A TEF1-4 tanfolyamok után a nagy érdeklődésre való tekintettel beindítom a TEF kurzus első nullás csoportját, kifejezetten a három év alatti, esküvői fotózás iránt érdeklődő ifjú kollégáknak. A debütre már sor került nagy sikerrel. A képekért köszönet Monának.
(A gyengébbek kedvéért: ez egy vicc)
Július elején végzett a harmadik TEF2-es csoport. Legtöbbjük azonnal jelentkezett a TEF3-ra, ezzel az október 4-5-én induló TEF3 (gyakorlati workshop: egy nap kreatív örömfotózás, második nap utómunka) csoportra , így aztán vészesen fogynak a szabad helyek. A tavasszal lemaradó kollégák szóljanak mihamarabb, mert ismét hoppon maradnak.
Peace
Már írtam arról a jelenségről, melynek az a lényege, hogy egyes internethez jól, a közgazdaságtanhoz azonban kevéssé értő élelmes egyedek abból próbálnak megélni, hogy bizonyos szakmák képviselői számára ún. szakmai adatbázist hoznak létre. A külcsín látszólag azt mutatja, hogy jó dologról van szó, hiszen a szolgáltatásra vágyók egy helyen rengeteg szakmabélit találhatnak, egy gombnyomással tucatnyi ajánlatkérést továbbíthatnak az érintettek számára.
A mi szakmánk sem kivétel, de az internetes guruk láthatóan nem értenek meg néhány dolgot:
1. A potenciális “fotósok” száma ugyan óriási, de a munkák száma igencsak véges. Ezért a leendő szolgáltatók leginkább az árakkal versenyeznek. Ha éles az árverseny, akkor a szolgáltatási láncok rövidülnek, azaz a szolgáltató és a végfelhasználó egyaránt abban érdekeltek, hogy kiiktassák a köztes lépcsőfokokat, akik valós munkavégzés nélkül növelik az árat. Esetünkben ez a lépcsőfok éppen a közvetítő.
2. A közvetítő abban érdekelt, hogy minél több potenciális partnertől (fotóstól) gyűjtsön be jutalékot, ergo nem végez szakmai szűrést. A végfelhasználó ellenben éppen abban érdekelt, hogy minél jobb szolgáltatót találjon a pénzéért. Ez az ellentmondás ahhoz vezet, hogy a minőségi szűrést továbbra is a megrendelőnek kell elvégeznie, tehát semmi értelme a közvetítő igénybe vételének (ami növeli az árat, akkor is ha ezt a fotós építi be a számlába).
3. Az átlagosnál jobb fotósoknak a verseny közepette is van munkájuk elég, ezért nincsen szükségük a közvetítőkre. (Éppen ellenkezőleg, a legtöbbjük elvi okokból távol tartja magát az ilyen “marhavásároktól”.) Így aztán éppen őket nem lehet elérni a közvetítőkön keresztül, ami – valljuk be- nem jó hír a végfelhasználók számára és erősen megkérdőjelezi a közvetítők által üzemeltetett szaknévsorok hitelességét.
4. A fotó nem tömegcikk. Míg a félkilós búzacipóra és alkálielemre nagyjából azonos a kereslet és a felvevő piac homogén, az a fotós, amely jó az egyik ügyfélnek, valószínűleg nem tetszik majd másoknak. Ezért a megfelelő szakembert a potenciális megrendelőnek kell kiválasztania. Személyesen.
Eszmefuttatásom végére már csak egy kis szubjektív megjegyzés maradt. Véleményem szerint jó volna, ha az egyes szakmák megmaradnának az azt művelők számára és a mások munkáján, tehetségén élősködni próbálók azzal foglalkoznának, amihez értenek. A hazai piacnak nincsen szüksége harminc fotós-közvetítőre, így az internetes fotósajánlós-guruságon vélhetően soha nem lehet meggazdagodni. Javasolnám a nagyokosoknak, hogy próbáljanak megélni a saját munkájukból és hagyjanak békibe’ bennünket, fényképészeket. Az igényes menyasszonyokat meg óva intem attól, hogy az ideális fotóst ilyen “intézzükelhamar” listából próbálják megtalálni, jó eséllyel csalódás lesz a vége.
A cím nem helyes, mert az említett gyártók felszerelései egy szép júniusi szombaton egyáltalán nem civakodtak, csak szépen csusszantak a kezembe egyik a másik után, hogy tízórás küldetés során kiszolgáljanak szépen. És ahogy korábban a Canon-holmikkal történt, a Nikon-szettben sem kellett csalódnom. Éppen ellenkezőleg, nagyon elégedett voltam az eredményekkel. Nem fogok senkit technikai részletekkel untatni és képrészleteket prezentálni, inkább a gyakorló Canon-felhasználó (évente százezer felvételt készítek Canon csúcseszközökkel) benyomásairól szeretnék beszámolni.
Íme néhány a sok pici különbség közül, nagyon szubjektíven:
1. Átállás/ergonómia/tömeg: mivel sohasem dolgoztam Nikon digitális géppel, joggal tarthattam az átállási nehézségektől. Itt értek az első megdöbbentő benyomások. A D3s rendkívüli módon testreszabható (meg is tettem) és néhány óra alatt annyira megszoktam, mintha sohasem dolgoztam volna mással. Mindehhez kb 10 percet töltöttem a vaskos leírás…ábráival, hogy megnézzem, melyik gomb mire való, de a szöveges részekbe istókbizi’ nem kellett belenézzek. Az már igencsak szubjektív dolog, de nekem jobban kézreáll a D3s-féle dedikált kezelőszervek megléte (a D3s-en a Canonhoz képest nagyon sok gomb, csappantyú és kapcsoló található, amelyek egy része szabadon átprogramozható). Érezhetően kevesebbszer kell menübe menni (amely viszont a Canon-ban bolondbiztosabbnak tűnik). A Nikon szett tömege érezhetően kisebb, a 70-200+váz kombónál ez hűűű de sokat számít!
2. AF-sebesség: nagyjából pariban vannak a csúcskategória gépei, általában nem éreztem zavaró különbséget a két rendszer közt (ami nem csoda, a legjobb eszközökről van szó). A Nikon/Nikkor 70-200/2,8 VR –II-t alacsony fényben egy ütemmel lassabbnak éreztem a Canon 70-200/2,8 IS-nél, amelyet a letöltött képek is alátámasztottak, mozgó objektumnál többet hibáztam vele. A másik oldalon viszont álompárnak bizonyult a D3s+ Nikkor 24-70/2,8, ezzel a kombóval nem tudtam életlen képet készíteni. A Nikkor 24/1,4 sebessége és pontossága rendkívül kellemes benyomást keltett, pedig a Canon 35/1,4-el mértem össze, amely talán a létező legjobb a nagylátószög + sebesség + fényerő műfajban. Ha döntenem kellene, akkor nagy bajban lennék.
3. Élesség vs. bokeh: a Nikon/Nikkor szettel összességében élesebbnek tűnő fotókat készítettem, különösen kiemelkedtek a 24/1,4 és a 24-70/2,8, amelyeket az általam kifejezetten utált Canon megfelelőkhöz képest brilliánsnak (mármint gyorsnak, széltől-szélig élesnek, kontrasztosnak és nagyon pontosnak) találtam. Ez persze nagyon összetett kérdés és szubjektív meg preferenciafüggő, mert a másik oldalon jóval kisebb mélységélességre és krémes-lágy mosásra (bokeh) vágyókat szolgálja ki a Canon-optikák egy része (35/1,4, 50/1,2, 85/1,2,135/2), amelyeknek megfelelőit Nikkorban egyelőre nem találtam. Összeségében elmondható, hogya két platform képi érzete más és egymással nem helyettesíthető, de egymást jól kiegészítő. Klassz dolog volt jobbra nyúlni egy széles, kis mélységélességű, zajmentes riportképhez (D3s+24/1,4), majd balra, hogy valakiről közelebbi, elmosott hátterű portrét készítsek ugyanabban a jelenetben (1DsMk3+50/1,2).
4. Színvilág, színhelyesség: a két rendszer által adott nyers képek spektrális összetétele nem azonos, ezt biztosan állíthatom. Azt nem tudom, hogy ez a szenzorok vagy az üvegek miatt, de a Canon és Nikon platformok közti különbség jelentős. A Canon-féle spektrumban a melegebb tónusok dominálnak, a kipróbált Nikon szettnél ez az eltolódás nincsen, viszont jól megfigyelhető a zöld színcsatorna enyhe túlsúlya (amely az utófeldolgozáskor szépen korrigálható). Mindkét szettet AWB-módban használtam, hogy kiderítsem, a közös platformként használt Adobe LR-ban mennyire pontos a bőrszínek reprodukciója a konverterbe való betöltés után. Az újgenerációs Canon-nál (1DMk4) feltűnő, hogy a bőrszínek azonnal helyesek, az 1DsMk3-nál rendre icipicit sárgásabbak, míg a Nikon-nál komoly WB-utánállításra volt szükség (nagyjából ugyanúgy, ahogy a két generációval korábbi 1DMk2N-nél). Ez nagy mennyiségű, főleg embereket ábrázoló kép feldolgozása esetén sokat számíthat és a Canon bőrszín-reprodukcióra való szoftver-optimalizációs erőfeszítéseit mutatja. (A forgalmazó tájékoztatója szerint a Nikon gyári RAW-konvertere képes szépen kifacsarni a maximumot a NEF-ekből, ez bizonyára így van. Én azonban így sem vagyok elégedetlen, a D3s képe a fenti megjegyzéssel kifogástalannak nevezhető)
5. Zaj/érzékenység : a Nikon az 1DMk4 megjelenésével elvesztette a “nagy érzékenység/alacsony zaj mellett” dominanciáját. Mindkét rendszer stabilan tudja a 12800 ISO-t, kezelhető zaj mellett. Igaz, a D3s FF-szenzoron, az 1Dmk4 pedig 1.3x mellett. A Nikon D3s ISO 3200 felett valamivel kisebb zajt mutat, így szűrés után a képen a kontúrok kevésbé maszatosak. A dolgon kissé csavar az, hogy a Nikon 12mpix, a canon pedig 16mpix mellett. Igazodj ki ha bírsz 
6. Képméret: riportra a D3s 12 mpixele bőven elég, nagy nyomatokra azonban jobb az 1Dmk4 16mpixelje, sokat számíthat. Igaz, ha nagy nyomatról van szó, akkor az már általában nem riport, arra meg a Dsmk3 vagy 5Dmk2 21 mpixele, illetve a D3x 24 mpixele való. Itt nem lehet igazságot tenni, de nem is kell, ez nem lóverseny, a mpixelháborút inkább hagynám a marketinges nagyokosokra.
7. Vakuzás: A Nikonról mindenki tudja, hogy a vakurendszere majdnem bolondbiztos és azt is a tévedhetetlenség illúziójába ringatja, aki valójában nem ért a világításhoz. Mivel pontosan tudom, mit csinál a Canon vakuzás címén, azzal is tudok fényt csiholni, ha éppen szükség van rá, de azért Nikonnal a kézben széles vigyorral soroztam a vonatozó tömeget 10FPS-el, SB900-as vakuval. Ebben a műfajban a Nikon elöl jár, ez nem vitatható.
Most hirtelen ennyi jutott eszembe.
Hogy mi a következtetésem? Az, hogy amennyiben nem elvakult márkafanatikusként vagy kütyümániásként nézzük a témát, akkor van két roppant jó platform, roppant jó csúcseszközökkel. Mindkettőnek vannak icipici nüanszai (ilyen apróságokról van szó, mint a “hogyan és hány tizedmásodperces lépésekkel állítható be a minimális záridő az automata ISO használata mellett”), amellyel a másik fölé kerekednek, de ezek az előnyök/hátrányok igen lokális hatásúak. Ha annyi ésszel, amennyi most van, viszont tökkezdő digitális fotósként -három millával a zsebemben- el kéne döntenem, melyik platformot választom, akkor elsősorban a pénztárcám nézném. Azt venném, amelyikhez jobb kondíciókkal hozzá tudok jutni és punktum.
Ha meg mocskos sok pénzem lenne és két hordárom, akkor crossplatform cuccal járnék és kéjesen kihasználnám a két rendszer előnyeit és a számtalan, különböző karakterisztikájú objektív nyújtotta változatos képi világot. Egy napig ezt tettem és bizony határtalanul élveztem.
Köszönöm a Nikon Hungáriás kollégák példaértékűen szolgálatkész hozzáállását és hozzám való türelmét, hogy ezt lehetővé tették.
Amióta az eszem tudom, mindig is létezett egyfajta ellentét a 35mm-es piacot uraló két domináns márka rajongói közt (éppúgy, ahogy a fent említett két focicsapat tábora közt). Naná, hogy a Canon és a Nikon mindent megtesz azért, hogy megtartsa a felhasználóit és a maga oldalára csábítsa át a versenytársakét, amely törekvés (talán) jót tesz a fejlesztési versenynek. Fórumokon mosolyogva olvasom ugyanakkor, hogy felnőtt férfiak, fényképészek napokig képesek vitatkozni arról, melyikük döntött jobban, amikor eldöntötte, hogy egyik vagy másik platform mellé áll. Bár kétségtelenül vannak periódusok, amikor valamelyik gyártó átmenetileg előnyt szerez valamilyen területen, ezek az előnyök azonban ideiglenesek és általában semmi közük a fényképészethez. A technikai paraméterekről, ergonómiáról, vakuzásról, rendszer-kompatibilitásról, képminőségről, zajról és hasonlókról rengeteget lehet vitatkozni, elemezgetni, de számomra az az eszköz a jó, amely lehetővé teszi a fejemben lévő képek előállítását a minimális idő és erőforrás (humán és gépi) felhasználásával.
