Objektív mögött, szubjektíven

Értesítünk minden kedves érdeklődőt, hogy megvannak az új TEF-tanfolyam időpontok:

TEF1: 2011 november 26. (Szo)
TEF2: 2011 szeptember 26-27 (H-K).
TEF3: 2011 október 3-4 (H-K).

Szeretettel várjuk a jelentkezőket.

No Comments

Két oktató, három segítő/asszisztens, négy modell (két idei civil párunk, köszönet nekik) és húsz résztvevő. Így nézett ki a tavaszi TEF3 számokban, de ezek a tanfolyamok persze nem a számokról szólnak. Ha valaki figyelt, akkor akkor a következőkre kellett rájönnie:

1. Két homlokegyenest eltérő helyszínen, két nagyon különböző párosról két nagyon különböző látásmódú fotós mellett igen különböző hangulatú fotókat lehet készíteni. Nincs abszolút igazság, legjobb szögek és kivágások. Nincsenek dogmák, csak lehetőségek, számtalan jó kép, szinte mindenhol.

2. A jó fotók ott vannak szinte mindenkiben. A bennünk lévő kreatív elme csak a körülmények szerencsés összejátszását várja, hogy robbanhasson és káprázatos fotók szülessenek.

3. A workshop ugyan nem az a hely, ahol ezeket a ragyogó fotókat biztosan el lehet készíteni – hiszen valljuk be, ott, ahol tízfős csoportok vannak (márpedig a workshopok legnagyobb részén inkább 20-25 fotós van egy kupacban) , ott sorbanállás van, rossz szögek és a kollégák belógó könyökei – de a legfontosabb megtanulható. Ez pedig az, hogy a kreatív fotózás nem izzadtságszagú. A könnyed, jó kommunikáción és játékos kísérletezésen alapuló felszabadult, teljesítménykényszer nélküli örömfotózás hozza az eredményt….sok-sok átizzadt és végigszentségelt munka után. Ennek ez a rendje, nem lehet siettetni.

4. Az utómunka szükséges. Az utómunka érdekes és élvezhető. Az utómunkát tanulni kell. Évekig, szorgalmasan, mert ez önmagában is külön tudomány.

Ahogy a résztvevőktől elvárható volt, ismét kitűnő anyagok készültek,  amelyekhez gratulálok. Mindenkinek köszönjük, hogy eljöttek és együtt játszottak velünk két napon keresztül. Külön köszönjük Egyed (Angyal) Melindának, Brummer Gábornak és Szegfi Robinak az asszisztenciát, nélkülük nem ment volna.

Találkozunk legközelebb, néhányatokkal valószínűleg Schram Andris workshopján. Gyertek el a Fotóhajóra és a TEF debreceni találkozójára!

No Comments

“Ha fogalmad sincs, merre mész, minden út oda vezet.” (Abraham Lincoln)

Aki volt TEF2-n, annak bizonyára ismerősen hangzik a következő gondolat: nézz mélyen magadba, tegyél fel kényes kérdéseket arról, milyen típusú fotográfus vagy, és döntsd el, hol helyezkedsz el a formális-dokumentarista tengelyen (tradicionális beállított fotókat szeretsz jobban készíteni, vagy fotozsurnaliszta stílusban, az események megfigyelőjeként fényképezel, illetve ezeknek mely kombinációja kellemes számodra).

Az első reakció egy ilyen tanácsra nagyjából az lehet, hogy “De mi az öreg ördögért kell egyáltalán nekem ezzel foglalkoznom?! Lefényképezek mindent a legjobb tudásom szerint és kész.” Ezzel az igen kényelmes állásponttal valószínűleg ideig-óráig minden kezdő fotós remekül tud azonosulni, nekem sem voltak komolyabb fenntartásaim vele. Igaz, eddig nem is volt rá szükség, hogy elgondolkozzak azon, melyik is az én utam, asszisztens fotográfusként az ember nagyjából arra megy, amerre viszik.

Ahogy viszont az idei esküvői szezon beindult, én is elkezdtem tépelődni, merre van az előre. Bár még nagyon az elején tartok a gondolkodásnak, de csak javasolni tudom minden kezdőnek ezt a fajta számvetést.

Lássuk hát. Egy kezdő (átlagos esetben) mindenféle fényképészeti kihívástól parázik, a tapasztalat hiányából adódóan, legyen az egy kreatív fotózás vagy egy szertartás dokumentarista megközelítése. Így szembesülünk rögtön az első problémával: “Ha úgy érzem, valamelyik irányzat nem az én utam lesz, az vajon azért van, mert tapasztalatlan vagyok és tartok tőle, vagy azért, mert valóban nem passzol az egyéniségemhez és nem is lesz az én jövőm soha?” Ezt talán csak az idő és az esküvők száma segít megválaszolni, mindenesetre érdemes megpróbálni elvonatkoztatni a para-tényezőtől, hátha tisztább lesz a kép.

Az én tapasztalatom az, hogy egy kezdőnek annál könnyebb fotózni, minél több ideje van gondolkozni a fénykép elkészítése közben. Ennek megfelelően én a készülődés pillanataiban kezdem magam kényelmesen érezni, amikor mindenre van idő. Két sminkfotó között ráérsz körülnézni a pár otthonában, átlátni a szituációt, kicsit jobban megismerni őket a lakásuk alapján, odafigyelni a részletekre, vagy amíg a hajszárító búra alatt ül, beszélgetni a menyasszonnyal. Van alkalmad egy-egy fotóhoz kigondolni a megfelelő kompozíciót, képkivágást, objektívet választhatsz, elpakolhatod az útból a felesleges kacatokat, hogy ne legyen zavaró tényező a fotón, a legmegfelelőbb nézőpontba helyezkedhetsz stb. Vitathatatlan előnyök. Éljen a dokumentarizmus és éljenek a menyasszonyok, akik szeretnek készülődést fotóztatni!

