Esküvői fotós, esküvői fotók, esküvői fotózás a Nászriporterektől
Esküvői fotós, esküvői fotózás Magyarországon és bárhol a világon

Tag: nászriporter-csoport

Év végi kezdet

Egy-egy esküvői fotó kedvéért néha igen magasra is felmászunk.

Nem tudom, hogy vannak-e még olvasók ezen a blogon, akik látják ezt a bejegyzést. Remélem, hogy  nem maradtam teljesen egyedül, de ha igen, az sem baj, majd kialakul. 🙂

Áprilisban írtam utoljára, ami persze nem azt jelenti, hogy nem történt semmi érdekes, nem lett volna mit írnom, éppen ellenkezőleg. Az idei egyike volt a legmozgalmasabb, legérdekesebb szezonoknak, hónapokat töltöttem távol, úton, új kollégák vannak körülöttem, új területeken dolgozunk, hogy a magánéletemről ne is beszéljek…

Elképesztő év volt,  a saját bőrünkön éreztük, hogy a fiatalság színe-java vagy elhagyta, vagy elhagyni szeretné Magyarországot, szinte alig volt hazai ügyfelünk.

Idén tartottam az utolsó csoportos tanfolyamokat, miután nagyjából megértettem, hogy a páros portrék oktatására való egyoldalú koncentrálás itthon milyen káros piaci folyamatokhoz vezet, legyen bármilyen sztár is az oktató.  Az egyéni oktatásnak megvan az első eredménye, igen erős tagokkal bővült a csapatunk, amely első ízben háromfősre duzzadt.

ez a fotó egy veszprémi esküvőn készült, szinte spontán módon, pillanatok alatt

A szakmánk “cigányszakma”, azaz oda megyünk, ahol jobb, aminek eredményeképpen egyre kevesebb időt töltünk itthon. Illetve dehogynem, az “itthon”  szerencsére azt a helyet jelenti, ahol az ágyunk és a munkánk található, sok évet töltöttünk távol és sohasem éreztünk honvágyat. (Ahogy mostanában a dolgok alakulnak, egyre kevésbé lesz rá okunk.)

Egy jó csomó új ötlettel, elszántan érkeztünk haza Magyarországra november elején, amelynek eredménye hamarosan kézzelfogható lesz. Szövegben és képekben, úgyhogy érdemes lesz vissza-visszanézni ide, most már biztosan nem tűnünk el. Ez nem fogadkozás, inkább jelzés, hogy mielőtt véget érhetett volna az év, új szakasz kezdődött a NR életében, új kollégákkal, piacokkal, feladatokkal.

Az esküvők telistele vannak stresszes pillanatokkal. ez nem egy ilyen.

Először is jelzem, hogy ezt a blogot két kollégámmal (M. Csaba és Eszter) együtt vezetjük tovább. Üdvözlöm őket a fedélzeten.

A többit szépen sorjában, néhány napon belül.

 xoxo

Csaba

Történet, túrófánkról

Eszter örül.

ez kivételesen nem egy esküvői fotó, a fehér ruha ellenére..

A történetének azonban nem ez az eleje.
..

Eszter különleges. Álmokat hajszol és hisz abban, hogy nem egy multinál szerzett biztos jövedelem, lakás és kocsi az egyetlen út a boldogsághoz. A történetét mesélni fogom a tanítványaimnak, tanulságként arról, hogy a legmerészebb álmok is valóra válhatnak.
..
2008 májusában, Budapesten találkoztunk először, fényképészetről beszélgetett volna velem, azonban nem sok időt tudtam szentelni neki, hisz éppen esküvőt fényképeztem. Dóriét, a barátnőét, akinek különös szerep jut még ebben a történetben.
..
Amikor Eszter 2011 októberében írt nekem, már feladta hazai egzisztenciáját, hogy Görögországban, (ma már ezt is tudom) egy magányos hegyoldalban letelepedve, fotográfusként születhessen újjá. Levelében azonban sajnos ismét olyat kért, amit nem tudtam teljesíteni: még az ő könyörgése sem volt elég ahhoz, hogy tanfolyam-időpontot módosítsak.