Ösztöneim azt súgják, hogy az említett két gyártó ebben a tekintetben igencsak fej-fej mellett halad. Ezt ellenőrizendő úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy vicces kis hétvégét. Hogy miért lesz az, csak meg kell kukkantani az alábbi fotókat:
Igen, a Nikon Hungária jóvoltából a meglévő Canon eszközeim mellé elviszek magammal pár Nikon/Nikkor-t is a hétvégi esküvőre, majd az alábbi kérdésekre próbálok meg válaszokat kapni:
1. Ütközöm-e akadályokba, azaz adódnak-e olyan feladatok, amelyeket csak az egyik platform eszközeivel tudok megoldani.
2. Érzek-e különbséget az egyes platformok adta nyersanyagok feldolgozása során.
Gyanítom, hogy a válaszom általában nem lesz, de egy esküvő éppen eléggé hosszú és változatos ahhoz, hogy a nüansznyi különbségek is előjöjjenek.
Egyet már most tudok, a teljes felszerelésem nehéz lesz, még a szokottnál is nehezebb. A saját szokásos esküvői cuccom mellé (Canon 1Ds Mk3, Canon 1D Mk4, 50/1.2, 35/1.4, 135/2, 16-35/2.8, 70-200/2.8 IS, 580 EXII) jókora pakkot kaptam ma a Nikon-tól (Nikon D3s, 24/1.4, 50/1.4, 14-24/2.8, 24-70/2,8, 70-200/2.8 VR Mk2, SB900) így lesz mit cipelnem.
A Nikon D3s már kapott tőlem egy pirospontot. A Canon 1D sorozathoz szokott kezemnek alig egy órába telt, mire megtanulta a legfontosabb kezelési protokollokat, ami egy ennyire összetett kütyü esetén azt jelenti, hogy logikus a rendszer és kézreáll, ill. jól testreszabható. Ergonómiából jeles (ami a csúcskategóriától persze elvárható volt). A többiről később..
Az esküvői ipar nagyon érdekes világ. A szélsőségek jellemzik, amelyben megtalálsz szinte mindent és ez a szolgáltatókra jellemző legfőképpen. Fotóban vannak olyanok, akik csupán a legelemibb tudás és felszerelés birtokában pénzt mernek kérni a szemetükért és olyanok is, akik bizony ott vannak a világ élmezőnyében és messzi földről hívják őket. A zenei szolgáltatóknál ugyanez a helyzet. Alapszintű zenei képzettséggel rendelkezem, ezért minden esküvőre félve megyek el, tartva attól, hogy egész este szenvedni fogok. Hallottam már egyszemélyes “zenekart”, amely úgy szólt, mint egy big-band, mindent az elektronika szolgáltatott, felvételről…kivéve a szánalmas énekhangot. Aztán van olyan, hogy nem hiszel a fülednek, igazi, nagy kaliberű zenészeket hallasz játszani és olyankor elgondolkodsz azon, mi a fenét keresnek a többiek a pályán. Dolgoztam már Buffó Rigó János és Ökrös Oszkár vezette Száztagú Cigányzenekar Light mellett esküvőn és jópár igen kellemes bandát is hallottam már, de sajnos ezekből az élményekből van kevesebb . Két hete azonban összefutottam a Horváth János zenekarával (Digital Band), ahol vendégként Mukli István örömzenélt a csapattal. Az előbbiről annyit érdemes tudni, hogy a Tátrai Tibor – Szűcs Antal Gábor nevek fémjelezte hazai gitáros elit méltó tagja, az utóbbi pedig egyszerűen zseni, aki bárhol lehetett volna világhírű hegedű-szaxofon-klarinétjátékos…ha lettek volna ilyesféle ambíciói. Az említett urak az esküvős gyakorlattal szemben nem nagyon tartottak szünetet a dalok közt és láthatóan nem a pénzért örömzenéltek, hanem egymásnak és a világnak, ezzel bebizonyították az elméletem helyességét: nem a pénzért kell csinálni amit csinálsz, hanem önmagáért…és ha jól teszed, majd jól meg is fizetnek érte, ráadásképpen. Az urak harminc éve vannak a pályán és bizony ennyi ideig, ilyen színvonalon csak szívből lehet…
Ellentpontként két olyan, videósnak szerződött fiatalembert nevezhetnék meg, akik vacsora alatt főleg a kemény szeszesitalok fogyasztásában jeleskedtek, így a késői órákban már igencsak rézsútosan svenkeltek
Szóval csak azt akarom mondani kedves menyasszony, hogy nincs egyszerű dolgod, nem irigyellek. A sok szemét közül kiválasztani azokat, akik méltók a bizalmadra, bizony nem egyszerű dolog.
Most mellékelek egy videót. Sajnos elég rossz minőségű, én vettem fel azért, hogy alátámasszam a bejegyzésben írtakat. Zenei vénával rendelkezők előnyben, aki már gitározott vagy hegedült életében, az kapaszkodjon, fájni fog. Katt ide.
A fotósok egy része egy idő után eljut arra a szintre, hogy asszisztenciát keressen maga mellé, megkönnyítve a mindennapjait. Ezt én a nagyság jeleként értékelem és felnézek a kollégákra, akik segítőkkel az oldalukon vonulnak ki egy-egy munkára. Ha eddig volt is ilyenem, az mindig asszisztens fotográfus volt, aki maga is a kamerájával volt elfoglalva, nem engem szolgált ki. …. Na jó, ez nem teljesen igaz. Egyszer volt két segítőm egy pécsi fotózáson, nem is akárkik, hanem rögtön a város két legjobb fotósa …. de az meg szigorúan baráti alapon, így tehát nem számít bele a számolásba.
Most viszont rájöttem, hogy nekem is segítségre van szükségem, igaz, nem a nagyságom okán.
Aki személyesen, közelről ismer, az tudja, hogy amikor fotózom, én vagyok a szórakozottság lovasszobra. Úgy is mondhatnám, hogy a szétszórtság Schumacher-e, élő legenda. Mivel rengeteg cuccot viszek magammal egy-egy kreatívabb munkára (több váz, féltucat objektív, vakuk, rádiós távvezérlők) igen nagy a veszélye annak, hogy menetközben elhagyok valamit. Hagytam már el táskát, benne majd négymilliónyi cuccal, távvezérlővel lepakolt vakukat, objektíveket, de eddig szerencsére mindig volt valaki a közelemben, aki figyelmeztetett. Most azonban eljött az ideje (ezúttal drága holmikat veszítettem el) annak, hogy keressek magamnak egy asszisztenst, aki némileg jártas a fotótechnikában és segítségemre tud lenni olyankor, amikor egyedül dolgozom.
Hogy mi a feladat? A fotózások idején kezem ügyébe adni azt, amire éppen szükség van, kivenni-elpakolni-vinni-tartani és őrangyalomnak lenni, amikor a nagy kreatívságomban magamon kívül vagyok. Ha fiatal (lehetőleg kezdő, saját praxissal még nem rendelkező fotós kolléga/kolléganő) vagy, aki szereti a technikát, fotózást, van szabadidőd és úgy gondolod, hogy keresnél egy kis pénzt, miközben mellettem vagy (én is így kezdtem ezer évvel ezelőtt), akkor írj nekem.
UTÓLAGOS KIEGÉSZÍTÉS
A bejegyzés óta, azaz három nap alatt több tucatnyian írtak levelet, ezúton is köszönöm nekik. Érdekes módon sok olyan kolléga jelentkezett , akik már rendelkeznek ügyfélkörrel, pénzért fotóznak és tanulási/információ-szerzési lehetőségként tekintenek az asszisztensi munkára. Őket ki kell ábrándítanom. Egy profi számára nem ez a hatékony út. Nem becsülöm le ezt a munkát, hiszen magam is csináltam, de a véleményem szerint egy profi ne vakut tartson és táskát cipeljen. Így is lehet fejlődni, de egy profi attól (is) profi, hogy igyekszik takarékoskodni az idejével. Aki pénzért fotózik, ne pazarolja az időt arra, hogy ellesni próbálja a tudást. A profi vásároljon oktatóanyagot, fizesse ki a legjobb tanfolyamok árát, kapjon intenzív képzést és igyekezzen mihamarabb pénzt keresni vele. Szerintem ez egy hivatásos helyes gondolkodásának alapja.
Anno megígértem a TEF3 résztvevőinek, hogy publikálni fogom azokat a TEF3-on készült fotóikat, amelyeket a legjobbnak tartanak. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. A galériák megtalálhatók a TEF oldalán:katt ide és ide.
Meg kell jegyeznem, hogy ennél lényegesen több fotót kaptam, de sajnos nem tudom a teljes tárterületem a srácoknak szentelni
Ügyesek voltak a fiúk/lányok, büszke vagyok rájuk. Néhányukról még hallani fogunk.
Nagyon utálom, ha nem tudok pontosan megfogalmazni valamit, márpedig évek óta nem sikerül körülírni azt, amire leginkább törekszünk minden egyes esküvői fotósorozat alkalmával. Persze, képeket szállítunk, de ez néha annyira mellékesnek tűnik…
Most azonban olvastam egy friss “áldozatunk” levelét egy nagyon okos gondolattal. Pontosan nevén nevezte a dolgot, amire törekszünk: tartós lenyomatot hagyni mások életében. Olyant, amire talán érdemes sokáig emlékezni. (Hálásan suttogom magam elé, hogy a sors oly kegyes volt hozzánk az utóbbi években, hogy mi magunk is telistele vagyunk szebbnél szebb lenyomatokkal..)
Kösz az okosságot, Pöpec úr.
Április 28-án lezárult a TEF kísérleti szakasza. Három szinten, hat csoportban közel nyolcvan fotográfus vett részt a kétnapos elméleti oktatáson és az arra épülő workshopon. Nem kíméltem sem időt, sem pénzt, sem energiát, hogy mindenki megkapja azt, amiért eljött hozzám.
Ha röviden össze kellene foglalnom a történteket, akkor annyit írnék: szép volt, jó volt, hasznos volt. A meghirdetéskor tisztában voltam azzal, hogy nagyon ingatag a talaj, amelyre ráléptem. Rengeteg az olyan fotós workshop, amely arra épít, hogy van egy jónevű fotós, aki jól megmondja a tutit a többieknek. Én viszont nem hiszek abban, hogy az én módszerem, kommunikációm és látásmódom megfelel másoknak, ezért azt mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy az egóm “adja el” a tanfolyamokat. Így aztán tananyag felépítésekor mindent az alapoktól kezdtem. Irdatlan mennyiségű szakirodalmat szedtem össze, dolgoztam fel, majd a tanfolyamot teljesen másképpen építettem fel, mint ahogy azt általában csinálják. A TEF elsősorban nem az oktatóról (azaz rólam) és nem arról szól, amit és ahogy én teszek, hanem arról az útról, amely mindenki számára más és más.
Túl sok minden történt az elmúlt két hónap alatt, ezért egy blogbejegyzésben nem is tudom leírni. A legfontosabb azonban már ott van azokban a fejecskékben, amelyek elhagyták a tantermet. Több tucat ember értette meg, hogy a tudatosságukon és a szándékaikon múlik minden. Már megkaptam az első fotókat, amelyeket a hallgatók azóta készítettek és igen elégedett vagyok az eredménnyel.
A TEF kísérleti üzeme végetért, az emberek boldogok, én pedig sokat tanultam. A TEF már saját weboldallal (katt ide) rendelkezik és szeretettel várja az új jelentkezőket.
Mellékelek néhány werkfotót, köszönet érte Schram Andrisnak.
Öreg vagyok, a filmes korban szocializálódtam, ahol az ISO 400 már komoly dolognak számított, ha nem volt fény, akkor maradt a push-olás vagy a világítás, legvégső esetben a fejvakarás. Mindig is fényerőpárti voltam, nálam ott ér véget a fényerő, ahol másoknál elkezdődik, a 2.8-as cuccokat már nem nagyon szeretem elővenni, a F1.2-F1.4 mellett érzem jól (biztonságban?) magam. Viszonylag későn jöttem át digitálisra és elég nehezen álltam át a magasabb érzékenységű dolgokra, sokáig jól elvoltam iso800-ig, ha muszáj volt feltoltam 1600-ra, ami egy 35/1,4-nél vagy 50/1,2-nél sokáig elég ugyibár.
Tegnap viszont már a második esküvőt nyomtam végig egy űrsugárkütyüvel, amely vígan fütyörészve, összekacsintva a nagyfényerős üvegekkel olyan képeket rak elém a töksötétből, ami már túlmegy az én minden korábbi elképzelésemen, hogy a vágyaimról már ne is beszéljek.
Nagy tisztelője és használója vagyok a Canon 1DsMk3-nak, habozás nélkül kifacsarom belőle amit lehet, nem félek iso3200-t használni. A Nikon D3 és D700-al ill. az új Canon 1DMk4-gyel azonban elérkeztünk a fényképezés egy új dimenziójába, amelyhez éppen a legfontosabb elem, a fény nem kell, a kütyü anélkül is jól elvan magába’. (A Canon 5D Mk2-t azért nem említem, mert az AF-rendszere egyszerűen méltatlan a benne lévő szenzorhoz) Mit is tudnék tenni? Bánni ugyan nem bánom azt, hogy nem kell vakut elővenni, de azért csóválom a fejem és vonogatom a vállam:-)
Az alábbi fotók Canon 1DMk4-el készültek ISO8000 és ISO12800 érzékenység mellett, fotográfiai értelemben töksötétben, természetesen vaku nélkül. A képeken nincs zajszűrés.
Aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok márka-fanatikus. Bár most éppen Canon-t használok, természetesen érdekel, mi a helyzet a másik gyártó új fejlesztésű csúcs-eszközeivel. A Nikon Hungária jóvoltából hamarosan egy másik high-end összeállítást is lesz alkalmam kipróbálni. Az lesz csak a vidám dolog…
A szavak gyakran semmire sem jók. Most például nem tudnám pontosan körülírni, miért szeretek embereket fotózni. Viszont jó napom volt, meg tudom mutatni néhány képpel…
Ja igen: nem én instruáltam a drágáimat, maguktól ilyenek.
Ha minden jól halad a karriereddel kapcsolatban, akkor egy szép napon majd híres emberek keresnek meg azzal, hogy fotózd le az esküvőjüket. Várhatóan örülsz majd a felkérésnek és bizonyítási lehetőségként kezeled, talán az is eszedbe jut, hogy általuk magad is ismertté válsz.