Valószínűleg az érzelmi töltés miatt az én listámon a kitüntető második helyet foglalja el a szertartások fényképezése. Itt ugyan minden pörög, kapkodod a fejed, olyan gyorsan történnek az események, a pillanatok megismételhetetlenek, de talán pont ezek miatt felszökik az adrenalin és segít megoldani a szituációt, nem is beszélve azokról a remek pozitív energiákról, amiket itt lehet gyűjteni. Probléma lehet, hogy a nagy koncentrálásban, hogy jó képeket készíts, elfelejtesz ott lenni a pillanatban és a megélésük nélkül suhannak el melletted az események. Bár a figyelem megosztása a nőknek állítólag jobban megy, nekem erről elfelejtettek szólni. Éljenek a multitasking-típusú gyakorlófeladatok!

Tovább haladva, a vacsora, buli-tánc megörökítése következik nálam. A legfontosabb problémák, amikkel itt szembesülünk mi kezdők, talán nem is elsősorban fényképészeti jellegű kihívások (de persze abból is akad bőven), a dolog néha sokkal prózaibb lehet: éhes vagy, vagy túl jóllaktál, elfáradtál a hosszú órákon át tartó koncentrációtól, folyamatos megfigyeléstől, esetleg lélekszakadva hív a férjed, hogy a gyerek kipancsolta a fürdővizet és úszik az egész lakás, hol van már anya (na jó, ez nálam még nem játszik), kevés dolog történik, vagy túl sok minden történik egyszerre satöbbi, satöbbi. A recept? Nincs. Ezt bizony szokni kell, éljen az alkalmazkodás!

És a végére az én mumusom: a kreatív fotózás. Bizonyára sokatok számára az esküvőnek ez a része a legkiteljesítőbb, én félek tőle, mint a tűztől. El tudom képzelni, mit érezhetnek mások, akik szintén nincsenek szokva ahhoz, hogy embereket marionett bábuként mozgassanak (oké, nem túl jó a hasonlat, de a lényege talán átjön), és nem minden szombatjuk kreatív workshop, mint az enyémek. Hétről hétre látom, milyen csodálatos kreatív fotókat alkot Timi és Csaba, mégis (elenyésző számú kivételtől eltekintve) ha arra kerül a sor, hogy kicsit megkaparinthatom magamnak a párost, általában egyszerűen blokkol az agyam. Talán azért, mert ebben a műfajban az csak az alap, hogy helyesen exponált vagy jól komponált egy fénykép.

Hogy hogyan lehet egyszerre arra figyelni, hogy a menyasszony előnyösen mutasson a fotón, a póza természetes, de mégis figyelemfelkeltő legyen, hogy a vőlegény lezser legyen és felszabadult, hogy tapintható legyen a képen a kettőjük közötti százezerfokon vibráló vonzalom, hogy ők maguk legyenek a fotón, olyan szituációban és környezetben, amely rájuk, kettőjükre jellemző, hogy a háttér érdekes legyen és ne legyen benne (sok) zavaró elem?! Ez számomra az egyik legnagyobb kihívás, talán nem vagyok vele egyedül. Hosszas kisérletezéssel bizonyára remekül megoldható minden ilyesfajta feladat, de hát hol van erre idő egy feszített tempójú esküvői menetrendben??? Éljenek a workshopok!

A fentiek átgondolása után én egyelőre annak a bizonyos formális-fotozsurnaliszta képzeletbeli vonalnak a zsurnaliszta végéhez érzem magam közelebb, a cél pedig lehet elmozdulás a másik irány felé. Nem gondolom, hogy az én tapasztalataimból bárki le tud vonni messzemenő következtetéseket saját maga számára, de egy ilyesfajta számvetés arról, mit is szeretnél, merre is indulj, biztosan rámutat a fejlesztendő területekre, még ha másra nem is jó. Érdemes szezonról-szezonra követni ezeket a preferenciákat, látni, hogy a tapasztalatszerzéssel hogyan változik a hozzáállásod, visszatekinteni a megtett útra és átgondolni, melyik út visz téged előre.

6 Comments

Ezen bejegyzés válasz a mai napon feltett kérdésekre, telefonokra, amelyek az én személyemmel és a Pillanart weboldalával kapcsolatosak. Ez a bejegyzés az előző írás bővített változatának is tekinthető, de kissé nehezebb olvasmány.  Bocs.

Kedves Pillanart!

Először is. Hiszek abban, hogy kevés ember is képes nagyot fordítani a világ kerekén. (Néha egy is.) Hiszek a történelmi esélyekben, és nagyon hiszek abban, hogy 2007-ben, a Pillanart megalakítása a lehető legjobbkor történt. Ritkán adódik ugyanis olyan esély, hogy egy maréknyi ember döntő hatást gyakorolhasson egy milliárdos tételeket mozgató iparágra. Márpedig ez zajlott 2007-2009 közt, amikor tizedmagammal olyan termékeket kezdtünk mutatni a piacnak, amelyek rendkívüli módon különböztek az addig megszokottaktól.