..
Egy kis dramaturgiai kitérő: tavaly decemberben, egy külföldi site-on tag-elve felfedeztem egykori menyasszonykám, Dóri fotóit. A FB-on való nézelődés nem jellemző rám, ahogy az sem, hogy belefeledkezem egy idegen fényképész weboldalába. Itt azonban finom, egyszerűen, de ízlésesen komponált, feminin sorozatokat találtam lányokról, akik láthatóan élvezték a fotóssal való együttműködést. Kétségem sem volt, hogy egy kolléganő van a háttérben, a személye azonban nem derült ki, nem is érdekelt különösebben. Konstatáltam: “ügyes kislány”, aztán mentem a dolgomra, az oldal címe azonban beégett, hisz egy ismerős görög szigetről kapta a nevét.
..

Eszter majd’ másfél év után, 2013 február elején bukkant fel ismét és szokása szerint megint lehetetlent kért . Magántanulónak, asszisztensnek jelentkezett. Igen, Görögországból. Kérését (remélem) udvariasan elhárítottam, jelezve, hogy ehhez vagy hazaköltözik, vagy én hozzá…mindkettő lehetetlen opció.
A második levele forgatott fel mindent. Biztosan azt képzeli, hogy a beígért “bazi finom túrófánk” fogott meg, de esküszöm, nem így történt. Érzékeny pontomon ragadott meg: elragadóan humoros lévén, emlékeztetett egy másik levélre, amelyet 2010 júniusában kaptam. Annak az lett a vége, hogy a szerzőjét – közel negyven jelentkező közül kiválasztva – oktatni kezdtem. Ennek valószínűleg más lesz a vége, valószínűleg nem kevésbé érdekes. A levele végén csattanóként ugyanis ez állt:

“…ide teszek egy linket, hogy lásd, mik a hibák:  https://www.facebook.com/lefkadaphoto

Igen, jól sejtitek, ez volt az oldal, az a bizonyos oldal, amelyet a kitérőben említettem. (Dórikám, ezúton is köszönöm neked az együttműködést, imádás.).

..

Mi ez az egész? Véletlen egybeesés? Nem hiszem.
Talán kárpótlás, a húsz éve, kényszerből otthagyott tanári pályáért, egy korábbi, kedves tanítványért.
Talán az van megírva, hogy újabb és újabb, roppant tehetséges emberekkel találkozzam és egyengessem az útjukat.
Talán ezt utat kaptam, hogy harcoljak a mindennapi kételyeimmel.
Fogalmam sincs, de nem bánom, hálás vagyok érte, hisz rég megtanultam: minél többet adok, annál többet kapok cserébe.

A szándék tehát megszületett: segíteni őt, hogy megtalálja és kibontakoztassa igazi önmagát. Ezután már minden gyorsan ment, csak el kellett dönteni, milyen formában oldjuk meg, hogy minél többet találkozhassunk és dolgozhassunk együtt. A naszriporter.hu így most érdekes ponthoz érkezett. Megnyitotta a görögországi leánycégét, projektjét, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Elkészült a weboldal is:

www.lefkadaphoto.com (görögül tudók előnyben)

Nem csupán arról van szó, hogy visszatérek egy régi piacra, újabb esküvőket fényképezni.

Ezúttal új horizontok is nyílnak, amelyekről később adok/adunk hírt. Addig is, csak röviden, a lényeget:

Lányok, soha nem álmodoztatok arról, hogy azúrkék tengerparton, mezítláb mondtok “igen”-t?”

(ezúton jelzem, hogy lelkes és hozzáértő, görög-magyar csapatunk segíthet nektek megvalósítani az álmotokat)


Eszter örül, vele örülök én is. Közös történetünknek  messze nem ez a vége…

(Persze, hogy szeretem a túrófánkot).

Esküvői mesék: Hellóóó, hogy vagy és rastafari

Ez volt az esküvő, amely nem a pénztől, hanem minden mástól lett igazi.

Ahol a páros megértette, az esküvőt maguknak és nem mások elvárásai végett kell csinálni.
Ahol anyuka sminkelte a leányát, izgulva, remegő kezekkel.
Ahol a haverok dekorálták a szertartás helyszínét.
Ahol nem voltak sokan, de mindenki oda tartozott.
Ahol a menyasszony a vörös szőnyeg végén lerúgta a cipőjét, hogy mezítláb mehessen férjhez.
Ahol az örömapa egy iPad mögé bújva versenyt fotózott a hivatásos fotográfussal.
Ahol az örömanya átölelt hátulról és azt mondta: “Csabikám, nem bírok enni, amíg azt látom, hogy csak dolgozol és nem vacsorázol”
Ahol csak reggae szólt és az egyik legjobb csapat nyomta fáradthatatlanul, hajnalig.
Ahol mindent átszőtt a rastafari, a piros-zöld-sárga, szívverés-tempó és nehéz füst.

