fotográfiához, ezek túlnyomó része pedig pénzt is akar keresni vele. Itt viszont nem létezik az a fajta szakmai frusztráció, ami Magyarországon mindennapos. Arra célzok, hogy hivatásos fotográfusként nem kell alulképzett amatőrökkel hadakoznunk, hogy megéljünk a szakmánkból. Valamiért itt a pékek kenyeret sütnek, az autószerelők kocsikat bütykölnek, az informatikusok programokat hoznak létre, weblapokat szerkesztenek, a marketingesek meg a kereskedelmet szolgálják ki. Boldogulni itt sem egyszerű, de ha fotózni akarunk, akkor csak a szakmabeliekkel kell megküzdenünk a piacért. Ugye milyen furcsa?

A harmadik: a csapat. A naszriporter.hu végre azzá vált, amivé alakítani mindig is szerettem volna: erős csapattá, mégpedig mindenféle értelemben. Végre olyanok vannak körülöttem, akikben a tehetség és a tennivágyás nagyobb, mint az egó, ez pedig nagy dolog. Ha valaki nem értesült volna eddig a változásokról, az legjobb, ha rápillant a megfelelő menüpontra: íme a nászriporterek.

A negyedik: a macskák. Azt bizonyára sokan tudják rólam, hogy rajongok a menyasszonykáimért, de azt kevesen, hogy imádom a háziállatokat. Jöhet kutya, macska, birka, kecske, tökmindegy, csak ne ember legyen. Namármost, amikor beköltöztünk az új otthonunkba, három kismacska (névszerint Mignon, Zerge és Liza) innen az utcából úgy döntött, hogy ezentúl ezért élek, hogy szolgáljam őket. Ez a dolog szerencsére nagyon a kedvemre való és nem jár nagy terhekkel..

20141214_170449_Richtone(HDR)

Egy sánta, egy Parkinson-kóros és egy konfekciómacska. Így szeretjük őket.

Az új dolgoknak persze semmi értelmük nem lenne, ha nem maradnának meg a legfontosabbak a régiek közül.

A tanítás folytatódik. Az egyéves egyéni képzésre többéves a várólista és igen-igen erős az emberanyag, amellyel eddig összehozott a szerencse. Halleluja.

A megbízások bőségesen érkeznek, Athéntól a Pireneusokig rohangálunk ebben az évben is, csak győzzük szusszal. Az ügyfeleinkre eddig sem lehetett egy rossz szavunk sem, idén is telistele leszünk édesebbnél édesebb párosokkal, szóval már számos esküvőt várunk nagyon-nagyon, köztük természetesen magyarokat is.

A végére hagytam a legfontosabbat. Fotográfusként, fotográfus-feleséggel élni, azonos ritmusban és motivációk mentén..nos ez minden magamfajtának a kiteljesedést jelenti - nagyon irigyelném magam, ha nem én volnék én. Ugye érthető?

..

Szó ami szó, úgy tűnik, ígéretes évnek nézünk elébe. Legalább ilyen szerencsemalacságokat kívánok mindenkinek az új, 2015-ös évre. Uiui.

Leave a Comment