Mielőtt igent mondasz, javaslom, hogy gondold át a következőket:
1. Még a legkevésbé elkényeztetett, sztárallüröktől mentes celebritásnak is más az élete, mint a tiéd. Személyükkel kapcsolatos hírekre, fotókra vadászik a média és a munkád révén a bulvársajtó környékére tévedhetsz. Ez olyan mocskos vadászterület, amelyet a bulvár-ragadozók sokkal jobban ismernek mint te. Egy rossz lépéssel nem csak a karriered, de a puszta fizikai léted is veszélybe kerülhet (ez sajnos nem vicc, hangzottak el életveszélyes fenyegetések arra vonatkozóan, milyét törik össze a hivatalos fotósnak, ha ki meri tenni a megbízási szerződés keretében készített képeit a weblapjára).
2.A celebritások magánélete általában jól őrzött, de legalábbis gondosan szabályozott terep. A fotóid sorsa nem a te kezedben lesz, a megjelenésük szabályokhoz lesz kötve, ezeket a szabályokat pedig nem te fogod diktálni.
3.A celebritások valószínűleg sokkal jártasabbak a jogérvényesítésben, mint te. Ha hibát vétesz, súlyos árat fizethetsz érte.
4.A celebritások esküvője nem olyan mint a többi. Valószínűleg heves médiafigyelem fogja kísérni és nem te leszel egyedül a placcon. Barátkozz a gondolattal, hogy a gyűrűhúzásnal rossz esetben húsz sajtóst fogsz tartani a válladon és a vacsoracsata sem lesz egyszerű.
5.Az ismert emberek fotózása idehaza leggyakrabban nem profitábilis tevékenység. A legtöbben ugyan átlagon felüli vásárlóerővel rendelkeznek, mégis jópáran gondolják közülük azt, hogy a celeb-léttel bizonyos dolgok járnak nekik, legtöbbször ingyen és bérmentve.
6.Az ismert emberek körüli munka megalázó tud lenni. Míg egy civil pár számára megbecsült szakember lehetsz, a médiához szokott párosoknak csak egy újabb médiamunkás leszel, aki valószínűleg nem kapja meg a minimális tiszteletet sem. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy tizenkét órai talpalás után az ingyen svédasztalok lepusztításában különös gyakorlatot szerzett sajtóalkalmazottakkal fogsz versengeni néhány szikkadt szendvicsért.
7. A feladat legtöbbször nem hálás. Amerikában sem, hát még nálunk. Azt mindenki tudta, hogy Eva Longoria (a Született Feleségek latin nőcijéről van szó) és Tony Parker (NBA-csillag, San Antonio Spurs) 2007 évi száresküvőjének képeiért az OK! bulvármagazin kettő millió USD-t fizetett a párosnak. Az összes sajtókép a kukába való, de egy hétig telistele volt velük a bulvársajtó. Azt viszont szinte senki nem tudja, hogy a hivatalos fotóst Bob Davisnek hívják és kitűnő anyagot csinált. Az ő képei persze egyáltalán nem szerepeltek a sajtóban.
Így aztán, mielőtt vállalsz egy ilyen munkát, gondold át, hogy a (legtöbbször kétes értékű) megjelenésed a bulvárpiacon megéri-e a kockázatokat, a fáradtságot, idegeskedést és várható megaláztatásokat. Aztán dönts belátásod szerint. (A többi már csak hal a tortán.)
Meggyőződésem, hogy ebben az országban minden megtörténhet, ha pénzről van szó, az arcátlanság pedig nem ismer határokat. Az alábbi cikket minden olyan kollégának figyelmébe ajánlom, aki esküvői vagy rendezvényszervezői blogot vezet. Nézzenek utána az állításaimnak, néhányan lehet, hogy meg fognak lepődni.
Zseniális dolgokkal lehet pénzt keresni mostanság az interneten. Tulajdonképpen semmit nem kell csinálnod hozzá, csak egy kicsit értened a reklámhoz. Tegyük fel, hogy van egy weblapod, amely rendezvény- és esküvőszervezéssel kapcsolatos információkkal foglalkozik. Tegyük fel, hogy nem értesz különösebben az esküvőkhöz meg a rendezvényekhez, ellenben találtál egy csomó oldalt, mint például ez, amelyet éppen olvasol, vagy bármelyik, ahol mások által leírt dolgokat találsz és egyszerűen átollózod a saját oldaladra fotóstul-mindenestül. Tegyük fel, hogy még a forrást is feltünteted, hogy “nem loptam, csak idéztem” érzetet kelts. Namármost, nézzük csak mire lehet felhasználni a másoktól összeszedett információkupacot. Tulajdonképpen csak azt kell elérned, hogy az oldaladra linkek mutassanak és látogatók járjanak hozzád, olvassanak, miközben te az oldaladra elhelyezett reklámokra való kattintásért vagy megjelenítéséért pénzt kapsz, sok kicsi sokra megy ugyibár.
Így történhet meg az, hogy ennek a blognak minden egyes cikkje hónapok (vagy évek?) óta engedélyem nélkül megjelenik egy másik oldalon: megszervezem pont blog pont hu, amelynek tulajdonosai egy pénztermelő marketingautomata üzemeltetésére használják az általam és más gyanútlan szerzők/rabszolgák által leírtakat. Alább egy cikkem látható az említett oldalon, meg egy hirdetés, amelyet benne elhelyeztek. A többi cikkem is ott van, szintén hirdetésekkel. Ügyes mi?
Egyetlen bökkenő van csak. Bármely szöveges és képi tartalom újraközlése még a forrás megjelölése mellett is a szerzői jog tulajdonosának írásos engedélyéhez kötött (hirdetések generálása érdekében pedig különösen). Engedély hiányában az anyagok átvétele üzleti célból szimpla bűncselekmény. A kérdés most már csak az, hogy miután lementettem magamnak az említett oldal tartalmát a merevlemezemre, mit tegyek ezzel a jó kis marketing-automatával?
Kedves kollégák, sorstársaim! Szerintetek elnéző legyek, vagy morci? Esetleg megkeressem a többi érintettet, hogy összefogjunk és együtt odacsapjunk, hogy hangosabban csattanjon? Kérem a szavazatokat…
Fogadjunk, hogy ezt a cikket az említett oldalon nem fogom viszontlátni
Vallomással kezdem. Töredelmesen bevallom, még ennyi év után is bajban vagyok a pénzügyekkel. Hiába szeretik a munkánkat, hiába elégedettek a végeredménnyel, hiába tiszta a lelkiismeretem, számomra még mindig torokgombócos dolog a végén azt mondani: einkommafuffzigtauzend lesz asszonyom, tessék-a-kasszához-fáradni-kérem-szépen. Sokáig az is nehezen ment, hogy ajánlatkéréskor helytálljak, de mára már megszoktam a dolgot. Szóval sokat gondolkoztam és rájöttem, ez a dolog egyszerű fóbia.
Persze nem egyszerű dolog feldolgozni, hogy vannak emberek, akiket egyszerűen megszeretsz, és akiket – ha éppenséggel nem az esküvőjük miatt ismerted volna meg őket- simán lefotóznál ingyen, mint ahogy azt a barátaiddal teszed. Fontos megértened: szeretni az ügyfeleket nem egyenlő azzal, hogy olcsón dolgozol nekik. Neked, mint profinak ez a munkád, ebből tartod el magad, invesztálsz, tanulsz, családot etetsz, hitelt fizetsz.. és akarod vagy nem, könnyű vagy nehéz, meg kell kérned a munkád árát, ahogy a barátaid is megkapják a fizetésüket vagy az osztalékukat. Én egy csomó technikát kidolgoztam arra, hogyan tompítsam a pénzezés-barátság konfliktust, de mindegyiknek az az alapja, hogy igyekszem kettéválasztani az üzleti és a baráti kommunikációt (igen, nálam az is van) illetve a pénzügyeket röviden és tényszerűen letudni.
Egy biztos, egy valamire való profinak pár dolgot meg kell tanulnia a pénzügyekről:
1.Pénzért dolgozol és ez a munkád teljesen természetes velejárója. Tisztességes munkáért és szép termékekért kapod a tiszteletdijat, ezért nem kell kényelmetlenül érezni magad.
2.Attól, hogy valakit pénzért fotózol, még nem vagy alkalmazottja, hanem egyenrangú partnere, akihez polgári jogviszony (szerződés) fűz. Ezt különösen azoknak ajánlom megfontolni, akik főállásban alkalmazottként kapják a fizetésüket és mellékállásban fotóznak.
3.Az egyértelmű pénzügyi kommunikáció (mit, miért és mennyiért vállalsz) a személyes jóviszony és barátság alapja. Kommunikáld alaposan és kimerítően mit teszel, hogy megérdemeld a tiszteletdíjad. Ne szégyelld, hogy nem művész vagy, hanem melós, aki hosszú napokat/heteket görnyed azért, hogy a szenzorról lejövő vacakból valami értelmezhetőt hozzon ki.
4.Ne szégyelld kommunikálni, mennyi plussz erőfeszítést jelent, amikor a megrendelő extra kívánságokkal áll elő. A te érdeked is, hogy tudják, a jó végeredmény hosszú és fáradtságos munka révén születik meg.
5.A pénzügyekről való megállapodás után az a legjobb, ha elfelejted, mennyiért dolgozol. Onnantól az ügyfeled már nem megrendelő, hanem csak egy lány, aki szép fotókat szeretne, te pedig a kiválasztott, aki ezt meg tudja adni neki.
Ha képes vagy arra, hogy a piszkos ügyektől függetlenül dolgozz és a jó magyar forintok majd csak a legvégén jussanak eszedbe, akkor nagy lépést tettél egy szép, egészséges alapokon nyugvó karrier felé.
Na igen, mondod majd, de mi van akkor, ha az ügyfél nem híve a korrekt elszámolásnak? Valóban, mint mindenki, aki szolgáltatásokból él, ki vagyunk szolgáltatva, mi sem vagyunk kivételek. Nekünk is vannak kifizetetlen munkáink és nagy csalódásaink. Nekünk is vannak olyan ügyfeleink (igaz nem sokan), akik kihasználva azt, hogy a jóhíred félted, szinte követelik az extra szolgáltatásokat de a számlát elfelejtik rendezni. Mit is mondhatnék? Mi választottuk őket, kissé.. vagy nagyon gondatlanul. Tanulunk az ilyen esetekből és legközelebb jobban figyelünk az interjúkon. Nagyjából ennyi.
Bár még messze nincs vége annak a tanfolyamsorozatnak, amely két héttel ezelőtt kezdődött, az eddigi tapasztalatok arra késztetnek, hogy kiírjam magamból az örömöm. Már az alapszintű tanfolyam is a pozitív energiák talákozásáról szólt, de a most befejeződött első, kétnapos (néhányaknak bentlakásos), profiknak szóló intenzív kurzus első benyomásai minden reményemen túlmutatnak.
Bevallom, nem gondoltam, hogy a jelenlévők képesek lesznek lankadatlan figyelemmel és koncentrációval végigülni a húszórás információáradatot. Fáradt és kókadt arcok helyett feszült figyelmet, okos tekinteteket láttam magam körül és a rengeteg feltett kérdés azt mutatta, hogy bizony vannak olyanok, akik rettenetesen komolyan veszik az esküvőfotózást.
Élvezettel figyeltem azt, ahogy a hallgatók ismeretségeket kötnek, közös programokat beszélnek meg és láthatóan élvezik egymás társaságát. Hogy mit mondhatnék még? Szeretek tanítani:-)
Nem szokásom közreadni az ismerőseim leveleit, azonban a probléma, amelyet felvázol, annyira jellemző, hogy úgy érzem, muszáj nyilvánosan válaszolnom (meg aztán engedélyt is kaptam rá:-):
“A hétvégén voltam egy ismerősöm esküvőjét fotózni. .. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül voltam… Már napokkal előtte halálra izgultam magam, amikor eljött az esküvő napja szerintem jobban volt gyomorgörcsöm mint a párnak. Nem attól féltem, hogy nem fogok tudni képeket csinálni, hanem hogy nem olyat amilyet szeretnék. Odamentem a fotózás helyszínére a megbeszélt időpont előtt negyed órával, a pár viszont a megbeszélt időpont után majdnem 40 perccel érkezett. Ettől az egész egy nagy rohanás lett. Nagyon kellett sietni, hogy az esküvőre odaérjünk. A pár egyébként nagyon aranyos volt, nem hibáztatom őket, dugóba kerültek. Objektív váltást például elfelejthettem. Nem lett volna időm rá, hacsak nem akkor amikor rohanunk át a termeken. [.. ] Mentünk teremről teremre és időm sem volt körülnézni a termekben, hogy tényleg kreatív fotókat csináljak, így maradtam a sémáknál… Hatalmas csalódás volt ez nekem magammal szemben. [..] Volt már Veled ilyen, hogy csalódtál magadban képek miatt? Ti ezt hogyan gyakoroltátok? Úgy értem azt, hogy egy adott helyzetből a maximumot hozzátok ki.“
Az én válaszom pedig:
Kedves ..!
Az időhiány és az rutintalanság okozta izgalom kombinációja az egyik leggyakoribb együttállás, amely leküzdhetetlen akadályt okoz. Ezért ne érezz hát csalódást. Illetve esetedben, ezt a csalódottságot én kifejezetten ígéretes dolognak tartom, abból sohasem lesz baj, ha egy fotográfus elégedetlen önmagával és az okokat illetve a megoldást keresi. Csak így tovább!
Ami az időhiányt illeti: ez nem csak a kezdők ellensége. Ha ez megnyugtat, az időhiány a legnagyobbakat is nehéz helyzetbe hozza. Mi ráadásul nem vagyunk “nagyok” és ugyanúgy bajban lettünk volna, ahogy te. Gondolom nem árulok el újságot, ha azt mondom, a kreatív fotózás a következő szakaszokból tevődik össze:
1. A helyszín és a lehetőségek felmérése. Ha van erre idő, akkor előbb kell odaérni és megtervezni a fotókat, mielőtt az alanyok megérkeznének. Az a legjobb, ha a fotók nagy része már a fejben van, mielőtt megkezdődik a második szakasz. Így lehet megspórolni értékes perceket.