..és ahol –  nem kis meglepetésemre – egy hatalmas arapapagáj szólt utánam a parkban: “HELLLÓÓÓ. hogy vagy? .

PS. Akkor a meglepetéstől válaszolni sem tudtam.  Pedig azt kellett volna: “Köszönöm, remekül. Otthon, az enyéim közt érzem magam…”

McDonalds, sült krumpli, szere(t)(l)em

20110709-175518-Edit

kapcsolatom Vigyorival és Pityuval különleges, ez igencsak kívánatos az esküvői fotós és alanyai közt

Vendégségbe készülve írom ezeket a sorokat. Nem akárkik lesznek a vendéglátók, hanem a “tizenhármak” egyike.

Azt hiszem, itt egy kis magyarázatnak kell következnie. 2010 tavaszán még nem volt bemutatótermünk, viszont azt gondoltam ki, hogy nem fogok többé éttermekben találkozni a potenciális megrendelőkkel. Így aztán nem kis áldozatra késztettem őket, nevezetesen arra, hogy ők jöjjenek el az otthonomba (az agglomerációban lakom, majd’ egyórányira), nézzék meg, hogyan élek, ismerjék meg a családom, így el tudják majd dönteni, mennyire vagyok hiteles és kívánatos személy számukra. Néhány hét alatt tizenhárman jöttek el hozzám és mindannyian lefoglaltak a következő évre. Csodálatos párosokról van szó, ők lettek a tavalyi év gerince és egyikükben sem csalódtam. Azt hiszem sohasem lesz többé ilyen szériám..

Szóval Évihez és Pityuhoz készülök. Pont. Várom nagyon. Pont. Hogy miért? Hát annak sok oka van. Nem mindennapi történet az övék.

….

Kapcsolatokat megőrizni nem könnyű. Sokat kell dolgozni értük. Kevés szerelem éri meg az öt évet, még kevesebb a tízet. A szerelem arra a rövid időszakra van kitalálva, amíg a fiú és a leány egymásba szeretnek és utódok születnek. A legtöbb házassági szándék nem tervezés eredménye, hanem belső késztetésé. Ezért aztán elég óvatos vagyok, amikor azt hallom, hogy a páros tíz éve van együtt, majd úgy döntenek, összekötik az életüket. Nem azért vagyok óvatos, mert nem hiszek a tartós kapcsolatokban, dehogyisnem. Azért vannak fenntartásaim, mert nehezen tudom elképzelni, hogy az összetartozásnak látványos jelei vannak. A régóta együtt élő párok esetén beszélhetünk összecsiszolódásról, harmóniáról, szeretetről, de a szenvedély ritkán látszik. Nem gondolom, hogy ez baj volna (hisz annyi minden fontos dolog tarthat össze két embert), de nekünk, akik két ember közt látható dolgok lefotózásából élünk… hát hogy is mondjam… sanszos, hogy kissé visszafogott képek lesznek.

Nos, az előítéleteim szertefoszlottak e két fiatal láttán. Diákkorukban, diákmunka során jöttek össze, éljen Ronald McDonald sokáig! Úgy tűnik, hogy a sültkrumpli illata és az egyenruha jó katalizátorok, mert ezek a srácok nagyon szeretik egymást, így, sok-sok közös év után is.

Kati & Attis évforduló

“A házasságnál bonyolultabb dolgot még a japánok sem találtak ki.” /Vavyan Fable/

…és kevés nagyobb boldogsága van egy esküvőfotósnak, mint ha láthatja, hogy ezek a bonyolult házasságok milyen jól működnek!

Katinak és Attisnak éppen egy esztendővel ezelőtt jött el a Nagy Napjuk, Jaksa Timi fényképezte őket, és nem tudom, melyikük mikor ismerte fel, hogy ez a találkozás mekkora lavinát indított el… Röviden: gyakorlatilag az egész családra rárepült a Visualime (majdnem) teljes csapata, Katiék mára családostul nélkülözhetetlenné váltak számunkra.

Hogy miért? Nagyon egyszerű. Szinte ijesztő, de kézzelfogható a szeretet és a boldogság körülöttük. Ha három méternél közelebb kerülsz hozzájuk, azonnal behúz az örvény; nem hiszem, hogy van ember, aki a bűvkörön belül rosszkedvű vagy lehangolt bír maradni. Legfeljebb erős akarattal és vad koncentrációval. Cirka másfél percig.

