Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lugasokkal, virágzó mezőkkel borított dimbes-dombos vidék, nagyon messze, még az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr. Itt állt egymás szomszédságában két kacsalábon forgó, héttornyú kastély. A dolgok rendje szerint, a két kastélynak volt két királya, mindkettőnek egy-egy gyönyörű leánya: a két királylány, Derű és Ború, kik jó barátnőkként cseperedtek. Eleinte mindketten úgy gondolták, ők bizony az apukáik feleségei lesznek. Aztán nőttek, nődögéltek és arra jutottak, az öreg királyokat meghagyják a királynéknak és inkább valami fiatal királyfit választanak. Kisebb-nagyobb viszontagságok után (gonosz banya, hét fejű sárkány, a többiről nem is beszélve) megtalálták párjukat, kik kiállták a hét próbát, és elhatározták, esküvővel pecsételik meg szerelmüket.

Ahogy az lenni szokott, Derű és Ború is belevetették magukat a hetedhét országra szóló lakodalom megszervezésébe, gondosan figyeltek minden apró részletre: tökhintót rendeltek, a virágot az aranymezőkről hozatták, kiválasztották a legjobb udvari bolondot, az étkekért a királyi főínyenc felelt, a ruháikat daloló tündérek által szőtt fonalakból készíttették, a muzsikusok az Óperenciás tengeren túlról érkeztek, frizurájukat az aranyhajásztól, képeiket pedig az udvari fő fénypiktortól rendelték meg. Egy nagy különbség mégis akadt a két királylány között. Míg a lázas készülődés közepette Derű virágot szedett, nagy sétákat tett párjával karöltve a folyóparton, eljárt lovagolni és a barátnőivel az udvari nótakörbe, addig szegény Ború éjszakánként álmatlanul hánykolódott, napközben pedig vagy a kezeit tördelve azon nyugtalankodott, hogy milyen lesz az időjárás élete nagy napján, vagy épp a főínyenccel, a daloló tündérekkel, az aranyhajásszal, a muzsikusokkal vagy a fénypiktorral torzsalkodott. Oldalán a királyfi aggódva figyelte, ahogy a királylány árnyéka korábbi vidám önmagának és bágyadt tekintettel néz ki az ablakon, rá és az ő nyugtató szavaira nem is figyelve.

Egy tavaszi délután Ború a szobájából épp a szemközti udvarba igyekezett a lugason át, csak úgy sercegtek a kavicsok igyekvő lábai alatt. Sietett, hisz ellenőrizni akarta a dolgok alakulását, mikor kuncogásra és dalolásra lett figyelmes. Széthúzta hát a virágzó ágakat, hogy lássa, kinek van ily jó kedve, mikor őt majd szétveti az aggodalom. Legnagyobb meglepetésére Derűt látta meg, amint mezítláb cigánykerekezik a rózsabokrok között.

Elindult felé, hogy kiokítsa, talán neki is inkább a daloló tündék, az aranyhajász, a főínyenc és a fénypiktor körmére kéne néznie és megvizsgálni a virágok nyílását az aranymezőkön… mire Derű meglátva őt, kacarászva a nyakába ugrott, így Ború száját csak két rövidke mondat hagyta el.

–          Mire ez a nagy jókedv? Hát te cseppet sem izgulsz? – kérdezte Ború pörölve.

–          Már hogy ne izgulnék, hát ezért dalolok. – felelte Derű.

–          Hogy tudsz kacagni és cigánykerekezni és nem szemügyre venni, hogy rendesen kifényesítették-e a királyi ezüstöt, hogy nem szakadt-e meg a daloló tündér-szál a ruhában, hogy a főínyenc friss étkeket hozatott-e és hogy a Óperencián túli muzsikusok szorgosan gyakorolnak-e? – válaszolta Ború.

–          Tudod – kezdte Derű- én már rég rájöttem arra, hogy ha izgulok, attól nem lesz jobb, sőt, elrontom a saját örömömet, így eldöntöttem, én bizony csak izgatott leszek és örülök. Örülök, mert ha holnap esik az eső és a muzsikusoktól a fénypiktorig és a vendégekig mindenki szekere elakad is a sárban, még akkor is én vagyok a leges-legszerencsésebb királylány a világon, hiszen a Királyfi engem szeret és engem szeretne maga mellett tudni élete végéig, ahogy én őt. Így nekem holnap csak ez és csakis ő a legfontosabb. Ezért kérem ki a véleményét és ezért szoktunk esténként megnyugtatásul szentjánosbogarakat kergetni együtt – hiszen ő is izgul, neki is fontos nap – de ez kettőnk nagy napja, kettőnkről szól. Máskülönben, ha mégsem lesz eső és mégsem akad el a muzsikustól a fénypiktorig mindenki szekere, biztos vagyok benne, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt. Ebben azért vagyok biztos, mert kedvességet és bizalmat kaptak tőlem és ugyebár a Nagy Bölcseletek Könyve is megírta, hogy ha derűsen állok a dolgokhoz, derűt vonzok vele, így ők is derűsen fogják tenni a dolgukat. Lesz, ahogy lesz, én holnap bizony már a Királyfim felesége leszek és ez éppen elég ok a cigánykerekezésre.

Mire Derű végzett a mondandójával és felnézett, sehol sem látta Borút, köd előtte, köd utána. Sebtiben átbújt a rózsabokrok között, kifutott a kavicsos útra, hogy megnézze, hova tűnhetett. Nézett jobbra, a királyi udvar irányába, de nem látta Borút, pedig előbb mintha arra igyekezett volna. Nézett balra és látta, amint gyerekkori barátnéja szökdécselve igyekszik vissza a szobája felé…

Derűs álmokat!

(: Eszter