A Pillanart 2007-ben azt tűzte ki célul, hogy megváltoztatja az esküvőfotós piacot(ott van az alapító okiratban, tessék elolvasni). Ennek első fázisa nagyon egyszerű volt: meg kellett mutatni az új termékeket és azokat, akik előállítják ezeket. Másnéven: mintákat kellett adnia. Van azonban egy elvi tévedés a Pillanart-on belül: még a vezetők közül is sokan hiszik azt, hogy a Pillanart a megrendelőkön keresztül hatott a piacra. Ez nagy hiba és a mai problémák fő okozója. Fel kellett volna ismerni, hogy egy tucat fotós nem képes döntően befolyásolni egy többtízezer résztvevős felvevőpiacot. A Pillanart hatása a sokszáz követőn, fotográfuson keresztül érvényesült, akik sokezer ügyfelet értek el olyan kínálattal, amely tulajdonképpen a Pillanart fotósaitól származik.

Ez az elvi hiba, meg nem értés vezetett oda, hogy a Pillanart vezetői nem az utóbbiakra, hanem mind a mai napig kizárólag a potenciális megrendelőkre (menyasszonyokra, vőlegényekre) koncentrálnak, amelynek összesen egy eredménye van: a tagok (talán) jól el vannak látva munkával, az ügyfeleik meg jobbnál jobb képekkel.

Ettől a dolgok azonban nem változnak jottányit sem.

A második fázisban ugyanis a szövetségnek elő kellene segítenie a  magyar esküvőfotózás alapvető problémáinak orvoslását, amelyek a következőek:

1. A tisztes munkát végző, és az iparág gerincét adó középkategória (ez legalább 500-800 ember) nagyon alulfizetett, ami alapvető egzisztenciális kérdéseket vet fel. Az alulfizetettség ténye nem elfogadandó és legyintéssel elintézendő kérdés: ?csórók az emberek?. Szerintem a probléma például abban rejlik, hogy a piac tájékozatlan, legtöbb megrendelőnek fogalma sincs arról, hogy nem egynapos munkáért fizetnek, hanem 80-90 óráért, másodsorban abban, hogy még mindig viszonylag kevés a termék, amely megéri az árát. Önmagában ez a kérdés tíz másik cikket érdemelne, nálam mindenesetre egynapos tananyag.
2. Az esküvőfotózás kialakulófélben lévő, de nagyon sok pénzt megmozgató, önálló szakma, tele határozatlansággal, kialakulatlan keretrendszerrel, infrastruktúrával, kultúrával, jogi bizonytalansággal, a saját feketegazdaságával, iparági vezetés, kamarai képviselet és hasonlóak nélkül. Normákra, rendre van szükség, minden téren.
3. A szakma művelői meglehetősen elszigeteltek, igaz, már nem mindenki (ez ellen hatnak a Pillanart Café és  TEF rendezvénysorozatai). Az elszigeteltség szervezetlenséget és gyenge koherenciát, széthúzást, a koncért való elvtelen marakodást eredményez.
4. Egyetlen szakma sem lehet meg oktatás nélkül. A mi szakmánk sem kivétel, de ha csak a néhányunk által szervezett tanfolyamokat nem vesszük ide, a kérdés messze nem megoldott.

Ki kell mondjam immár publikusan, ezekben az ügyekben szerintem a Pillanart-nak volna erkölcsi kötelessége eljárnia, de legalábbis az élen haladnia. A dolgok minden iparágban középen dőlnek el. Hadd magyarázzam el, mire gondolok:

Az autóipar sorsára vajmi kevés hatással van a Bugatti, Ferrari és hasonló elitmárkák sikere. Ezzel szemben, ha a Renault-nak, Opelnek, Volkswagennek és hasonlóknak jól megy, az mindenkinek jó, azt hívják prosperitásnak. A szövetségnek immár felelős módon azon kéne munkálkodnia, hogy a középréteg képzése, megélhetése rendben legyen, mert ők az iparág meghatározó erői.

A probléma-érzékenységgel azonban mindig is adósak voltunk, hacsak a Café  és  Mérleg nem tekinthetőek valamiféle közösségi lépéseknek. (A sors iróniája, hogy eddig mindegyik közösségi funkciót én erőltettem, így ezek talán ez az én örökségemnek tekinthetők).

Nem tartom ildomosnak, hogy bárki vegye a bátorságot és élcsapatnak, legjobbnak merje nevezni magát anélkül, hogy felelősséggel élje meg eme kijelentés súlyát. A közösségi funkció betöltése híján a Pillanart nem egyéb, mint egy (nem túl sikeres) marketingszervezet, amely megpróbál a piacot tartó középréteg hátára állva, surranópályán előnyökhöz jutni.

Az én lelkiismeretem ebben a kérdésben tiszta. Ezt a véleményem ? ha nem is ilyen részletesen ? formálisan és informálisan is többször a csapat elé tártam. Nem részesültem a Pillanartos marketing-nyomulás előnyeiből (lehet ellenőrizni, mikor töltöttem fel utoljára versenynek álcázott reklám céljából képet a közösségi oldalra), a párjaim nagy része nem csupán egyet akar a Pillanart fotósai közül, hanem engem és a csapatomat.

———-

Nagyon sajnálom, hogy a véleményemmel rendszeresen egyedül maradtam, a hangadó kollégák ?ínséges időkről? beszélve inkább a jövő évi marketing-kampányokra koncentráltak, mint az alapkoncepcióba (“munkát, kenyeret, nekünk”) nem illő gondolataimra, azt pedig kifejezetten sérelmezem, hogy a TEF-tanfolyamok miatt a legtöbb támadást bentről kaptam (“képzed a felesleges konkurenciát”).

