Már nem emlékszem, mióta folyik a harc a két tábor közt. Áldozatokról eddig nem adott hírt a bulvármédia, de a heves összecsapások zaja néha zavaróan hangos. Ezt a bejegyzést egy publikáció után sorjázó kommentek kapcsán írom, mintegy magam elé mormolásként:
Katt ide a divany.hu-n megjelent cikkért
Az esküvői hacacárét templomostul-fotósostul-szaloncukorba-öltözésestül elutasítók tábora mindig is megvolt és meg is lesz. Ez a tábor nem habozik ostobának nevezni az esküvő-pártiakat és kidobott pénznek nevezni minden hasonló költséget. Ők a „jó-lesz-az-ismerősöm-istenbizony-jó-képeket-csinál” tábor. Ugyanakkor nem csitul a „ne-feledd-szépségem-ez-életed-legszebb-napja” című örökzöld slágert dúdolgató szolgáltatói szirénkórus által támogatott esküvőpártiak hangja sem, sőt, mióta megjelentek az esküvői szolgáltatást életformaként megélő profik, ezek a hangok csak erősödnek.
Én két tűz között érzem magam, több okból is. Civilben nem sokat adok a formaságokra, ugyanakkor hivatásom gyakorlása közben csodaként, áhítattal (és némi irigységgel) élem meg minden párosom esküvőjét. Miközben nem tudom elképzelni, hogy rólam esküvői sorozat készüljön, hallatlan élvezettel és odaadással készítem őket … másoknak.
Szögezzük le rögtön: nem hiszek abban, hogy két ember szerelmét kötelező volna keretek közé szorítani. Nem kell egyházi áldás, szép papiros a házassággyárból, művészi nyomatok a falon az ország legjobb fotósától, ha boldogok akarunk lenni. Kell egy társ, aki mellett elégedetten fekszünk le és örömmel kelünk, meg persze néhány lurkó, akik reggeli üvöltözésükkel ébresztve emlékeztetnek arra, hogy a pajkos hancúrozásnak így is, úgy is tétje van 🙂
Nem vagyunk egyformák, de abban megegyezhetünk, hogy az igaz szerelem és a jó házasság ritka kincs. Abban is konszenzus születhet hamar, hogy a szerelmet sokféle módon lehet ünnepelni. Lehet csendes elégedettséggel és külsőségekkel teli ujjongással, gátlások nélkül. Ennek egyik lehetséges formája a szép esküvő, a vendégsereg meghívása a terített asztal mellé. Azonban az utóbbi évek egyik érdekes fejleménye az, hogy megjelentek olyan vásárlók, akik az ünneplés speciális formáját választják, szép fényképeket készíttetnek magukról. Cseppet sem bízom abban, hogy ezek a képek segítenek a mindennapok megélésében és drasztikusan csökkentenék a válások számát. A szerelmünkről szóló hiteles fotó azonban jóban és rosszban is óriási erőt jelenthet.
A két álláspont közt ingadozva a pluralitás híve vagyok, ugyanúgy, ahogy a cégünk elindításakor. Továbbra is makacsul hiszem, hogy a választás lehetőségéről szól az iparág fejlődése. Öt-hat éve nagyjából a giccs és a még giccsesebb közt választhatott a tisztelt publikum. A nemzetközi stíluspaletta meghonosításának elindításakor ugyanaz volt a cél, ami ma: biztosítani a világfotó-kompatibilis termékpaletta alját és tetejét, hogy – allegóriával élve – a vevő eldönthesse, hogy Ladával vagy Bentley-vel utazik.
Ami a baráttal ingyen vagy profival sok pénzért való fényképeztetést illeti, szerintem mindkettő lehet jó. Anyagilag az előbbi vitathatatlanul előnyös és ezúton is nyomatékosan felhívom minden leendő házaspár figyelmét arra, ezt az utat válasszák, ha szűkös a büdzsé vagy nem igazán érdeklődnek a fényképek iránt. Semmi értelmét nem látom annak, hogy alacsony vizuális igényű emberek sok pénzt költsenek fotókra, amelyekben amúgy nem lelik örömüket. (Az alacsony vizuális igényt ezen esetben negatív felhangok nélkül tessék érteni. Van aki nem néz tévét, fényképeket és filmeket, mert emezek nem érdeklik, ellenben kiválóan ért a zenéhez, mert abban leli kedvét. Gondolom, a Teremtőtől való dolog ez is, mint sok minden más, így van ez rendjén).
Fényképészeti/szakmai szempontból meg egy esetben indokolt barátot felkérni: ha az jó látásmódú, profi esküvőfotós, rendelkezik a megfelelő tudással, esküvőfotós felszereléssel (igen van ilyen, esküvőre a haverod nem mehet ugyanazzal a cuccal, amivel a sajtóban vagy egy divatlapnak fotóz), megfelelő motivációval, nem berúgni megy az esküvődre. Az összes többi esetben a baráttal/ismerőssel való fényképeztetés csak amatőrködés, kompromisszumok szülte kényszermegoldás, ahol az eredmény a megalkuvásról és a vakszerencséről szól.