Eszter örül.
ez kivételesen nem egy esküvői fotó, a fehér ruha ellenére..
A történetének azonban nem ez az eleje.
..
Eszter különleges. Álmokat hajszol és hisz abban, hogy nem egy multinál szerzett biztos jövedelem, lakás és kocsi az egyetlen út a boldogsághoz. A történetét mesélni fogom a tanítványaimnak, tanulságként arról, hogy a legmerészebb álmok is valóra válhatnak.
..
2008 májusában, Budapesten találkoztunk először, fényképészetről beszélgetett volna velem, azonban nem sok időt tudtam szentelni neki, hisz éppen esküvőt fényképeztem. Dóriét, a barátnőét, akinek különös szerep jut még ebben a történetben.
..
Amikor Eszter 2011 októberében írt nekem, már feladta hazai egzisztenciáját, hogy Görögországban, (ma már ezt is tudom) egy magányos hegyoldalban letelepedve, fotográfusként születhessen újjá. Levelében azonban sajnos ismét olyat kért, amit nem tudtam teljesíteni: még az ő könyörgése sem volt elég ahhoz, hogy tanfolyam-időpontot módosítsak.
..
Egy kis dramaturgiai kitérő: tavaly decemberben, egy külföldi site-on tag-elve felfedeztem egykori menyasszonykám, Dóri fotóit. A FB-on való nézelődés nem jellemző rám, ahogy az sem, hogy belefeledkezem egy idegen fényképész weboldalába. Itt azonban finom, egyszerűen, de ízlésesen komponált, feminin sorozatokat találtam lányokról, akik láthatóan élvezték a fotóssal való együttműködést. Kétségem sem volt, hogy egy kolléganő van a háttérben, a személye azonban nem derült ki, nem is érdekelt különösebben. Konstatáltam: „ügyes kislány”, aztán mentem a dolgomra, az oldal címe azonban beégett, hisz egy ismerős görög szigetről kapta a nevét.
..
Eszter majd’ másfél év után, 2013 február elején bukkant fel ismét és szokása szerint megint lehetetlent kért . Magántanulónak, asszisztensnek jelentkezett. Igen, Görögországból. Kérését (remélem) udvariasan elhárítottam, jelezve, hogy ehhez vagy hazaköltözik, vagy én hozzá…mindkettő lehetetlen opció.
A második levele forgatott fel mindent. Biztosan azt képzeli, hogy a beígért “bazi finom túrófánk” fogott meg, de esküszöm, nem így történt. Érzékeny pontomon ragadott meg: elragadóan humoros lévén, emlékeztetett egy másik levélre, amelyet 2010 júniusában kaptam. Annak az lett a vége, hogy a szerzőjét – közel negyven jelentkező közül kiválasztva – oktatni kezdtem. Ennek valószínűleg más lesz a vége, valószínűleg nem kevésbé érdekes. A levele végén csattanóként ugyanis ez állt:
“…ide teszek egy linket, hogy lásd, mik a hibák: https://www.facebook.com/lefkadaphoto”
Igen, jól sejtitek, ez volt az oldal, az a bizonyos oldal, amelyet a kitérőben említettem. (Dórikám, ezúton is köszönöm neked az együttműködést, imádás.).
..
Mi ez az egész? Véletlen egybeesés? Nem hiszem.
Talán kárpótlás, a húsz éve, kényszerből otthagyott tanári pályáért, egy korábbi, kedves tanítványért.
Talán az van megírva, hogy újabb és újabb, roppant tehetséges emberekkel találkozzam és egyengessem az útjukat.
Talán ezt utat kaptam, hogy harcoljak a mindennapi kételyeimmel.
Fogalmam sincs, de nem bánom, hálás vagyok érte, hisz rég megtanultam: minél többet adok, annál többet kapok cserébe.
A szándék tehát megszületett: segíteni őt, hogy megtalálja és kibontakoztassa igazi önmagát. Ezután már minden gyorsan ment, csak el kellett dönteni, milyen formában oldjuk meg, hogy minél többet találkozhassunk és dolgozhassunk együtt. A naszriporter.hu így most érdekes ponthoz érkezett. Megnyitotta a görögországi leánycégét, projektjét, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Elkészült a weboldal is:
www.lefkadaphoto.com (görögül tudók előnyben)
Nem csupán arról van szó, hogy visszatérek egy régi piacra, újabb esküvőket fényképezni.
Ezúttal új horizontok is nyílnak, amelyekről később adok/adunk hírt. Addig is, csak röviden, a lényeget:
“Lányok, soha nem álmodoztatok arról, hogy azúrkék tengerparton, mezítláb mondtok „igen”-t?”
(ezúton jelzem, hogy lelkes és hozzáértő, görög-magyar csapatunk segíthet nektek megvalósítani az álmotokat)
…
Eszter örül, vele örülök én is. Közös történetünknek messze nem ez a vége…
(Persze, hogy szeretem a túrófánkot).