Nehéznek kellett volna lennie a döntésnek, hogy kilépek-e az általam oly fontosnak gondolt szervezetből, de magam is meglepődtem, mennyire nem volt az.  Bár sok, számomra kedves embert hagytam ott, a szervezet már alig hasonlít arra, amelyet megálmodtam és sokáig vezettem. A Pillanart jelenlegi irányához már nem szívesen adom a nevem és örömmel konstatálom azt, mennyire könnyű a szívem és a léptem. Másfelé tartok. A tanításon keresztül képes vagyok arra, amit fontosnak érzek: változtatni, hogy jobb legyen.

————–

Remélem megérted, hogy az őszinte szó mögött a legjobb szándék és a jobbítás iránti vágy munkálkodik.

Szeretettel

Apád

3 Comments

“Ha lovagolni tanulsz, a lónál nincs jobb tanítómester erre.” (C. S. Lewis)

Biztosan előfordul néhány teljes napfogyatkozásonként, hogy a kisgyermek már a mózeskosárban epedve pillog a fényképezőgép után, előbb tanul meg exponálni, mint járni, hatéves korára tök spontán mindenkinél jobb fényképeket készít, és onnantól már nincs is más dolga, mint fotósistenségnek lenni egy életen át. Nekünk, földi halandóknak, akik szerint ez rettenetesen kimerítő lehet, és akiknek némileg szokványosabb gyerekkorunk volt, cumival, legóval meg búgócsigával, és a fényképészet sokáig kimerült a “már-megint-mekkorát-nőtt-ez-a-gyermek” nagybácsikkal való közös fotózkodásban, nekünk valahogy el kell sajátítanunk a fotográfia csodálatos világának szabályait, trükkjeit és meg kell ismernünk a lehetőségeit.

Egy Pillana(r)t Café-s beszélgetés nyomán megpróbáltam végiggondolni (és most felvágok), milyen lehetőségei vannak a fiatal fotográfus-jelölteknek, ha tanulni szeretnének. Egyedül érdemes, mester mellett, esetleg valamilyen tanfolyamon, workshopon vagy felsőoktatásban? Vagy keverjük-kavarjuk, vegyítsük, amíg tökéletes nem lesz?

Egyedül nem megy, hangoztatja nagyon a dalban Kern és Garas. De lássuk, mi történik, ha mégis egyedül vágsz bele a kalandba.
Hogyan? Hát egyedül. Interneten, cikkekből, fotómegosztókon keresztül, könyvek segítségével, autodidakta módon, rengeteg tapasztalással, végeláthatatlan kísérletezéssel, gyakorlással, meg véres verejtékkel.
Jó? Igen. Kezdetektől saját stílusod van (nagyjából, legalábbis), nem kell senkihez és semmihez alkalmazkodni, nem befolyásol senki, szabadsááááág!
Annyira nem jó? Annyira mégsem. Rögös, hosszadalmas, buktatókkal teli lehet, céltudatos, energikus, határozott személyiséget igényel. Meg nagyon sok kitartást és önbizalmat, visszajelzés ugyanis nincs.

Mester, ó, mester, ez kész tökély, énekli Psota A vörös malomban. És milyen igaza van: valóban kész tökély mester mellett tanulni.
Hogyan? Óriási mázlival. Kell hozzá egy szórakozott fotós, aki hajlamos elhagyni a cuccait. Egyszer majd csak beelegel és asszisztenciát keres maga mellé. Neked csak ki kell várni.
Jó? Nagyon. A lehető legintenzívebb, gyakorlati tudást adó képzés, amit el tudok képzelni. Minden élesben történik, rengeteg a lehetőség, szinte észrevétlenül fejlődsz. Munka és tanulás tökéletes kombinációja.
Annyira mégsem jó? Hát, én elfogult vagyok… De nyilván ennek is van hátránya. A dolog természetéből adódóan másolással kezdődik, nagyon meghatározó az adott fotográfus stílusa, munkamódszere, a saját stílus csak lassan bontakozik ki. És persze általában túl kevés olyan végletesen szórakozott mester szaladgál a piacon, akinek legdédelgetettebb álma, hogy belőled fotográfust faragjon.

Tanfolyamokról és egyéb fotós képzésekről viszonylag ritkán énekelnek neves színészek, úgyhogy itt bajban leszek az idézéssel (ha valaki mégis talál valamit, ne tartsa vissza). Mindenesetre talán ez a legszélesebb választékot nyújtó és a legtöbb igéretet magában hordozó lehetőség a tanulásra. Talán.
Hogyan? Hogyan nem. De tényleg, bepötyögöd a gugliba, hogy fotótanfolyam és belefulladsz a találatokba (tizenkétezer fölött jelent meg nekem most). Leginkább azon kell izmozni, NEHOGY VÉLETLENÜL elvetődj egy fotótanfolyamra, akaratod ellenére…
Jó? Igen. Ha megtalálod a számodra megfelelőt, a hozzád illőt, a céljaidhoz és érdeklődésedhez passzolót, a pénztárcádhoz mértet, az időbeosztásodhoz igazodót (nem folytatom), rengeteget lehet profitálni belőle. Plusz kialakulhat egy kezdő fotósokból vagy fotózás iránt érdeklődőkből álló csapat, akik átsegíthetik egymást a kezdeti nehézségeken. Esetenként járhat ez munkalehetőséggel, kiállítás lehetőségével is, de ha megleled a hozzád passzoló kurzust és tanárt, a fejlődés lehetőségével biztosan.
Annyira nem jó? Nehéz ennyiféle képzésről általánosságban beszélni, de néha irreálisan drágák a tanfolyamok, néha csak vagy főleg elméleti tudást adnak, úgy érezheted, kijártál egy tanfolyamot, de még mindig nem érted, hogyan készítette azt a félelmetesen jó képet a kolléga, néha csak elvéted a kurzust, mert nem áll rendelkezésedre elég információ, vagy kezdheted a következőt és még mindig nem látszik a vége. Nehéz ügy.