2. Előkészítés (én helyzetbe hozásnak szoktam hívni) – előidézzük azokat a körülményeket, amelyek lehetővé teszik a munkavégzést. Ez az alanyaink ellazítását, tájékoztatásukat és az agyunk megfelelő kondícióba hozását (Gettin’ Clicked) jelenti. Akár húsz perc is eltelhet a páros megérkezése után, míg az első igazán jó fotók megszületnek. A fázis hossza nagyban függ fotóstól, az alanyaitól és néhányaknál (pl. nálam) a fénytől és a helyszíntől.
3. Az érdemi munka. Ekkor valósítjuk meg az előzetes terveket és jönnek az újabb és újabb ötletek. E fázis hossza a fotós fantáziájától, az alanyok fáradékonyságától és a körülményektől függ, lehet húsz perc is meg akár öt óra is.
Ha az ember minőségre törekszik, a 2. fázis nem ugorható át, ellenkező esetben szemetet kapunk és a 3. fázis el sem kezdődik.
Hogy mit csinálnék én, ha lenne mondjuk húsz-harminc percem? Minden erőmmel a 2.fázisra összpontosítanék, jót beszélgetnék az alanyaimmal, nem sürgetve őket. Amikor ellazultak, csinálnék róluk húsz felvételt négy-öt egyszerű beállításban pl. egy nagy ablak vagy ajtó környékén, az mindig bejön, mert egyszerű és a szép fény önmagától működik. A végén valószínűleg lenne négy-öt figyelemre méltó fotóm, amelyek nem rohanásban, hanem kellemes atmoszférában készültek. Aztán azt mondanám a párnak, hogy mára ennyi volt, menjünk a szertartásra.
Hogy miért így? Mert a rohanásban, egy óráját néző, a késés miatt feszült párosról nem lehet, csak rohanós selejtet gyártani, azaz a végeredmény nullával egyenlő..
Az öt jó kép pedig összehasonlíthatatlanul több, mint az egy sem. Egyszerű aritmetika.
Pusszantás
Cs
(Apró műhelytitok a végére: a legtöbb ilyen helyzetbe került párost “visszatapsolom”, azaz meghívom egy újabb fotózásra. Az általában jól szokott sikerülni. Van egy nagyon szép, magas, szőke lány a portfóliókban, trükkös uszályú ruhában. Alább is látható, ő látható a verseny 7. helyezett fotóján, a két arc közt. Nem csak az, hanem szinte az összes, weben látható képe ilyen “visszatapsolós”, hétköznapon tartott fotózásán született. Megérte a fáradtságot.)
Már egy hete vége a Magyar Esküvőfotós Szövetség éves megmérettetésének. A versenyt minden évben megrendezzük azzal a céllal, hogy felmérjük, mire voltunk képesek az elmúlt szezonban. A szövetség megalapítása óta vesszőparipánk az, hogy nem szabad nyugodtan ülnünk a langyos vízben. Fejlődnünk kell, megújulnunk, igyekezve élvonalhoz méltó anyagokat letenni az asztalra. A tét nem kicsi. A Pillana(r)t-ban nincsenek egy életre szóló bérelt helyek. A következő megmérettetésig azok maradnak a Pillanart kirakatában, akik megugorják az egyezményes szintet.
A képeket 0..5 között osztályozzuk az alábbi kritériumok szerint:
0- Technikai vagy más szempontból hibás fotó, amelynek nem lett volna szabad kikerülnie a fotós kezéből
1- Átlagos fotó. Nem mutat hozzáadott értéket és technikai szempontból sem kifogástalan.
2- Korrekt iparosmunka. Technikai szempontból megfelelő, eszmei hozzáadott érték nélkül.
3- Figyelemre méltó munka. A technikai szempontokon kívül a fotó jó fényhasználatot mutat, hangulata van és hatást vált ki a szemlélőben. Ez a Pillana(r)t elvárt szintje.
4- Kiváló munka. A korábbiakon kívül erős hangulatot ébreszt, a fényhasználat és utómunka kitűnő, az ötlet és a hozzáadott érték kimagaslóan jó.
5-Kivételes, díjra esélyes fotó, sohasem látott darab.
A versenyen a szövetség tizenkét tagja indult, összesen 600 db fotóval. Az eredmények a következőek: katt ide. A verseny huszonnyolc 4.0 feletti osztályzatú fotót hozott. Itt megtekinthetőek, helyezési sorrendben: katt ide.
Bár ezekből huszonegy naszriporter.hu termék, nem vagyok elégedett. Sokkal több időt kellett volna válogatással töltenem, a tavalyi anyagunkból többszáz fotó jobb helyen végzett volna, mint a mostaniak közül jónéhány. Levontam a tanulságot.
Annak azonban örülök, hogy a tavalyi kedvenceim egyike, amely egyáltalán nem klasszikus esküvői fotó (hanem amolyan szocio-dokumentarista) az első helyen végzett, holtversenyben (4.8). A másik nyertes (4.8) fotó viszont igazságtalan, mert az az egyetlen, amely nem az én ötletemből, csak az én kezem által készült. Mona találta ki és 35mm-rel dolgozott ugyanonnan, ahonnan én, én azonban a 70-200/2.8 -as teleobjektívre szavaztam. Szerencsém volt.
A galéria a legjobb 28 közé bekerült fotóim tartalmazza, a képek neve a helyezést mutatja.
Ja igen. Hogy miért halálvágta? A mostani verseny számtalan tanulsága közül az egyik legfontosabb az, hogy emelkednek az elvárásaink. Azok a fotók, amelyek 2008-ban még biztos négyesnek számítottak, tavaly már csak erős hármast kaptak, idén meg hármast (vagy még annyit sem). A társaságról immár büszkén mondhatom, hogy igencsak karistolja a világetalont, gyakran nem is alulról…de kezdünk olyan kritikusak lenni egymáshoz, hogy a jelenlegi trendek mellett jövőre az elvárások miatt a szövetség akár tagok nélkül is maradhat, mert mindenki el fog vérezni . Asszem’ fel kell kötni a gatyeszt ebben a szezonban is.
…negatív dolog (és ostoba felnőtt) van körülötted, fáradt vagy és nyűgös, akkor a legjobb recept, ha jerkőcöket fényképezel. Ha pedig a őket és mamájukat is jól ismered, akkor csak jól járhatsz a végén. Amióta megcsináltam ezt a sorozatot (egy hete történt), mindig vigyoroghatnékom van, amikor eszembe jut. Most is
Már írtam egy korábbi bejegyzésemben a vásárlók egyik őstípusáról. Most legyen szó egy másikról, az Összehasonlító Elemzőről. Arról az -operációkutatásban jártas – műszaki/közgazdasági vénájú fickóról, aki élete nagy napja közeledtével úgy dönt, hogy kiválasztja a legoptimálisabb prémium kategóriájú esküvőfotóst.
Előző vásárlónkhoz képest ő pontosan tudja mit akar: prémium kategóriájú szolgáltatót. Az optimálisat. Szisztematikusan végzi a dolgát. Hosszú levelet ír, amelyben akkurátusan bemutatkozik, majd minden részletre kitérő ajánlatot kér. Helyszínek, időpontok, események, kért termékek, oldalszámok, albumfajták. Levelet ír rengeteg fotósnak, akik mind válaszolnak lelkiismeretesen. Emberünk táblát készít a paraméterekkel, először exceleset, majd kétfázisú szimplexet, súlyoz, mérlegel, oszt-szoroz, albumméreteket hasonlít össze, útiköltségeket és óradíjakat kalkulál. Jobbik esetben elkezd derengeni neki, hogy az egyes kategóriákban az árak közt alig van különbség, mer’ ugye nincs új a nap alatt, a fotósok azonos költségszinten dolgoznak, a profitot sem srófolhatják az égbe..
Kedves emberünk azonban nem is sejti. az ideális fotós nem feltétlenül egyben a leggazdaságosabb megoldás is, hanem lehet annál olcsóbb vagy drágább. A fotó ugyanis nem attól jó, hogy költséghatékony, hanem egyszerűen csak jó vagy rossz. Ráadásul léteznek ideális és csapnivaló ügyfél-fotós együttállások, olyanok is amelyek gazdaságosak, és olyanok is, amelyek nem.
Ez a műfaj az élvonalbeliek számára elsősorban nem a honoráriumról, hanem a szenvedélyről, a szeretetről, az alázatról és az önmagukkal való állandó küzdelemről szól. Azért küzdenek, hogy a sokszázadik esküvő után se fásuljanak el, kreatívak és pozitívak maradjanak – mindezt érted teszik, kedves megrendelő. Ezért, ha jót akarsz magadnak és a kedvesednek, akkor tedd félre az elemző énedet és az excel tábládat, ugyanúgy, ahogy félretetted, amikor házasságra adtad a fejed.
A prémium kategóriában már nem képeket kapsz, hanem különböző személyiségeket, akik a fényképezőgépek mögött állnak. Ők nem tömegcikkek, mindegyik egyedi, sorszámozott példány, a fotóikról beazonosíthatóak. Náluk már nem működnek a rációk. Egyszerűen nézd a munkáikat és hallgass a szívedre! Válaszd azt, akinek a képeiért ért rajongani tudsz és meglátod, nem fogsz csalódni.
Az imént az egyik kolléga küldött egy reklámcikket, amely egy nőknek szóló portálon három, magát minőségi esküvőfotósnak gondoló hölgyről szólt. Az említett gráciák annak a kategóriának a jeles képviselői, amelyből évente két-háromezer próbál szerencsét kis hazánkban, hogy aztán a kilencvenöt százalékuk a szomorú semmiben végezze az első szezonokban lefényképezett tíz esküvő után.
Mit üzennek ők hárman a nagyvilágnak ? A legfontosabb üzenet az, hogy “nem egy vagyonért” dolgoznak. A második üzenet pedig az, hogy “minőségi munkát” végeznek. A minőség eldöntése nem az én dolgom, annak eldöntésére megvannak a kompetens személyek , a menyasszonyok. (Személy szerint én ezt az állítást egyelőre a marketingben ismert szlogennel írnám le “fake it till you make it“.)
Azt azonban biztosan állítom, hogy nincs olyan iparág, ahol a minőségi munkát végző kompetens személy (másnéven profi) szerteszét üvöltözi a médiában “OLCSÓÓÓ VAGYOOOOK, VEGYEEETEK MEEEEEG”. A minőség, kompetencia, felkészültség, szakmai önbizalom és megérdemelt piaci pozíció nem azzal jár, hogy a profi ”egy vagyont” kér a munkájáért, hanem azzal, hogy annyit kér, amennyit ér a piacon. Eközben figyelembe veszi azt, hogy a minőségi eszközökre, a munkára fordított időre, a marketingre, promócióra, oktatásra, szakirodalomra, utazásra, gépkocsira, adókra és minden másra fordított kiadásoknak meg kell térülnie, valamint profitnak kell képződnie, amiből a fotográfus meg tud élni és etetni tudja a jerkőcöket.
Számoljunk csak úgy, briefly. Egy profi kamera ára (ebből kell kettő darab) 600 ezer és 1.8 millió közé esik. Egy profi optika ára (eskire kell belőle vagy négy-öt legalább) átlagosan 350 -400e ft közt van. Ez első beruházásnak az aprólékok nélkül legjobb esetben is 2,5-3m Ft. A profik kb. 2.5 évente cserélik a vázaikat mert szétesnek, elköltenek továbbá egy csomó pénzt a számítástechnikára és sok más egyébre, amit itt nem is részletezek. Nem beszéltem továbbá arról, hogy kell egy autó, amivel egy hazai profi akkor is megtesz 15-20e Km-t, ha csak eskikre, ügyféltalálkozókra és albumért futkosásra használja. Az éves rezsi egy hivatásosnál (aláhúzom, olyanról beszélek, aki benne van a szakmában) üzemanyaggal, gépkocsi-karbantartással alaphangon 1.2-1.5m Ft, bármennyire is spórolós az ember, ebben még nincsenek benne az üzletmenettel kapcsolatos marketing-kiadások, webhely-üzemeltetés, karbantartás.
Tegyük fel, hogy valaki hatvanezer forintért hirdeti magát (és becsületesen, nem becsapva az ügyfeleket valóban ennyit tesz zsebre, “azaz nem vagyonokért” dolgozik). Tegyük fel, hogy valaki negyven esküvőt csinál egy évben (az a hatvanezres kategóriában mission impossible, de legyen). Ebben az esetben az éves bevétel 2,4m Ft, amely leadózva a legkisebb adókulccsal (evázva) 1.8m Ft. A végeredmény nálam úgy fest, hogy a rezsit levonva marad 300-600e ft évente, amiből az alapfelszerelést kb. hat évig tart megvenni (de addig mivel dolgozunk kéremszépen?) ….és köszönjük szépen, nem kérünk enni és a szebb időket várva a híd alatt alszunk.
Szóval valami nem stimmel ezzel az profi-olcsón-minőséget dologgal. Nem kell nagy közgazdásznak lenni, hogy belássuk: olcsón az amatőr közönségnek szánt low-end felszereléssel lehet dolgozni (hej, ha én azt elmondanám, hány esküvőn láttam úgynevezett “fotós” kezében kitobjektívet vagy annál alig jobbat..) és ha mindenen spórolunk, de persze főleg az ügyfél rovására. Olcsón lehet dolgozni akkor, ha valaki a máshol megkeresett pénzecskéjéből él, így a havi néhány tíz- vagy akár százezer forintos pluszbevétel már talált pénz, halleluja.