Jómagam egy családi rendezvényen (“Anyanap”) találkoztam először Katival és nővérével, Gabival, na meg elragadó anyukájukkal, Zsófival. A napi mókuskerékből fel sem eszmélve egy felfoghatatlan családi idill közepén találtam magam. Nehéz szavakkal leírni azt a mérhetetlen odafigyelést, szeretetet és összetartozást, amit köztük tapasztaltam, a “maximum” jelzésig feltöltődtem tőle.

A családdal való első találkozást sok-sok további követte, a mai randevú apropója pedig egy igen konkrét első házassági évforduló.

Ha jól belegondolunk, manapság egyre többféle alkalomból hívnak az emberek fotóst, ám házassági évforduló sajnos igen ritkán van köztük. Pedig boldog pillanatokat fényképen megörökíteni, majd vissza-visszanézni mindig remek érzés, még alkalom sem kell hozzá. De ha már úgyis van, mégpedig ilyen remek, vétek nem kihasználni!

Kati, Attis, ugyan az esküvőtök napján nem láttalak benneteket, de megkockáztatom, hogy egy év alatt a szerelmetek mit sem fakult. Nagy-nagy öröm volt látni néhány boldog pillanatotokat ismét, innen is szívből gratulálunk nektek az első közös évetekhez!

<

Nyílt levél a margóról

Ezen bejegyzés válasz a mai napon feltett kérdésekre, telefonokra, amelyek az én személyemmel és a Pillanart weboldalával kapcsolatosak. Ez a bejegyzés az előző írás bővített változatának is tekinthető, de kissé nehezebb olvasmány.  Bocs.

Kedves Pillanart!

Szülői jogon írok és mint minden kamasznak, aki felnő, jogod van meghallgatni vagy figyelmen kívül hagyni a szülő véleményét.

Először is. Hiszek abban, hogy kevés ember is képes nagyot fordítani a világ kerekén. (Néha egy is.) Hiszek a történelmi esélyekben, és nagyon hiszek abban, hogy 2007-ben, a Pillanart megalakítása a lehető legjobbkor történt. Ritkán adódik ugyanis olyan esély, hogy egy maréknyi ember döntő hatást gyakorolhasson egy milliárdos tételeket mozgató iparágra. Márpedig ez zajlott 2007-2009 közt, amikor tizedmagammal olyan termékeket kezdtünk mutatni a piacnak, amelyek rendkívüli módon különböztek az addig megszokottaktól.

A Pillanart 2007-ben azt tűzte ki célul, hogy megváltoztatja az esküvőfotós piacot (ott van az alapító okiratban, tessék elolvasni). Ennek első fázisa nagyon egyszerű volt: meg kellett mutatni az új termékeket és azokat, akik előállítják ezeket. Másnéven: mintákat kellett adnia. Van azonban egy elvi tévedés a Pillanart-on belül: még a vezetők közül is sokan hiszik azt, hogy a Pillanart a megrendelőkön keresztül hatott a piacra. Ez nagy hiba és a mai problémák fő okozója. Fel kellett volna ismerni, hogy egy tucat fotós nem képes döntően befolyásolni egy több tízezer résztvevős felvevőpiacot. A Pillanart hatása a sok száz követőn, fotográfuson keresztül érvényesült, akik sok ezer ügyfelet értek el olyan kínálattal, amely tulajdonképpen a Pillanart fotósaitól származik.

Ez az elvi hiba, meg nem értés vezetett oda, hogy a Pillanart aktuális vezetői nem az utóbbiakra, hanem mind a mai napig kizárólag a potenciális megrendelőkre (menyasszonyokra, vőlegényekre) koncentrálnak, amelynek összesen egy eredménye van: a tagok (talán) jól el vannak látva munkával, az ügyfeleik meg jobbnál jobb képekkel.

Ettől a dolgok azonban nem változnak jottányit sem.