Nincs tehát általános recept és fenti sorok csak egy villám-körképre elegendőek. Segít a szenvedély, az alázat, a kitartás, a kreativitás, a fotós pajtik, és persze a megfelelő tanulási módszer megtalálása. Egy biztos: érdemes végeláthatatlan sokat exponálni, meg elrontani egyszer mindent, amit csak el lehet: hihetetlen önbizalmat bír adni, ha arra gondolsz, hogy a jó fotókhoz vezető út sz@r képekkel van kikövezve…

Vagy a legeslegegyszerűbb megoldás, ha úgy döntesz, hogy mégis inkább fotósistenségnek születnél.

12 Comments

A cím nem helyes, mert az említett gyártók felszerelései egy szép júniusi szombaton egyáltalán nem civakodtak, csak szépen csusszantak a kezembe egyik a másik után, hogy tízórás küldetés során kiszolgáljanak szépen. És ahogy korábban a Canon-holmikkal történt, a Nikon-szettben sem kellett csalódnom. Éppen ellenkezőleg, nagyon elégedett voltam az eredményekkel. Nem fogok senkit technikai részletekkel untatni és képrészleteket prezentálni, inkább a gyakorló Canon-felhasználó (évente százezer felvételt készítek Canon csúcseszközökkel) benyomásairól szeretnék beszámolni.

Íme néhány a sok pici különbség közül, nagyon szubjektíven:

1. Átállás/ergonómia/tömeg: mivel sohasem dolgoztam Nikon digitális géppel, joggal tarthattam az átállási nehézségektől. Itt értek az első megdöbbentő benyomások. A D3s rendkívüli módon testreszabható (meg is tettem)  és néhány óra alatt annyira megszoktam, mintha sohasem dolgoztam volna mással. Mindehhez kb 10 percet töltöttem a vaskos leírás…ábráival, hogy megnézzem, melyik gomb mire való, de a szöveges részekbe istókbizi’ nem kellett belenézzek. Az már igencsak szubjektív dolog, de nekem jobban kézreáll a D3s-féle dedikált kezelőszervek megléte (a D3s-en a Canonhoz képest nagyon sok gomb, csappantyú és kapcsoló található, amelyek egy része szabadon átprogramozható). Érezhetően kevesebbszer kell menübe menni (amely viszont a Canon-ban bolondbiztosabbnak tűnik). A Nikon szett tömege érezhetően kisebb, a 70-200+váz kombónál ez hűűű de sokat számít!

2. AF-sebesség: nagyjából pariban vannak a csúcskategória gépei, általában nem éreztem zavaró különbséget a két rendszer közt (ami nem csoda, a legjobb eszközökről van szó).  A Nikon/Nikkor 70-200/2,8 VR –II-t alacsony fényben egy ütemmel lassabbnak éreztem a Canon 70-200/2,8 IS-nél, amelyet a letöltött képek is alátámasztottak, mozgó objektumnál többet hibáztam vele. A másik oldalon viszont álompárnak bizonyult a D3s+ Nikkor 24-70/2,8, ezzel a kombóval nem tudtam életlen képet készíteni.  A Nikkor 24/1,4 sebessége és pontossága rendkívül kellemes benyomást keltett, pedig a Canon 35/1,4-el mértem össze, amely talán a létező legjobb a nagylátószög + sebesség + fényerő műfajban. Ha döntenem kellene, akkor nagy bajban lennék.

3. Élesség vs. bokeh: a Nikon/Nikkor szettel összességében élesebbnek tűnő fotókat készítettem, különösen kiemelkedtek a 24/1,4 és a 24-70/2,8, amelyeket az általam kifejezetten utált Canon megfelelőkhöz képest brilliánsnak (mármint gyorsnak, széltől-szélig élesnek, kontrasztosnak és nagyon pontosnak) találtam. Ez persze nagyon összetett kérdés és szubjektív meg preferenciafüggő, mert a másik oldalon jóval kisebb mélységélességre és krémes-lágy mosásra (bokeh) vágyókat szolgálja ki a Canon-optikák egy része (35/1,4, 50/1,2, 85/1,2,135/2), amelyeknek megfelelőit Nikkorban egyelőre nem találtam.  Összeségében elmondható, hogya két platform képi érzete más és egymással nem helyettesíthető, de egymást jól kiegészítő. Klassz dolog volt jobbra nyúlni egy széles, kis mélységélességű, zajmentes riportképhez (D3s+24/1,4), majd balra, hogy valakiről közelebbi, elmosott hátterű portrét készítsek ugyanabban a jelenetben (1DsMk3+50/1,2).