Tömegével vannak ilyen szcenáriók, szinte mindenki így kezdi. Persze, sokan dolgoznak így és ennyiért, de nem örömükben teszik. A legtöbbjük azonban hivatásként űzné fotózást, hosszú távon is működőképes vállalkozást szeretne felépíteni, tehát többre vágyik. Ők nem azzal próbálnak kitűnni, hogy fennhangon hirdetik, mennyire olcsón árulják magukat, hanem az adott piaci pozícióhoz képest jó minőséggel és szolgáltatással. Mindezt okosan és azzal a reménnyel teszik, hogy minőségi osztályt ugranak és ők is “vagyonokért” (pontosabban a nehezen megtermelt és méltányos bevételért) dolgozhatnak majdan.
Nem ismerek azonban olyan okos amatőrt vagy profit, vagy aki elkövetné azt a szarvashibát, hogy éppen az olcsóságával akar kitűnni a többiek közül. Ez zsákutca. Ez közgazdasági és marketing nonszensz. Ez hiteltelen, mert ebben a szakmában (persze máshol sem) senki nem akar a megérdemeltnél kevesebbet kapni a munkájáért, lemondani a legszükségesebb eszközfejlesztésekről, workshop-okról. Azt üzenni : “alacsony áram révén vagyok más” - ez nyílt színen, nagyközönség előtt elkövetett rituális seppuku-nak számít. (Az meg csak a szamurájoknak dicsőség, ugyibár…)
A gráciák most vérbefagyva, holtan hevernek MarketingTown virtuális utcakövén, béke poraikra. Az életben maradtaknak azt javaslom, hogy olvassanak alapszintű üzleti tankönyveket.
Érőben munkánk gyümölcse . Ezúttal egy tavalyelőtti párosunknál jártunk, hogy kikapcsolódjunk és megszeretgessünk egy imádnivaló kishölgyet, meg persze átölelgessük anyukáját.
Varázslatos érzés ott lenni a kezdeteknél, majd látni, ahogy hipp-hopp, egyszer csak itt terem egy apróság…(jó, tudom, hogy ehhez a hipphopphoz az anyukáknak lesz pár szavuk).
Az elmúlt hetekben több teljesen személytelen árajánlatkérést láttam, olyanokat is, amelyek nyilvánvalóan körlevélként, szinte formanyomtatvány mintájára készültek. A legtöbb megszólítás nélkül érkezik, sokuk kezdődik így: “Tisztelt Cím” , de kolléganőt szólítottak már “Tisztelt Uram!”-nak és “Kedves Béla!”-nak is.
A válaszolás előtt komoly dilemmáim vannak. Ilyenkor joggal felmerülhetnek bennem az alábbi kérdések:
Az ajánlatkérő ismeri-e egyáltalán a munkáimat? Kikkel kell versenyeznem a kegyeiért? Érdemes-e ajánlatot küldenem, ha a megrendelő nem engem, csak egy tetszőleges fotóst akar, akit meg tud fizetni? Érti-e megrendelő, hogy a minőségi esküvői fotó nem egyszerű árucikk, amelyet kilóra és darabra mérnek? Tudja-e, hogy egyáltalán nem biztos, én vagyok számára a megfelelő? Érzi-e, hogy a fotós és alanya valamiféle spirituális szállal kapcsolódnak egymáshoz, amikor egy jó fénykép készül?
Számtalan kérdésem volna ahhoz, aki azt hiszi, esküvői fotóst fogadni egyszerű gazdasági kérdés. Legelőször azonban arra volnék kiváncsi, hogy a fogorvosát, neadjisten a nőgyógyászát is így, kérdőív alapján, személytelenül választotta?
Nálam (és persze sok más kollégánál is) a fotózás feltétlen bizalom és kölcsönös szimpátia kérdése. A közhiedelemmel ellentétben lassan vége már azoknak az időknek, amikor a fotós az ingyenvacsoráért kattintgat a lagzi napján. A szakmában immár nemzetközi szinten is elismert, komoly értékek születnek, amelyek gyakran megérdemlik a “művészi” jelzőt. A párok egyre növekvő tábora ismeri fel, ha hozzájuk méltó végeredményt akarnak, akkor a jó szakember kiválasztását életre szóló választásként kell kezelniük, nem egyszerű piaci bevásárlásként.
Én magam is így vélem, ezért sajnos nem érzek extra motivációt olyankor, amikor a páros első leveléből üvölt, hogy fogalmuk sincs arról, ki vagyok, nem ismerik a fotóim és nem tudják azt, mit tartok fontosnak a munkám során. Szárnyakat kapok azonban, ha érzem, hogy nem egy megfizethető fotóst, hanem engem választottak a képeim, a személyiségem vagy éppen a rigolyáim miatt. Olyankor minden áldozatra hajlandó vagyok a menyasszonyért, ami egyenesen a kiváló végeredményhez vezet.
Biztosan nem vagyok egyedül….
Elkezdődött az esküvői szezonra való felkészülés hajrája, eljött a fotográfus kiválasztásának ideje. A választék óriási, több ezren próbálnak szerencsét a piacon, minden évben százak morzsolódnak le és újak lépnek a helyükbe. A feladat egyszerűnek látszik, az internet telis-tele van esküvői fényképészek oldalaival. Ha valakinek tetszenek a képei és megfizethetőek az árai, akkor a lefoglalózásával minden elintézettnek tűnik. ..
De mégis, miért hallani annyi elégedetlen menyasszonyról? Miért készíttetnek velünk portfóliókat olyanok, akiknek már elkészült az esküvői fotósorozatuk?
Nos, a válasz igen egyszerű. Rengeteg buktatóval találkozni, amelyek egy része a fotós és a menyasszony elégtelen kommunikációja, mások pedig szimplán a fényképész etikátlan viselkedése miatt merülnek fel. A Pillana(r)t- Magyar Esküvőfotós Szövetség egyik alapvető ismérve éppen az, hogy a tagoktól ügyfélközpontú magatartást követel meg, kizárással büntetve az etikátlan magatartást.
Nézzük, milyen csalódások érhetik a gyanútlan menyasszonyt:
Orvosság: szerződés, a részletek precíz leírásával.
Akármilyen is legyen, mindegyik trükk végcélja az, hogy a végszámla jelentősen meghaladja az eredeti ajánlat összegét. A különbség egészen extrém lehet, 50-60e Ft-os ajánlatból így könnyedén lehet 200-250e Ft.
Sikerült már valakinek egymillióért új BMW-t hazavinnie autószalonból? Szerintem nem. Ugye azt sem hiszi el nekem senki, ha azt mondom, hogy kétszázalékos kamatra kaptam hitelt? Nem hát, és jól teszik. Az esküvőfotózásban ugyanígy sincsenek csodák. A fotósok profitra törekszenek, ez a világ legtermészetesebb dolga. Az esküvők rendszeres fotózásához és színvonalas végtermékek előállításához igen sok munkaidőre (egy tízórás fotózásnál további hatvan-nyolcvan munkaórára), sokmilliós technikai háttérre, autóra és drágán megszerezhető tudásra van szükség. Az irreálisan olcsó, ötven-hatvanezres (per 800- 1000 db fotó) bombaajánlatok mögött ezért többnyire van valami, ami miatt a fotósnak megéri azt kiadni. Vagy esküvőre nem való, olcsó technikával dolgozik, vagy nem végzi el az utómunkát, vagy a termék nem az, amit ígér, vagy a végszámla mégsem annyi lesz, amennyire szerződött. (Persze vannak kivételek, pl. a kezdő, portfóliójukat építő kollégák, akik kezdetben nem tudnak annyit kérni, amennyit a munkájuk ér, de ez már más kérdés). Bárhogy is legyen, nem a fotós fizet rá a végén, hanem te, kedves megrendelő. Ezért azt javaslom, légy tudatos és tájékozott vásárló, járj a dolgok végére!
Nehéz, de tanulságokkal teli óévet hagyunk magunk mögött. Eredményekből és kudarcokból is volt bőven, remélem a jövő év inkább az előzőekkel lep meg bennünket. Minden kedves látogatónknak, eddigi és ezutáni menyasszonyainknak, vőlegényeinknek a legjobbakat, kollégáimnak pedig sok mosolygós, vidám menyasszonykát kívánok a következő évre. BUÉK!
Ezt a cikket pár hete találtam az ISPWP (International Society of Professional Wedding Photographers) oldalán és mivel egy jellemző tévhitet érint, lefordítottam és most beteszem ide:
….
Gyakran előforduló párbeszéd esküvőkön a svédasztalnál sorbanállva vagy a nyugodtabb időszakokban, amikor éppen nem készítek képeket:
„- Aha, ön a fotós.
-Igen uram, én vagyok az és imádom ezt csinálni.
-Na igen, nem csodálom. Remek munkája van. Nagyszerű lehet heti egy napot dolgozni”
Hasonló történeteket gyakran hallok más kollégáktól. Úgy tűnik, igencsak hamis az általános kép arról, mit csinálnak valójában az esküvői fotósok egész héten. Ez tökéletesen érhető is, hiszen az emberek csak az esküvőjükön látnak minket dolgozni. Éppen ezért úgy gondoltam, érdekes lehet egy felmérést készíteni, mivel foglalkoznak igazából a hétvégi fotózás mellett és remélhetőleg segít tisztázni néhány alapvető tévhitet azzal kapcsolatban, mi történik a kulisszák mögött, miután otthagytuk a vacsorát.
Ötven esküvői fotós válaszolt, ami egy elég jó merítés és nagyon csodálkoznék, ha egy komolyabb mintavétel sokkal másabb eredményt hozna ki.
A közhiedelem
Ez az, amit képzelnek az emberek arról, mivel töltik az idejüket az esküvői fotósok (és mivel szeretnék tölteni az idejüket jónéhányan):
A valóság
És amivel az esküvőfotósok valóban eltöltik az idejüket:
Nyilvánvalóan több időt töltünk a számítógépek előtt, mint a fényképezőgép mögött, ami a digitális idők jele.
Idézetek
Itt van néhány kiragadott idézet azoktól, akiki visszaküldték a kérdőivet:
„Az esküvők nagyon szezonálisak lehetnek. Augusztus, szeptember és október a legzsúfoltabbak Közép-Nyugaton (az USA-ról van szó – a fordító). Ezekben a hónapokban nem szokatlanok a 80-90 órás munkahetek. Januártól már a 30-órás munkahetek a megszokottak)” – Verna Pitts Photography
„Az ügyfelek azt gondolják, hogy ez egy idegtépő, de szép munka. Azt kívánom, bárcsak értenék, milyen sok minden történik a háttérben és mennyire szezonális lehet. Az április-novemberi időszak évek óta egy nagy elmosódott folt csupán. Bár, az igazat megvallva, semmiért nem cserélném el a munkám” – Jamie Bosworth
„A napról napra ismétlődő marketing-, internetes- és más üzleti feladatok olyan sok időmet veszik el, hogy az esküvő napja számomra már munkaszüneti napnak számít. Lazítok és végre azt csinálom, amit szeretek. Majd hétfőn… vissza a bányába” . – Jan Garcia Photography
„Minden fotografálással töltött óra után hat óra utómunka következik: színkorrekció, albumkészítés,nyomatrendelés stb. Ez nem foglalja magába az irodai munkát, telefonhívásokat, ügyféltalálkozókat, levelezést, weboldal-karbantartást. Amikor ezeket a dolgokat elkezded részletezni, akkor az emberek megértik, ez teljes embert igénylő munka.” Karen E. Segrave, KES Wedding
„Cégünk a kezdetektől a legvégéig kilencven munkaórát fektet be minden egyes menyasszonyba. Mindig nevetek, amikor az ügyfelek azt kérdezik,” milyen érzés heti egy napot dolgozni?” Bárcsak úgy lenne ” Julie Hughes – Abbey Portrait Studio
„Néha az új ügyfelek mondják: „Hiszen csak hétvégente dolgozol”. Olyankor el szoktam mondani nekik, hogy egész héten el vagyok foglalva. Utómunka, irodai munkák, albumkészítés, portréfotózás, marketing stb. Nem bánom, ha el kell ezt mondanom nekik, mert nem szeretném, ha azt hinnék, hogy lazsálok egész héten.” – Rachel Michael – Metropolitan Imageworks
„Az esküvői fotósnak egy csomó munkaköre van: ügyvezető, hirdetési igazgató, HR-vezető, tanár, könyvelő, informatikus, kreatív igazgató, befektető, dizájner, kutató, ügyfélfelelős, alkusz, webmester és takarító” – Fritze Liedtke –Fritz Photography
„A negyedik üzleti évemben azon veszem észre magam, hogy állandóan elemzem a marketing-munkám és figyelem a versenytársaim. Ebben az állandóan változó iparágban csak az, hogy felszínen maradj és lépést tarts a többiekkel, szinte teljes munkaidődet elveszi” – Gino Siller Photography
„Fotográfusként rengeteg időt töltesz el a számítógép előtt. A hirdetési módszerek és a közösségi média változása rengeteg időt vesz el. Nem fotósnak, hanem fotós/ grafikusművész/ web-dizájner/ könyvelő/ recepciós/ blogger-nek kéne hívni bennünket.” Amanda Dunlap – Lightside Photography
….
És most az én kommentjeim következnek:
Hazánkban nem minden van így. Először is a szakma még nem termelte ki azt professzionális réteget, akikre a fenti cikk vonatkozik. A legtöbbek másodállásban űzik az ipart, számukra ott van még a főállás, belegondolni is rossz, hogy a fotók utófeldolgozását és a többit hogyan lehet esténként/éjjelenként csinálni. Azokra azonban, akik kizárólag ebből élnek (szerintem összesen nincsenek egy tucatnyian) körülbelül a fentiek jellemzőek, kisebb arány-eltolódásokkal, idehaza pl. szinte senki nem használja még a social networking-et alapvető eszközként, az USA-val ellentétben, nálunk még nem minden esküvőhöz készítenek albumokat stb. És persze itt van még egy óriási különbség, a legnagyobb hazai sztárok sem keresnek annyit, mint egy átlagos amerikai fotós, inkább a felét-harmadát. Így a hazai elit sokkal-sokkal többet dolgozik szezonban, mint amerikai kollégáik. (Nem tudok olyanról, hogy az USA-ban bárki is havi 12-13 esküvőt csinálna a megélhetésért). A mi tipikus munkaheteink a csúcsszezonban (ami nálunk augusztus) ezért inkább 120-130 órásak, ami kolosszális megterhelést jelent, szinte lehetetlen ép ésszel kibírni.