A második fázisban ugyanis a szövetségnek elő kellene segítenie a  magyar esküvőfotózás alapvető problémáinak orvoslását, amelyek a következőek:

-A tisztes munkát végző, és az iparág gerincét adó középkategória (ez legalább 500-800 ember) nagyon alulfizetett, ami alapvető egzisztenciális kérdéseket vet fel. Az alulfizetettség ténye nem elfogadandó és legyintéssel elintézendő kérdés: “csórók az emberek”. Szerintem a probléma például abban rejlik, hogy a piac tájékozatlan, legtöbb megrendelőnek fogalma sincs arról, hogy nem egynapos munkáért fizetnek, hanem 80-90 óráért, másodsorban abban, hogy még mindig viszonylag kevés a termék, amely megéri az árát. Önmagában ez a kérdés tíz másik cikket érdemelne, nálam mindenesetre egynapos tananyag.
-Az esküvőfotózás kialakulófélben lévő, de nagyon sok pénzt megmozgató, önálló szakma, tele határozatlansággal, kialakulatlan keretrendszerrel, infrastruktúrával, kultúrával, jogi bizonytalansággal, a saját feketegazdaságával, iparági vezetés, kamarai képviselet és hasonlóak nélkül. Normákra, rendre van szükség, minden téren.
-A szakma művelői meglehetősen elszigeteltek, igaz, már nem mindenki (ez ellen hatnak a Pillanart Café és  TEF rendezvénysorozatai). Az elszigeteltség szervezetlenséget és gyenge koherenciát, széthúzást, a koncért való elvtelen marakodást eredményez.
-Egyetlen szakma sem lehet meg oktatás nélkül. A mi szakmánk sem kivétel, de ha csak a néhányunk által szervezett tanfolyamokat nem vesszük ide, a kérdés messze nem megoldott.

Ki kell mondjam immár publikusan, ezekben az ügyekben szerintem a Pillanart-nak volna erkölcsi kötelessége eljárnia, de legalábbis az élen haladnia. A dolgok minden iparágban középen dőlnek el. Hadd magyarázzam el, mire gondolok:

Az autóipar sorsára vajmi kevés hatással van a Bugatti, Ferrari és hasonló elitmárkák sikere. Ezzel szemben, ha a Renault-nak, Opelnek, Volkswagennek és hasonlóknak jól megy, az mindenkinek jó, azt hívják prosperitásnak. A szövetségnek immár felelős módon azon kéne munkálkodnia, hogy a középréteg képzése, megélhetése rendben legyen, mert ők az iparág meghatározó erői.

A probléma-érzékenységgel azonban mindig is adósak voltunk, hacsak a Café  és  Mérleg nem tekinthetőek valamiféle közösségi lépéseknek. (A sors iróniája, hogy eddig mindegyik közösségi funkciót én erőltettem, így ezek talán ez az én örökségemnek tekinthetők).

Nem tartom ildomosnak, hogy bárki vegye a bátorságot és élcsapatnak, legjobbnak merje nevezni magát anélkül, hogy felelősséggel élje meg eme kijelentés súlyát. A közösségi funkció betöltése híján a Pillanart nem egyéb, mint egy (nem túl sikeres) marketingszervezet, amely megpróbál a piacot tartó középréteg hátára állva, surranópályán előnyökhöz jutni.

Az én lelkiismeretem ebben a kérdésben tiszta. Ezt a véleményem (ha nem is ilyen részletesen) formálisan és informálisan is többször a csapat elé tártam. Nem részesültem a Pillanartos marketing-nyomulás előnyeiből (lehet ellenőrizni, mikor töltöttem fel utoljára versenynek álcázott reklám céljából képet a közösségi oldalra), a párjaim nagy része nem csupán egyet akar a Pillanart fotósai közül, hanem engem és a csapatomat.

———-

Nagyon sajnálom, hogy a véleményemmel rendszeresen egyedül maradtam, a hangadó kollégák “ínséges időkről” beszélve inkább a jövő évi marketing-kampányokra koncentráltak, mint az alapkoncepcióba (“munkát, kenyeret, nekünk”) nem illő gondolataimra, azt pedig kifejezetten sérelmezem, hogy a TEF-tanfolyamok miatt a legtöbb támadást bentről kaptam (“képzed a felesleges konkurenciát”).

Nehéznek kellett volna lennie a döntésnek, hogy kilépek-e az általam oly fontosnak gondolt szervezetből, de magam is meglepődtem, mennyire nem volt az.  Bár sok, számomra kedves embert hagytam ott, a szervezet már alig hasonlít arra, amelyet megálmodtam és sokáig vezettem. A Pillanart jelenlegi irányához már nem szívesen adom a nevem és örömmel konstatálom azt, mennyire könnyű a szívem és a léptem. Másfelé tartok. A tanításon keresztül képes vagyok arra, amit fontosnak érzek: változtatni, hogy jobb legyen.

————–

Remélem megérted, hogy az őszinte szó mögött a legjobb szándék és a jobbítás iránti vágy munkálkodik.

Szeretettel

Apád