4. Színvilág, színhelyesség: a két rendszer által adott nyers képek spektrális összetétele nem azonos, ezt biztosan állíthatom. Azt nem tudom, hogy ez a szenzorok vagy az üvegek miatt, de a Canon és Nikon platformok közti különbség jelentős. A Canon-féle spektrumban a melegebb tónusok dominálnak, a kipróbált Nikon szettnél ez az eltolódás nincsen, viszont jól megfigyelhető a zöld színcsatorna enyhe túlsúlya (amely az utófeldolgozáskor szépen korrigálható). Mindkét szettet AWB-módban használtam, hogy kiderítsem, a közös platformként használt Adobe LR-ban mennyire pontos a bőrszínek reprodukciója a konverterbe való betöltés után. Az újgenerációs Canon-nál (1DMk4) feltűnő, hogy  a bőrszínek azonnal helyesek, az 1DsMk3-nál rendre icipicit sárgásabbak, míg a Nikon-nál komoly WB-utánállításra volt szükség (nagyjából ugyanúgy, ahogy a két generációval korábbi 1DMk2N-nél). Ez nagy mennyiségű, főleg embereket ábrázoló kép feldolgozása esetén sokat számíthat és a Canon bőrszín-reprodukcióra való szoftver-optimalizációs erőfeszítéseit mutatja. (A forgalmazó tájékoztatója szerint a Nikon gyári RAW-konvertere képes szépen kifacsarni a maximumot a NEF-ekből, ez bizonyára így van. Én azonban így sem vagyok elégedetlen, a D3s képe a fenti megjegyzéssel kifogástalannak nevezhető)

5. Zaj/érzékenység : a Nikon az 1DMk4 megjelenésével elvesztette a “nagy érzékenység/alacsony zaj mellett” dominanciáját.  Mindkét rendszer stabilan tudja a 12800 ISO-t, kezelhető zaj mellett. Igaz, a D3s FF-szenzoron, az 1Dmk4 pedig 1.3x mellett. A Nikon D3s ISO 3200 felett valamivel kisebb zajt mutat, így szűrés után a képen a kontúrok kevésbé maszatosak. A dolgon kissé csavar az, hogy a Nikon 12mpix, a canon pedig 16mpix mellett. Igazodj ki ha bírsz

6. Képméret: riportra a D3s 12 mpixele bőven elég, nagy nyomatokra azonban jobb az 1Dmk4 16mpixelje, sokat számíthat. Igaz, ha nagy nyomatról van szó, akkor az már általában nem riport, arra meg a Dsmk3 vagy 5Dmk2 21 mpixele, illetve a D3x 24 mpixele való.  Itt nem lehet igazságot tenni, de nem is kell, ez nem lóverseny, a mpixelháborút inkább hagynám a marketinges nagyokosokra.

7. Vakuzás: A Nikonról mindenki tudja, hogy a vakurendszere majdnem bolondbiztos és azt is a tévedhetetlenség illúziójába ringatja, aki valójában nem ért a világításhoz. Mivel pontosan tudom, mit csinál a Canon vakuzás címén, azzal is tudok fényt csiholni, ha éppen szükség van rá, de azért Nikonnal a kézben széles vigyorral soroztam a vonatozó tömeget 10FPS-el, SB900-as vakuval. Ebben a műfajban a Nikon elöl jár, ez nem vitatható.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Hogy mi a következtetésem? Az, hogy amennyiben nem elvakult márkafanatikusként vagy kütyümániásként nézzük a témát, akkor van két roppant jó platform, roppant jó csúcseszközökkel. Mindkettőnek vannak icipici nüanszai (ilyen apróságokról van szó, mint a “hogyan és hány tizedmásodperces lépésekkel állítható be a minimális záridő az automata ISO használata mellett”), amellyel a másik fölé kerekednek, de ezek az előnyök/hátrányok igen lokális hatásúak. Ha annyi ésszel, amennyi most van, viszont tökkezdő digitális fotósként -három millával a zsebemben- el kéne döntenem, melyik platformot választom, akkor elsősorban a pénztárcám nézném. Azt venném, amelyikhez jobb kondíciókkal hozzá tudok jutni és punktum.

Ha meg mocskos sok pénzem lenne és két hordárom, akkor crossplatform cuccal járnék és kéjesen kihasználnám a két rendszer előnyeit és a számtalan, különböző karakterisztikájú objektív nyújtotta változatos képi világot. Egy napig ezt tettem és bizony határtalanul élveztem.

Köszönöm a Nikon Hungáriás kollégák példaértékűen szolgálatkész hozzáállását és hozzám való türelmét, hogy ezt lehetővé tették.

3 Comments

Amióta az eszem tudom, mindig is létezett egyfajta ellentét a 35mm-es piacot uraló két domináns márka rajongói közt (éppúgy, ahogy a fent említett két focicsapat tábora közt). Naná, hogy a Canon és a Nikon mindent megtesz azért, hogy megtartsa a felhasználóit és a maga oldalára csábítsa át a versenytársakét, amely törekvés (talán) jót tesz a fejlesztési versenynek. Fórumokon mosolyogva olvasom ugyanakkor, hogy felnőtt férfiak, fényképészek  napokig képesek vitatkozni arról, melyikük döntött jobban, amikor eldöntötte, hogy egyik vagy másik platform mellé áll.  Bár kétségtelenül vannak periódusok, amikor valamelyik gyártó átmenetileg előnyt szerez valamilyen területen, ezek az előnyök azonban ideiglenesek és általában semmi közük a fényképészethez. A technikai paraméterekről, ergonómiáról, vakuzásról, rendszer-kompatibilitásról, képminőségről, zajról és hasonlókról rengeteget lehet vitatkozni, elemezgetni, de számomra az az eszköz a jó, amely lehetővé teszi a fejemben lévő képek előállítását a minimális idő és erőforrás (humán és gépi) felhasználásával.

Ösztöneim azt súgják, hogy az említett két gyártó ebben a tekintetben igencsak fej-fej mellett halad. Ezt ellenőrizendő úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy vicces kis hétvégét. Hogy miért lesz az, csak meg kell kukkantani az alábbi fotókat:

Igen, a Nikon Hungária jóvoltából a meglévő Canon eszközeim mellé elviszek magammal pár Nikon/Nikkor-t is a hétvégi esküvőre, majd az alábbi kérdésekre próbálok meg válaszokat kapni:

1. Ütközöm-e akadályokba, azaz adódnak-e olyan feladatok, amelyeket csak az egyik platform eszközeivel tudok megoldani.
2. Érzek-e különbséget az egyes platformok adta nyersanyagok  feldolgozása során.