Andy Warhol mondta néhány évtizede: “mindenki lehet tizenöt percre híres” és a végzet minket is utolérni látszik. A két héttel ezelőtti origo.hu-n való megjelenés után most a Magyar Televíziótól keresett meg bennünket Sipos Szilvia, hogy beszélgessünk egy kicsit a szakmánkról.
Szerencsére nem kell sokat írnom, mert kedves vendéglátóink a Photoplanet-nél megtették helyettem (ezúton mondok nagy köszönetet Steve-nek és a többieknek a vendégszeretetükért):
Katt a linkre:
http://photoplanet.hu/blog/item/root/naszriporter-interju-mtv-forgatas
Köszönet Deme Dávidnak a rengeteg fotóért:
http://photoplanet.hu/albumok/mona_csaba
A szerkesztő-riporter, Sipos Szilvi annyira “nászriporter-kompatibilis”, amennyire csak lehet. Igen kár, hogy már férjnél van, pedig micsoda “menasszonkánk” lehetett volna,…bruhaha 
.
Az anyag a Photoplanet jóvoltából ide kattintva megnézhető.
Kedves menyasszonyok!
Ez a bejegyzés OFF lesz és csúnya. Előre is elnézést kérek a kitérőért. Nem szeretném, ha paranoiásnak néznétek, ezért először csak beillesztenék ide egy levélrészletet:
“Nagyon köszönöm a tájékoztatást, az ajánlatban szereplő információt megrágtuk, majd néhány nap gondolkodás után oda jutottunk, hogy a mi fotósra szánt keretünket sajnos túllépi az az összeg, amely az általunk elképzelt időtartamra, utazással, szállással a Ti áraitok alapján adódna.
Még egyszer köszönöm a segítséged és sok, kedvetekre való párt kívánok a jövőben.
Üdvözlettel:
itt van az aláírás
Ui: Időközben sikerült belebotlanunk egy fotósba, aki a Tiétekéhez igen hasonló stílusban fényképez. Mint később kiderült a Te egyik tanítványod, úgyhogy ha őt választjuk, elmodhatjuk, hogy – rajta keresztül – kicsit Ti is részt vesztek majd a mi esküvőnkön.”
Az természetesen kellemetlen, ha a kölcsönös szimpátia ellenére anyagi okok miatt nem jön létre együttműködés, de ezzel megtanultam együttélni. Korábbi bejegyzésemben már szó volt arról, hogy az sem baj, ha fotósok az általunk kitaposott ösvényen próbálnak bejutni a csalitosba. De az már nem tetszik, hogy olyanok adják ki magukat tanítványomnak, akik nem azok. Tanítani ugyanis hallatlan felelősséget jelent, mert a tanítvány munkája a mestert is minősíti.
Éppen ezért ünnepélyesen kijelentem, hogy jelenleg csak egy valódi tanítvány, Szegedi Zsuzsi személyéért és munkájáért vállalok kezességet. (Ő pedig már van annyira jó nászriporter, hogy eszébe sem jutna a mi hátunkon ülve eladni magát)
A többiek hazudnak, az átadott anyaguknak pedig semmi köze ahhoz, amit mi képviselünk.
Ezúton is köszönöm a kedves menyasszonynak az információt.
Október 20-22 közt, jó messze a zajos fővárostól, összegyűlt egy tucat jobbnál jobb fotográfus a Pillana(r)t – Magyar Esküvőfotós Szövetség tagjai és pártolótagjai közül, hogy a 2009. évi szezon lezárásaként élvezzék egymás társaságát, fotózzanak és társalogjanak a jövőről.
A szövetség ugyan szakmai alapon nyugszik, de az elmúlt két évben messze továbbfejlődött az eredetileg megálmodott kereteken. Anno a legszebb álmomban sem reméltem, hogy barátságok fognak kialakulni közöttünk, kapcsok, amelyek egyelőre csak erősödni látszanak. Azt hiszem, hogy minden tag és pártolótag tökéletesen tisztában van azzal, hogy ennek a csapatnak a létezése is rendkívüli és szokatlan tény a féltékenységgel, ármánnyal, kapzsisággal átszőtt szakmánkban. Így aztán az a helyzet állt elő, hogy bár több flancos címet kaptam már életemben ill. tag is voltam/vagyok jópár szervezetben, mégis erre a csapatra vagyok a legbüszkébb.
Nem tudom elég hálásan megköszönni a pécsi különítményünknek (Juhász Balázsnak és Gyarmati Csabának), hogy lehetővé tették ezt a találkozást. Külön mondok köszönetet Busa Béla videós barátunknak (www.eskuvoszerviz.hu), aki videóra dokumentálta ámokfutásunkat. Adósaitok vagyunk, skacok.
(A fenti fotók egy része Monától származik. Aki kitalálja, melyek, az vendégem egy bambira)
Örök kedvenceim az olyan oldalak, ahol a legolcsóbb “szakembert” gombnyomásra lehet kiválasztani, vagy egy lendülettel akár ötszáz ajánlattevőtől is árat lehet bekérni. Ezek szolgáltatást keresőket és kínálókat hoznak össze (naná, hogy a szolgáltatókat megfejve).
A módszer a következő: menyasszony/vőlegény felmegy a weboldalra, pár sorban leírja azt, amit szeretne, köremil kiugrik az összes regisztrált szolgáltatónak, azok némi készpénzért hozzájutnak az ajánlatkérő címéhez, onnan egyenesben megy az egész.
Három éve regisztráltam egy ilyen szaknévsorban. Jöttek is az ajánlatkérések rendesen, néhány levelet el is küldtem lelkesen, naná (hogy feleslegesen). Aztán a harmadik napon kaptam egy újabb ajánlatkérést:
“ Eljegyzési fotókat szeretnénk, három óra időtartam, 50 db papírkép… stb.” majd ugyanebben az üzenetben (nem a potenciális megrendelőtől, hanem a közvetítőtől): ‘képzett henteseket keresünk külföldi munkavégzésre“.
Tényleg, sikerült már valakinek normális üzletet kötnie ilyen szaknévsoron keresztül?
Ritkán vállalok nem emberekről szóló munkát. A mai nap kivétel volt. Nem bántam meg. Katt a fotóra, hangszórót be.
A fotók nem műszaki igényességgel készültek és nem helyettesítik a korrekt épületfotókat. A célom az volt, hogy átadjak valamit abból a melegségből és otthon-érzésből, amit a ház ad a lakóinak. A tervező (ő látható az utolsó képen) nevét és telefonszámát csak jó pénzért árulom el.
Az elmút hetekben keresőoptimalizáció és a látogatottsági statisztikánk feldolgozása okán böngésznem kellett a neten és többször is találkoztam magunkkal fórumokon meg levelekben. Nem tudom, tekinthető-e a karrierünk valamiféle állomásának, ha azt mondják valamelyik fórumon egy fiatal kollégáról:
“…azt állítja magáról, hogy nászriporteres képeket is tud csinálni.” Nemrég pedig egy leendő menyasszony őszintén bevallotta, nem tud bennünket megfizetni, ellenben talált egy fiatal fotóst, aki nászriporter-stílusban fotóz, csak sokkal olcsóbban. Hmm.
Bevallom, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek. Örülnöm kéne, mert biztosan jót jelent, ha másokat hozzánk mérnek, vagy kollégák hozzánk akarnak hasonlítani. Mégis, határozottan zavar, hogy a nászriporteresség lassan fogalommá válik, de nem azért, mert olyan szerény volnék. Neeem, erről szó sincs
Más a baj. Elsősorban az, hogy a piacnak, a vevőknek és a fotósoknak is az volna jobb, ha saját útját járva, mindenki megkeresné önmagát, így a stílusválaszték nem pár erős fotósra és az utánzóikra korlátozódna. Őszintén sajnálom, hogy a piac néhány domináns szereplője körül (persze, hogy nem csak minket néznek, Tux, Váradi Tomi és többen mások már jóval előttünk “célpontnak” számítottak) valóságos klón-hadseregek csoportosulnak. Szerintem legtöbben a szorgalmas másolók közül nem is gondolnak bele abba, milyen káros számukra, ha hétről hétre valaki vagy valakik gyenge másolataként élik a szakmai életüket.
Mit is tanácsolnék ellenszerként? Mindenekelőtt kevesebb internet-barangolást, mert mások munkáinak nézegetése legtöbbször nem ad egyebet, mint sémákat, sztereotípiákat és béklyókat. Kívánnék viszont több tanulást, gondolkodást, kreativítást, játszadozást, kísérletezést. A többi idővel jön magától..
Utószó:
Mivel több ismerős is reagált erre a bejegyzésre – némileg féreértelmezve – ezért pontosítanom kell, nehogy félreértés essék. Egyáltalán nem zavar, ha másolják a munkáinkat, stílusunkat, sőt szinte biztos, hogy másokat sem. (bizonyos speciális, egy adott fotográfusra jellemző ötlet szolgai lemásolása és “eladása” sajátként azonban már kevésbé etikus és nehezen tolerálható.) Mások fotóinak nézegetése tehát rendben lévő dolog, egy bizonyos szintig bizonyosan szükséges. Inspirálhat, ötletet adhat. Ha azonban a felkészülés rutinszerű részévé válik, akkor szerintem kifejezetten káros. Azért, mert megérkezve egy helyszínre nem azt nézi a kolléga, hogyan tudná használni a helyi adottságokat, fényt és az alanyait, hanem azt keresi, hogyan tudna elkészíteni fotókat, amelyeket látott már valakitől. Ez teljesen másfajta gondolkodást jelent.
Így aztán a legtöbb tapasztalt fotográfus éppenhogy kerüli a gondolkodást óhatatlanul befolyásoló galéria-látogatásokat. (Ezért jómagam csak a téli szünetben szoktam megnézni, mit alkottak a nagyok a szezonban, majd betegesen kerülöm az oldalaikat egész évben).
..és bizony sokat morfondíroztam, érdemes-e belevágni egy nagyobb lélegzetű oktatási projektbe. Aztán elhatároztam, megcsinálom. Úgyis állandóan jártatom a szám, most legalább kiderül, hányan vesznek komolyan
A részletek itt (vagy jobb oldalon, a menüben Oldalak->Oktatás) találhatóak.
Nem titkolom, hogy az első tanítványok lesznek az én kísérleti nyulaim. Reményeim szerint a tanfolyamok révén felhalmozódik majd annyi tapasztalat, amennyi elegendő lesz az intézményes (ezalatt azt értem, hogy rendszeres, folyamatos és szervezett) esküvőifotós-képzés majdani beindításához, amely ötlet a Pillana(r)t kezdeteitől egyfajta Szent Grál-ként szolgál.
Az idei év biztosan nem vonul be a kedvenceim közé. Nehéz, keserű idők járnak errefelé mostanság. Ráadásul így, a szezonvége felé alig van már lelki tartalék és fogcsikorgatás közepette telik szinte minden utómunkával töltött nap.
Valamiféle felsőbb hatalom azonban jelet küldött nekem. Néhány héttel ezelőtt megkeresett Kata és felkért, hogy készítsek egy portfóliót kisfiának, a feladatot pedig ma teljesítettem.
Az utazás három óra hosszan tartott, a munka alig félóráig. Amikor reggel elindultam, még nem gondoltam, hogy életem egyik legkeményebb és legfontosabb küldetését fogom elvégezni. Mi is történt tulajdonképpen? Hmm. Látszólag semmi, egy kétéves kisfiú lovaglása, néhány kör egy alig hektárnyi területen, hunyorgás és némi séta a tűző napon. Vagy mégsem?
Sokgyermekes apuka vagyok (a négy az sok?), sokat láttam már .. és mégis, ma olyan leckét kaptam szeretetről, lelkierőről, feltétlen odaadásról és küzdeni tudásról, ami hosszú ideig példaként fog számomra szolgálni. Csodálattal néztem az én kis mindennapi hősömet és anyukáját, átértékelve nehézségeim és fájdalmaim. (Hangszórót bekapcsolni, katt a képre..)
Valami vagy valaki vezette a kezem, ez bizonyos. 310 felvételt készítettem kb. 25 perc alatt, és 309 kifogástalanul sikerült. Ez egyszerűen valószínűtlen, aki ért hozzá, az tudja, hogy éles délelőtti fényben, állandó mozgásban, ráadásul gyakran pengevékony mélységélesség mellett ez szinte lehetetlen. Én biztosan nem vagyok ennyire jó, sőt, szerintem senki nem az.
Nem tudom megmagyarázni, így csak egyet mondhatok: KÖSZÖNÖM.
A TTD érzékeny műfaj. Nehéz megtalálni a kompromisszumot az eredetiségre való törekvés és a jó ízlés közt. Igen hamar öncélú jópofáskodás, rosszabb esetben otrombaság lehet a vége. Én szépség- és eleganciapárti vagyok. Akár azon az áron is, hogy a ruha nem semmisül meg a végén
Tegnap egy nagyszerű kollégával, Jaksa Timivel (timeapictures.com) és egy kedves párral együtt töltöttünk egy délutánt, hogy valami szépet csináljunk. Köszönet a meghívásért, nagyon vizes és jólesően felszabadult(fáradt?) lettem a munka végére. Mellesleg ez a műfaj szépen megmutatja, mit tudnak az 1D/1Ds Canon vázak és az L-es objektívek. Gyakorlatilag búvárüzemmódban használtuk őket.
Itt van egy klip is, ha valakit érdekel:
Ha látni szeretnéd az igazán jó fotókat és egy gyönyörű slideshow-t, akkor nézz meg egy bejegyzést ugyanebben a témában: ugrás Timi blogjába
Nagyrabecsült SEO-marketingspecialista harcostársam El Lobo volt olyan kedves és felajánlotta, hogy blogjában közzéteszi egy cikkemet. Az anyag nem új, a sajtóban jelent meg és ezen bejegyzés nem is erről szól. Viszont megjelent egy komment (3.), amely egy nagyon érdekes kérdést feszeget: tekinthető-e az esküvőfotózás a fotóművészet túlspecializált ágának? Azt ugyibár tudjuk (és ez a kommentben is szerepel), hogy a (túl)specializáció a természetben komoly versenyelőnyt jelenthet, bizonyos esetekben azonban akár egy ilyen faj teljes kipusztulásához is vezethet.
Itt a kérdések a következőek:
- van-e szükség specializációra ahhoz, hogy valaki jó eskifotós legyen?
Igen, szükséges. Az esküvőfotózás speciális felszerelést és felkészülést, munkamódszert és üzletvitelt feltételez. Sajátos ritmusa , heti ciklusa valamint szezonális jellege hat a fotós életmódjára, családi életére és sok más egyébre.
- vezethet-e ez a specializáció odáig, hogy az esküvőfotós megszűnik minden területen bevethető fotósnak lenni?
Nem. Az igazán jó fotósok nagy része más területekről jön át, “teljes szakmai fegyverzetben”. Az esküvőfotózás ráadásul integráló műfaj, szinte minden van benne és naprakésznek kell lenni. Aki jól fotóz esküvőt, az szinte mindenhez ért egy kicsit. Az egyedüli probléma az, hogy aki az eskifotóra nyergel át, az a szezonban kénytelen valamilyen szinten leépíteni az egyéb piacait, mert másra nem nagyon van ideje. Azt hiszem ez az egyedüli (és bizony cseppet sem elhanyagolandó) veszély.
Apropó, ha már az egyéb piacokról beszélünk. Nemrég egy jó kis anyagot csináltunk a Schwarzkopf 111. szülinapja alkalmával rendezett show-n. Mi ismét az L&F Salon-t kísértük, dolgoztunk a backstage-en és a színpad mellett egyaránt. Remek buli volt. Kattints a klipért.
Nem vagyunk egyformák. Az esküvői fotózásba – ha igazán komolyan veszik – rengeteg dolog belefér. Vannak olyan lányok, akik királylány-szerepben képzelik el az esküvőjüket..és igazuk van. Mások grimaszt mutatnak a habos-babos-szívecskés esküvői világnak és nem hajlandóak elvonatkoztatni a mindennapos énjüktől, meg szeretnék mutatni, hogy ők saját utat járó, eredeti módon gondolkodó lények, akik jó adag iróniával és vagánysággal vannak megáldva (megverve?). Persze nekik is igazuk van, de másképpen.
Nem régóta van ez így, legalábbis idehaza nem. Szeretném azt hinni, hogy nagyon is sok közünk van a nemrég beköszönt új világhoz. Mi voltunk ez elsők, akik következetesen elutasítottuk a “kinn-a-zöldben” gyakorlatot és a saját vízióink mentén kezdük el felépíteni a képi világunkat. Az utóbbi két évben számtalan kreatív fiatallal találkoztunk, olyanokkal, akik a fotóikat nem az évtizedes elvárásoknak megfelelően, hanem saját preferenciáik mentén készíttették el.
Nálunk nem terjedt még el a személyes portfóliók készítésének kultúrája. Az esküvőfotós piac egy nagyon vékony szelete azonban már olyan szerepet mutat, amit azok hivatottak betölteni: az egyéni önkifejezés egyik formájává vált. A mindennapokban az igényes “csakúgylefotóztatommagam” dologra nem nagyon jut pénz, de mivel az esküvői fotózásra valamennyi – már csak a tradíció miatt is – biztosan jut, a lányok ahelyett, hogy királylányosat játszanának, az esküvői fotóikkal akarják megmutatni: íme, ez vagyok én.
Persze bennünk jó játszópajtásra talál mindenki, aki őrültségekre adja a fejét, fotóztunk ezért elképesztően lepukkant, romos helyeken, hidakon, köztereken, szökőkutakban, állatkertben, konténer-terminálon, működő gyárakban, metróban és kocsiszínben de még számtalan titkos tervünk van, amelyek a megfelelő embereket várják.
Mindezek a projektek nagyon vékony élen egyensúlyoznak. Nem egyszerű esztétikai értéket, szépet létrehozni provokatív környezetben. Fény kell hozzá, alanyok, ruhák, pózok és megfelelő lelkiállapot. Ha a fotós nem jól egyensúlyoz, akkor izzadtságszagú, csúnya, neadj’isten közönséges képeket kap a végén. Ez teljességel az ő felelőssége.
Az alábbi projektet az ország legnagyobb logisztikai bázisán készítettük. Az alanyok önmagukat nyújtották, mert mindkettőjük élete szervesen kötődik a helyhez, a helyszín tehát nem véletlen (katt a klipért):
A mai nap nagy nap az életemben. Régóta megfogalmazódott már egy Pillanartos közös fotózás ötlete, de valahogy sohasem lett belőle semmi. A múlt héten azonban meghívtam a kollégákat egy szívemhez közeli páros bónusz portfóliójának elkészítésére. Hatalmas örömömre sokan eljöttek a Pillanart rendes és pártolótagjai közül.
Tizenkét fotográfus mozgatta és fotózta a végtelenül igyekvő és kedves párost, így minden résztvevő elkészíthette a fotóit, megkötések és vezénylet nélkül, mindenki a saját stílusában. Igen pozitív élmény volt, amely a csapatmunkáról, együttműködésről és a fotózás öröméről szólt. Határtalanul élveztem.
Köszönet illeti a türelmes és nagyon igyekvő Esztert és Lance -t. Köszönet a kollégáknak, akik közül többen is órákat utaztak a néhány órás együttlét kedvéért. Köszönet Sorok Petinek, Bende Tominak (lovasszobrot neki a zseniális werkfilmért), Fogarasi Zolinak, Jaksa Timinek, Merész Balázsnak, Szegedi Zsuzsinak, Gacsádi Albertnek, Szipli Tominak, Váradi Tominak, Gyarmati Csabinak és Szita Marcinak, hogy elfogadták a meghívást. Remek csapat voltak. Most nagyon kiváncsi vagyok arra, milyen lesz a közös portfólió.
Az esküvőfotós szakma rohamos fejlődésnek indult. A kollégák keresik a helyüket, a stílusukat, eszközöket és technikákat. Egyre több a vita arról, mi az esküvőfotósok feladata az alakulóban lévő új piacon. Nemrég a szakma egyik ismert hazai alakjától megkérdezték, mit csinálna, ha kifizetnék a munkadíját, és arra kérnék, hogy üljön le egy sarokba, semmit nem csinálva. Ő azt válaszolta: leülnék.
A történetet meghallva rájöttem, komoly szakadék húzódik a múltat képviselő és a jövőt kereső kollégák közt. A múlt arról szólt, hogy az esküvőfotósnak egyetlen dolga van, kiszolgálni az ügyfeleket. Le kell fényképeznie , ahogy a helyszínekhez közeli parkban kikandikál a fa mögül és összedugja a buksiját a párjával majd később bevonul, gyűrűt húznak a kezére, kimondja az igent, elhajítja a csokrot, eszik-iszik-mulat. Ezt szokták meg a megrendelők is, mert ezt látták a piacon, nem gondolva arra, hogy másképpen is lehet. Mivel nem a menyasszonyok feladata, hogy bármit is kitaláljanak, a fotósok évtizedekig ugyanazokat az idióta sémákat fotózták, nem gondolkodva, egymást másolva. Ha valaki kitalálta, hogy a vőlegény féltérden csókol kezet a menyasszonynak, vagy hátulról belecuppant a nyakába, akkor két hónap múlva mindenki ugyanazokat a fotókat nyomta. A szakma infantilis gépezetté vált, megújulásra képtelen módon, a langyos vízben, kényelmesen. Nem sokat változtatott a helyzeten, hogy voltak olyanok, akik ezeket a jól bevált sémákat megtanulták szép fényben, jó technikával, elegánsabb csomagolásban lenyomni a vevők torkán, persze igen nagy sikerrel. A dolog lényege azonban ugyanaz maradt, különösebb innováció vagy neadjisten’ művészi ambíciók nélküli protokollfotózás, lélektelen sémákban kielégítve a tömegigényeket. Vannak olyanok, akik önmagukat fotográfusként deklarálva büszkén vallják, hogy számukra a megrendelő kiszolgálása és a tiszteletdíj azok, ami fontosak.
Én ezt nem fogadom el. Azért nem, mert a mesterség alapjait kérdőjelezi meg. A fotós feladata, hogy újabb és újabb fotókat találjon ki, egyszerűen kötelessége, hogy szárnyaljon a képzelete és víziói legyenek. A fotós kísérletezzen, legyen akarata és céljai. Ha ezek a célok vállalhatók és szimpatikusak, akkor lesz munkája bőven, meg fogják találni azok az ügyfelek, akik ugyanazt akarják, amit ő. Lesznek nagy találkozásai olyanokkal, mint ő maga és olyan fotókat készíthet, amelyeket mindig is szeretett volna. Az a legfontosabb, hogy pontosan deklarálja, mit és hogyan szeret fényképezni. Ez a deklaráció nem más, mint a portfólió és a fotósnak kutyakötelessége, hogy azt a szintet hozza a megrendelőnek, amit abban mutatott.
De vajon mi lesz annak a fotósnak a sorsa, akinek csakis az a célja, hogy a megrendelő kedvébe járjon? Hány olyan munkája lesz, amiben örömét leli? Minden ötödik? Minden tizedik? Hány megrendelőt csap be azzal, hogy gyűlöli azt, amit csináltatnak vele? Mi marad így a lelkéből? Mi marad belőle tíz év alatt? A választ csak elképzelni tudom.
Az esküvői fotó véleményem szerint az okos, ésszerű kompromisszumok műfaja. Természetesen vannak elvárt kötelező elemek , hiszen a szertartásokat meg kell örökíteni, a rokonokat , barátokat le kell fényképezni. Ezen felül azonban rengeteg a kreatív lehetőség és a jövő szerintem idehaza is a szárnyaló képzeletű, fotóikat a saját kedvük szerint készítő fiataloké. Az idő pedig úgyis megmutatja, kinek a víziói eladhatóak. A piacképesek messze juthatnak, a többiek elbuknak és abbahagyják, mert nem lesz munkájuk. Az lesz majd a szép világ…
Jaksa Timi unszolására tegnap benéztem Schram Andris workshop-jára és nagyon jól éreztem magam a kellemes társaságban. Bevallom, korábban nem gondoltam arra, hogy idehaza is van kereslet a WS-rendszerű képzésre, én valahogy intézményesebb, tanfolyamosabb keretekre gondoltam.
Most érlelődik bennem az elhatározás, hogy csináljak egy WS-sorozatot, amely egymásra épülő, moduláris rendszerű képzésekből állna. Mivel valaha egyetemi katedrán álltam, nem lesz idegen a terület, sőt, végre kiélhetem a pedagógusi ösztöneim és talán senki sem fog nagyképűséggel vádolni, ha magyarázósan kommunikálok .
Meggyőződésem, hogy van értelme olyan oktatásnak, amely teljes képet ad az esküvőfotózásba belekezdőknek a fotográfia és az üzleti ismeretek oldaláról . Van egy-két ötletem, már csak tanítványok kellenek hozzá …
Idealista vagyok. Általában azt feltételezem, hogy akik megkeresnek bennünket és elfogadják a feltételeinket, azok felnőtt emberek és tudják mit akarnak. Ezért aztán nem szoktam magunkhoz láncolni a kedves megrendelőket, sokáig nem írtunk szerződést sem, és nem kértünk előleget. Az adott szavunkon és a nevünkön kívül semmi fontosabbat nem birtokolunk, ezért aztán soha nem szegjük meg az ígéreteinket. Ugyanezt várjuk el a megrendelőktől és általában nem kell csalódnunk.
Mégis, mostanában többször kellett szembesülnünk azzal, néhány megrendelőnk nem játszik tisztességesen, ezzel jelentős kárt okozva nekünk. Nézzük csak, hogyan is van ez.
Ha valakinek mondjuk egy évvel az esküvője előtt megígérem, hogy mi leszünk a fotográfusai, akkor az időpont onnantól nem képezi további ajánlatok tárgyát. Egy-egy szombati napra 20-40 ajánlatkérés fut be egy év alatt, azaz egy lekötött dátumra ennyi potenciális megrendelés esik. Minél később mond le valaki egy időpontot, annál kisebb az esélye annak, hogy új ügyfél álljon a helyére. Utolsó héten időpontot lemondani, az kimeríti a tisztességtelen elbánás fogalmát.
Mit lehet tenni? Sajnálkozni, hogy néhány ügyeskedő miatt nekünk is ügyvédkednünk kell, hogy elkerüljük a hasonló eseteket. Mostantól mi is szerződéseket írunk és biztosítjuk a hátsónkat. Pedig a fotózáshoz jobban értünk…
Kedves menyasszony!
Ha nem vagy abban biztos, jól választottál-e fotóst, ha rájöttél, hogy spórolnod kell (és éppen az ő munkadíján), ha összevesztél a pároddal és elmarad az esküvő, akkor erről mihamarabb értesítsd az érintett szolgáltatót! Ezzel okozod a legkisebb kárt neki…
Elég gyakran kapok leveleket pályakezdőktől, igyekszem is becsülettel válaszolni mindegyikre. Örülök ha megkérdezik a véleményem erről-arról és boldog vagyok, ha bárkinek segíthetek.Van egy tipikus levélfajta azonban, amelyre adott válaszom legjobb, ha némi nyilvánosságot kap. Többször érkezett már tartalmú ilyen levél, a legutolsó éppen ma:
” .. kezdő fotográfus vagyok…. szeretném kipróbálni magam az esküvőfotózásban”
Nos, itten komoly bibi van. Miért gondolja egy kezdő, hogy rögtön a legnehezebb műfajban kell szerencsét próbálnia? Csak arra tudok gondolni, hogy érdekesnek találja a területet és úgy véli, hogy pénzt is tud vele keresni. Nos ez az írás az ezzel kapcsolatos alapvető kérdéseket fogja piszkálgatni, meglehetősen karcosan.