Gyanítom, hogy a válaszom általában nem lesz, de egy esküvő éppen eléggé hosszú és változatos ahhoz, hogy a nüansznyi különbségek is előjöjjenek.

Egyet már most tudok, a teljes felszerelésem nehéz lesz, még a szokottnál is nehezebb. A saját szokásos esküvői cuccom mellé (Canon 1Ds Mk3, Canon 1D Mk4, 50/1.2, 35/1.4, 135/2, 16-35/2.8, 70-200/2.8 IS, 580 EXII) jókora pakkot kaptam ma a Nikon-tól (Nikon D3s, 24/1.4, 50/1.4, 14-24/2.8, 24-70/2,8, 70-200/2.8 VR Mk2, SB900) így lesz mit cipelnem.

A Nikon D3s már kapott tőlem egy pirospontot. A Canon 1D sorozathoz szokott kezemnek alig egy órába telt, mire megtanulta a legfontosabb kezelési protokollokat, ami egy ennyire összetett kütyü esetén azt jelenti, hogy logikus a rendszer és kézreáll, ill. jól testreszabható. Ergonómiából jeles (ami a csúcskategóriától persze elvárható volt). A többiről később..

3 Comments

A fotósok egy része egy idő után eljut arra a szintre, hogy asszisztenciát keressen maga mellé, megkönnyítve a mindennapjait. Ezt én a nagyság jeleként értékelem és felnézek a kollégákra, akik segítőkkel az oldalukon vonulnak ki egy-egy munkára.  Ha eddig volt is ilyenem, az mindig asszisztens fotográfus volt, aki maga is a kamerájával volt elfoglalva, nem engem szolgált ki.   …. Na jó, ez nem teljesen igaz. Egyszer volt két segítőm egy pécsi fotózáson, nem is akárkik, hanem rögtön a város két legjobb fotósa  …. de az meg szigorúan baráti alapon, így tehát nem számít bele a számolásba.

Most viszont rájöttem, hogy nekem is segítségre van szükségem, igaz,  nem a nagyságom okán.

Aki személyesen, közelről ismer, az tudja, hogy amikor fotózom, én vagyok a szórakozottság lovasszobra. Úgy is mondhatnám, hogy a szétszórtság Schumacher-e, élő legenda.  Mivel rengeteg cuccot viszek magammal egy-egy kreatívabb munkára (több váz, féltucat objektív, vakuk, rádiós távvezérlők) igen nagy a veszélye annak, hogy menetközben elhagyok valamit. Hagytam már el táskát, benne majd négymilliónyi cuccal, távvezérlővel lepakolt vakukat, objektíveket, de eddig szerencsére mindig volt valaki a közelemben, aki figyelmeztetett. Most azonban eljött az ideje (ezúttal drága holmikat veszítettem el) annak, hogy keressek magamnak egy asszisztenst, aki némileg jártas a fotótechnikában és segítségemre tud lenni olyankor, amikor egyedül dolgozom.

Hogy mi a feladat?  A fotózások idején kezem ügyébe adni azt, amire éppen szükség van, kivenni-elpakolni-vinni-tartani és őrangyalomnak lenni, amikor a nagy kreatívságomban magamon kívül vagyok.  Ha fiatal (lehetőleg kezdő, saját praxissal még nem rendelkező fotós kolléga/kolléganő) vagy, aki szereti a technikát, fotózást, van szabadidőd  és úgy gondolod,  hogy keresnél egy kis pénzt, miközben mellettem vagy (én is így kezdtem ezer évvel ezelőtt), akkor írj nekem.

UTÓLAGOS KIEGÉSZÍTÉS

A bejegyzés óta, azaz három nap alatt több tucatnyian írtak levelet, ezúton is köszönöm nekik. Érdekes módon sok olyan kolléga jelentkezett , akik már rendelkeznek ügyfélkörrel, pénzért fotóznak és tanulási/információ-szerzési lehetőségként tekintenek az asszisztensi munkára. Őket ki kell ábrándítanom. Egy profi számára nem ez a hatékony út.  Nem becsülöm le ezt a munkát, hiszen magam is csináltam, de a véleményem szerint egy profi ne vakut tartson és táskát cipeljen.  Így is lehet fejlődni, de egy profi attól (is) profi, hogy igyekszik takarékoskodni az idejével. Aki pénzért fotózik,  ne pazarolja az időt arra, hogy ellesni próbálja a tudást. A profi vásároljon oktatóanyagot, fizesse ki a legjobb tanfolyamok árát, kapjon intenzív képzést és igyekezzen mihamarabb  pénzt keresni vele. Szerintem ez egy hivatásos helyes gondolkodásának alapja.

8 Comments

Öreg vagyok, a filmes korban szocializálódtam, ahol az ISO 400 már komoly dolognak számított, ha nem volt fény, akkor maradt a push-olás vagy a világítás, legvégső esetben a fejvakarás. Mindig is fényerőpárti voltam, nálam ott ér véget a fényerő, ahol másoknál elkezdődik, a 2.8-as cuccokat már nem nagyon szeretem elővenni, a F1.2-F1.4 mellett érzem jól (biztonságban?) magam.  Viszonylag későn jöttem át digitálisra és elég nehezen álltam át a magasabb érzékenységű dolgokra, sokáig jól elvoltam iso800-ig, ha muszáj volt feltoltam 1600-ra, ami egy 35/1,4-nél vagy 50/1,2-nél sokáig elég ugyibár.