1. Az esküvőfotózás sajátosságai:
Az esküvőfotózás keverékműfaj. Van benne riport, portré, tárgy-, divat- és sport(tánc-)fotózás, amelyek mindegyike egyenként is nehéz, mindegyiknek megvannak az eszközei, technikái, szabályai. Az esküvőfotózás a szélsőséges fényviszonyok, az állandó időhiány és a megismételhetetlen pillanatok állandó stresszel teli műfaja. Az esküvőfotózás extrém hosszú és intenzív igénybevételt jelent a többi műfajjal szemben, akár 10-16 óra non-stop munkát is jelenthet (és akkor nem beszéltünk a háromszor ennyi ideig tartó utómunkálatokról). Az esküvőfotózás a technikai túlbiztosítás igénye és a megkövetelt felszerelés változatossága miatt az egyik leginkább beruházás-intenzív terület. Az esküvőfotózás nem csak fotózásról, hanem a masszív üzleti háttérről szól. A terméket (fotók, albumok, klipek stb.) le kell gyártani és el kell adni. Ehhez komoly számítástechnikai háttér, üzleti ismeretek, keresőoptimalizált weboldal, publikációk és sok számtalan más dolog is kell.
Az esküvőfotózást én leginkább a triatlonhoz hasonlítanám. Triatlonban azok a legjobbak, akik valamilyen részterületen már kiemelkedően jók. Jól úsznak vagy futnak esetleg kerékpároznak. A bajnokok közül senki nem kezdte a triatlont hatévesen, tökkezdőként. Éppen ez az oka, hogy nagyon sok hivatásos sportfotósból ill. fotóriporterből lett kiváló esküvőfotós.
2. Tehát mi is kell ahhoz, hogy valaki sikeres esküvőfotós legyen?
a. Biztos fotográfiai alapok a már említett területeken. Korábban megszerzett jókora tapasztalat a riport, sport- divat- vagy portréfotózásban. Képesség a nagy nyomás alatti munkára.
b. A megfelelő személyiség: Kapcsolatteremtő képesség. Empátia. Türelem. Pozitív gondolkodás. Optimizmus. Szeretet (ezt félve írom le, mert ez az, ami leginkább hiányzik a legtöbbekből)
c. Türelem és eltökéltség, céltudatosság.
d. Tőke. Még több tőke.
3. Mégis, van-e esélye egy pályakezdő fotográfusnak, hogy sikeres esküvőfotós legyen?
Természetesen van, de ehhez jónéhány évre lesz szüksége. Ha van türelme kivárni, megfelelően céltudatos és kész arra, hogy évekig beruházzon anélkül, hogy kivenne (ez alatt a szakmai tanulmányokat és a felszerelés megszerzését értem), akkor esetleg.
És persze tehetség nélkül nem fog menni. Már nem. Hál’istennek kis hazánkban is kezdenek megváltozni a dolgok, a piac szűkülése kezdi selejtezni a nem idevalókat.
Ezért aztán elsősorban türelmet, jó tanulást, sok munkát és majdan jól megérdemelt sikereket kívánok az ifjú kollégáknak!
Nos, eljött az idő. Bár már jónéhány esküvőn túl vagyunk, a hétvégén végleg elkezdődött a főszezon, az idei nagy menetelés. Mostantól legtöbb kollégánknak nincs megállás, csak valamikor október/novemberben.
Idén végigfotózzuk Európát a legnyugatibbtól a legkeletibb csücskéig és természetesen kis hazánkat Debrecentől Sopronig. Sok érdekes emberrel találkozunk majd és úgy fél év múlva remélem lesz miről beszélgetnünk.
Minden kedves kollégának szép fényeket, remek esküvőket, jó munkát kívánok!
A rémálmaim közé tartozik a betegen történő fotózás. Míg a munkák egy részét át lehet ütemezni, az esküvőknek az a sajátosságuk, hogy nem szívesen rakják át őket a fényképész kedvéért, főleg nem az utolsó napokban… Rengeteg esküvőn dolgoztam már, egy részükön nem százszázalékos állapotban. Szenvedtem már térd- és derékfájástól, kinlódtam már hetekig, beinjekciózva, fájdalomcsillapító tapaszokkal, de a legrosszabb mégiscsak lázasan-influenzásan vagy vírusos hasmenéssel esküvőt fotografálni.
Olyankor az ember alig tud lábra állni, nemhogy nehéz felszerelést cipelni. Ezen a hétvégén viszonylag olcsón megúsztam, “csak” egy napig vacogtam lázasan .. naná, hogy szombaton, az esküvő napján. Persze ilyenkor bennem van a dac: “csakazértis” megmutatom, hogy így is képes vagyok jó dolgokra. Hál’istennek, miután az ember sokadszor esik át ilyesféle krízishelyzeteken, kialakul egyfajta sztoikus magabiztossága, ami segít az újabb, hasonló akadályok előtt.
De azért el kell mondjam, ilyenkor áldom a sorsot, hogy nem egyedül dolgozom és van segítségem, akire baj esetén támaszkodhatom. Ez bizony komoly biztonsági háló alattam.
Az esküvőfotós szakma talán legsötétebb árnyoldala az, hogy “családellenes” életformaként muszáj megélni. Az esküvőfotós akkor dolgozik, amikor mások pihennek. A legtöbb munka arra az időszakra esik, amikor az emberek nyaralnak, mulatnak, élvezik az iskolaszünetet. A top esküvőfotósok évi 20-25 hétvégén akár 40-50 vagy több napot is távol vannak a családjuktól (igen, túlnyomó részük családos ember) , nagyon sokszor pénteken és szombaton is dolgoznak, akkor, amikor otthon a legnagyobb szükség volna rájuk. Bonyolultabb a feladatuk azoknak, akik hétköznapi állásuk mellett végzik ezt a munkát. Mégis, a legnehezebb azon családok helyzete, ahol az anya, a feleség a fényképész.
Ez a rövid bejegyzés nektek, házastársainknak mond köszönetet, akik eltűritek ezt a rengeteg lemondással és távolléttel járó életformát, alkalmazkodva hozzánk, hogy a munkánknak élhessünk. Sokan közületek nem csak eltűritek, de aktívan támogattok bennünket, első számú kritikusként vagy fő inspirálóként hozzájárultok kiteljesedésünkhöz.
Kedves társaink, köszönöm nektek a támogatást, megannyi kollégám és barátom nevében. Kérjük segítségeteket a most induló 2009 évi szezonban is.
Az esküvői ipar kívülről jó üzletnek látszik és egy ideig talán valóban így is volt. Kevés volt a szolgáltató, kicsi a verseny és magasak az árak. Aztán az elmúlt néhány évben – ahogy ezt egyre többen felismerni vélték – a helyzet gyökeresen megváltozott. Mára sokszorosan többen próbálják eladni a portékájukat és önmagukat, mint amennyi szolgáltatásra, termékre igény van a piacon. A verseny kiélezett és a kevés prémium szolgáltatás mellett mindent elönt a középszer és a gagyi.
De mi van akkor, ha valaki nem ért az egyes területekhez, nincs néhány milliós tőkéje esküvői vállalkozás indításához? És itt jönnek képbe a derivatív szolgáltatók, amelyek a tényleges szolgáltatások tetejére rátelepedve próbálnak megélni. Ilyenek az esküvői portálok és különböző internetes fizetős “szaknévsorok”, kiállítások és esküvői sajtótermékek, amelyek a szolgáltatóktól lefejt bevételekből élnek. De míg a kiállításokhoz, sajtótermékekhez általában komoly tőke, szakértelem és háttér, addig az internetes platformokhoz leginkább csupán egy úgy-ahogy megírt weboldal és némi ambíció szükséges (na jó, ebben a műfajban is vannak kivételek, de nem sokan).
A friss kedvencem egy új versenyző, aki kitalálta, hogy nem vacakol, csinál vagy tíz egyforma oldalt és megfeji az összes szolgáltatót, fényképészeket, virágkötőket, ruhaszalonokat, cukrászokat, ékszerészeket (és mindenki mást, aki hirtelen az eszébe jutott). Ez igen, akár zseniális üzleti modell lehetne, csak az a gond vele, hogy már másoknak is eszébe jutott, így ezekből a “szaknévsorokból” lassan több van mint szolgáltatóból. Annyi ilyen adatbázis-szerűség és ezekben olyan irdatlan mennyiségű szolgáltatói banner rohangál már az interneten, hogy képtelenség eldönteni, melyikre kattintson először az ember. Tényleg senki nem ismeri fel, hogy semmi értelme újabb és újabb, csupán linkeket és telefonszámokat tartalmazó adatbázist létrehozni? Senki nem látja, hogy ezek egymást teszik értéktelenné?
De most kitaláltam a tutit. Csinálok én is egy oldalt, amely összegyűjti az összes esküvői szaknévsor/adatbázis-t, ‘információs’ portált és a szolgáltatókat fejő istentudjamicsodát. Az lesz a címe, hogy www.össznemzeti-esküvői-überpumpa.hu. Kedves esküvői szaknévsorok és marketing-izék, lehet jelentkezni, ez egy soha vissza nem térő lehetőség!
Jó kis viccet játszott velem valami nagyokos. A weboldalon az összes kezdőfájlt átírta és a látogatókat trójaival próbálta fertőzni. A blogot helyreállítottam, de mindenki, aki 2009.04.18 8.15 és 2009.04.18 21.00 közt az oldalon járt, ellenőrizze a rendszerét. Elnézést kérek mindenkiről, akit az oldal megfertőzött. A trójait a NOd32 biztosan elkapja, más vírusvédelmi programot még nem próbáltam.
A dolognak azonban van egy pozitív hozadéka, végre feltelepítettem a wordpress motor legfrissebb változatát.
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kedves leány, akinek sokat köszönhetünk. Férjével két napig tűrték a társaságunkat, megtiszteltek barátságukkal, majd ő beleegyezett, hogy védjegyként használjuk az arcát.
Ő volt az én “címlapcicám”, a menyasszony No.1, aki szembenézett minden látogatónkkal, aki az oldalunkra tévedt. A címlapcicából nemrég “címlapanya” lett és most hatalmas örömünkre egy csodálatos kishölgy csatlakozott a kisnyúlcsapatunkhoz – stílusosan húsvétkor. Köszönjük az ajándékot. További képekért katt ide
Kanadában élő kollégánk, S. András által tartott kétnapos tanfolyam valószínűleg jónéhányak szemét felnyitotta azzal kapcsolatban, melyek az igazán fontos kérdések az esküvőfotózásban. Több mint egy éve vetettem fel a kérdést ebben a blogban, miszerint sokan túlságosan sok jelentőséget tulajdonítanak a technikai kérdéseknek. Bár rengeteg helyen leírtam már, meglepő, milyen kevés szó esik arról, hogy a kulcs nem a technikai eszközökben, hanem a fotós személyiségében van. Sokak számára keserű lesz szembesülniük azzal, hogy bizony nem erre a pályára valók, mert ugyan fotográfusként látni is csak keveseknek adatik meg, de ezek közül is csak töredékük alkalmas az esküvőfotózás magas színvonalon való művelésére, mivel ehhez megfelelő lelkialkat is szükséges. Végtelenül leegyszerűsítve: a vezető esküvőfotósok egyszerűen jó srácok(bocs lányok), akik iránt a menyasszony könnyen érez feltétlen bizalmat. Igen, a jó fotó titka – a tudáson kívül- nem a drága cucc, hanem a kölcsönös bizalom. Az a fotós, aki képes arra, hogy néhány perc alatt felépítse a bizalmi légkört maga és az ügyfél közt, az kerül olyan pozícióba, hogy megfelelő anyagokat készítsen. Bizony, ez is a mesterség része, azonban csak bizonyos határok közt tanulható meg és – valljuk be- a profit szaga által körbelengett vadkapitalista hazai esküvőfotós világ nem igazán megfelelő terep a tanulásra.
A hazai szakirányú oktatás legfontosabb szerepe szerintem nem az volna, hogy technikai ismereteket adjon, mert az csak az ábécé ebben a bonyolult szakmában. Hogy mégis melyek volnának a legfontosabbak?
Szerintem:
Előrebocsátom, nem ismerem Andrást, sem a módszereit. Viszont éppen elég esküvői fotóst ismerek a nemzetközi élvonalból ahhoz, hogy tudjam, mitől sikeres ő is. Abban is biztos vagyok, hogy ugyanúgy dolgozik, ahogy mi Monával. Lendületből, humorral, közvetlenséggel, mindvégig pozitívan, játékosan. Másképp ugyanis nem lehet. Nem csodálkoznék, ha a workshop résztvevői közül sokan csak most döbbentek volna rá arra, hogy esküvőt fotózni, az mindenekelőtt hihetetlenül érdekes, vicces, szórakoztató JÁTÉK.
Mikor először hallottam a tanfolyamról, azt találtam mondani valamelyik pillanartos kollégának: sokan meg fognak lepődni, hogy nem azon a területen kapják majd a legfontosabb információkat, amelyen képzelik.
Nos kollégák, igazam lett vagy igazam lett 
?
Az esküvőfotós lét egyik legkomolyabb veszélye az, hogy az ember hajlamos beszorulni a mindennapos klisékbe. A szomszédos területekre való kirándulásokat ezért nagyon szeretjük, hiszen kisebb vargabetűk pl. a sport- (mondom sport-) riport- vagy divatfotózás értékes tapasztalatokat adnak. Persze sok mindenünk hiányzik, ami ezek elmélyült műveléséhez szükséges volna, de hál’istennek kedvnek nem vagyunk híján. Nemrég egy kis szépségiparban tett kirándulás volt soron. Ismét tanultunk, sokat. Ezúttal azt, hogyan dolgozzunk civil lányokkal, világítás és kellékek nélkül, abból rögtönözve, ami éppen rendelkezésre áll, éppen úgy, ahogy egy esküvő helyszínén szokás.
A klipet a kedves kolléganő csinálta. A zenét is ő választotta. Mit is mondhatnék, nem egy esküvői habos-babos darab. Nem nooormááális