Tegnap viszont már a második esküvőt nyomtam végig egy űrsugárkütyüvel, amely vígan fütyörészve, összekacsintva a nagyfényerős üvegekkel olyan képeket rak elém a töksötétből, ami már túlmegy az én minden korábbi elképzelésemen, hogy a vágyaimról már ne is beszéljek.

Nagy tisztelője és használója vagyok a Canon 1DsMk3-nak, habozás nélkül kifacsarom belőle amit lehet, nem félek iso3200-t használni. A Nikon D3 és D700-al ill. az új Canon 1DMk4-gyel azonban elérkeztünk a fényképezés egy új dimenziójába, amelyhez éppen a legfontosabb elem, a fény nem kell, a kütyü anélkül is jól elvan magába’. (A Canon 5D Mk2-t azért nem említem, mert az AF-rendszere egyszerűen méltatlan a benne lévő szenzorhoz) Mit is tudnék tenni? Bánni ugyan nem bánom azt, hogy nem kell vakut elővenni, de azért csóválom a fejem és vonogatom a vállam:-)

Az alábbi fotók Canon 1DMk4-el készültek ISO8000 és ISO12800 érzékenység mellett, fotográfiai értelemben töksötétben, természetesen vaku nélkül. A képeken nincs zajszűrés.

Aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok márka-fanatikus. Bár most éppen Canon-t használok, természetesen érdekel, mi a helyzet a másik gyártó új fejlesztésű csúcs-eszközeivel. A Nikon Hungária jóvoltából hamarosan egy másik high-end összeállítást is lesz alkalmam kipróbálni. Az lesz csak a vidám dolog…

1 Comment

Ha minden jól halad a karriereddel kapcsolatban, akkor egy szép napon majd híres emberek keresnek meg azzal, hogy fotózd le az esküvőjüket. Várhatóan örülsz majd a felkérésnek és bizonyítási lehetőségként kezeled, talán az is eszedbe jut, hogy általuk magad is ismertté válsz.

Mielőtt igent mondasz, javaslom, hogy gondold át a következőket:

1. Még a legkevésbé elkényeztetett, sztárallüröktől mentes celebritásnak is más az élete, mint a tiéd. Személyükkel kapcsolatos hírekre, fotókra vadászik a média és a munkád révén a bulvársajtó környékére tévedhetsz. Ez olyan mocskos vadászterület, amelyet a bulvár-ragadozók sokkal jobban ismernek mint te. Egy rossz lépéssel nem csak a karriered, de a puszta fizikai léted is veszélybe kerülhet (ez sajnos nem vicc, hangzottak el életveszélyes fenyegetések arra vonatkozóan, miét törik össze a hivatalos fotósnak, ha ki meri tenni a megbízási szerződés keretében készített képeit a weblapjára).

2.A celebritások magánélete általában jól őrzött, de legalábbis gondosan szabályozott terep. A fotóid sorsa nem a te kezedben lesz, a megjelenésük szabályokhoz lesz kötve, ezeket a szabályokat pedig nem te fogod diktálni.

3.A celebritások valószínűleg sokkal jártasabbak a jogérvényesítésben, mint te. Ha hibát vétesz, súlyos árat fizethetsz érte.

4.A celebritások esküvője nem olyan mint a többi. Valószínűleg heves médiafigyelem fogja kísérni és nem te leszel egyedül a placcon. Barátkozz a gondolattal, hogy a gyűrűhúzásnal rossz esetben húsz sajtóst fogsz tartani a válladon és a vacsoracsata sem lesz egyszerű.

5.Az ismert emberek fotózása idehaza leggyakrabban nem profitábilis tevékenység. A legtöbben ugyan átlagon felüli vásárlóerővel rendelkeznek, mégis jópáran gondolják közülük azt, hogy a celeb-léttel bizonyos dolgok  járnak nekik, legtöbbször ingyen és bérmentve.

6.Az ismert emberek körüli munka megalázó tud lenni. Míg egy civil pár számára megbecsült szakember lehetsz, a médiához szokott párosoknak csak egy újabb médiamunkás leszel, aki valószínűleg nem kapja meg a minimális tiszteletet sem.  Így aztán könnyen előfordulhat, hogy tizenkét órai talpalás után az ingyen svédasztalok lepusztításában különös gyakorlatot szerzett sajtóalkalmazottakkal fogsz versengeni néhány szikkadt szendvicsért.

7. A feladat legtöbbször nem hálás. Amerikában sem, hát még nálunk. Azt mindenki tudta, hogy  Eva Longoria (a Született Feleségek latin nőcijéről van szó) és Tony Parker (NBA-csillag, San Antonio Spurs) 2007 évi száresküvőjének képeiért  az OK! bulvármagazin kettő millió USD-t fizetett a párosnak. Az összes sajtókép a kukába való, de egy hétig telistele volt velük a bulvársajtó. Azt viszont szinte senki nem tudja, hogy a hivatalos fotóst Bob Davisnek hívják és kitűnő anyagot csinált. Az ő képei persze egyáltalán nem szerepeltek a sajtóban.

Így aztán, mielőtt vállalsz egy ilyen munkát, gondold át, hogy a (legtöbbször kétes értékű) megjelenésed a bulvárpiacon megéri-e a kockázatokat, a fáradtságot, idegeskedést és várható megaláztatásokat. Aztán dönts belátásod szerint. (A többi már csak hal a tortán.)

6 Comments