Tag: esküvőfotós oktatás
Történet, túrófánkról
Eszter örül.
ez kivételesen nem egy esküvői fotó, a fehér ruha ellenére..
A történetének azonban nem ez az eleje.
..
Eszter különleges. Álmokat hajszol és hisz abban, hogy nem egy multinál szerzett biztos jövedelem, lakás és kocsi az egyetlen út a boldogsághoz. A történetét mesélni fogom a tanítványaimnak, tanulságként arról, hogy a legmerészebb álmok is valóra válhatnak.
..
2008 májusában, Budapesten találkoztunk először, fényképészetről beszélgetett volna velem, azonban nem sok időt tudtam szentelni neki, hisz éppen esküvőt fényképeztem. Dóriét, a barátnőét, akinek különös szerep jut még ebben a történetben.
..
Amikor Eszter 2011 októberében írt nekem, már feladta hazai egzisztenciáját, hogy Görögországban, (ma már ezt is tudom) egy magányos hegyoldalban letelepedve, fotográfusként születhessen újjá. Levelében azonban sajnos ismét olyat kért, amit nem tudtam teljesíteni: még az ő könyörgése sem volt elég ahhoz, hogy tanfolyam-időpontot módosítsak.
..
Egy kis dramaturgiai kitérő: tavaly decemberben, egy külföldi site-on tag-elve felfedeztem egykori menyasszonykám, Dóri fotóit. A FB-on való nézelődés nem jellemző rám, ahogy az sem, hogy belefeledkezem egy idegen fényképész weboldalába. Itt azonban finom, egyszerűen, de ízlésesen komponált, feminin sorozatokat találtam lányokról, akik láthatóan élvezték a fotóssal való együttműködést. Kétségem sem volt, hogy egy kolléganő van a háttérben, a személye azonban nem derült ki, nem is érdekelt különösebben. Konstatáltam: „ügyes kislány”, aztán mentem a dolgomra, az oldal címe azonban beégett, hisz egy ismerős görög szigetről kapta a nevét.
..
Eszter majd’ másfél év után, 2013 február elején bukkant fel ismét és szokása szerint megint lehetetlent kért . Magántanulónak, asszisztensnek jelentkezett. Igen, Görögországból. Kérését (remélem) udvariasan elhárítottam, jelezve, hogy ehhez vagy hazaköltözik, vagy én hozzá…mindkettő lehetetlen opció.
A második levele forgatott fel mindent. Biztosan azt képzeli, hogy a beígért “bazi finom túrófánk” fogott meg, de esküszöm, nem így történt. Érzékeny pontomon ragadott meg: elragadóan humoros lévén, emlékeztetett egy másik levélre, amelyet 2010 júniusában kaptam. Annak az lett a vége, hogy a szerzőjét – közel negyven jelentkező közül kiválasztva – oktatni kezdtem. Ennek valószínűleg más lesz a vége, valószínűleg nem kevésbé érdekes. A levele végén csattanóként ugyanis ez állt:
“…ide teszek egy linket, hogy lásd, mik a hibák: https://www.facebook.com/lefkadaphoto”
Igen, jól sejtitek, ez volt az oldal, az a bizonyos oldal, amelyet a kitérőben említettem. (Dórikám, ezúton is köszönöm neked az együttműködést, imádás.).
..
Mi ez az egész? Véletlen egybeesés? Nem hiszem.
Talán kárpótlás, a húsz éve, kényszerből otthagyott tanári pályáért, egy korábbi, kedves tanítványért.
Talán az van megírva, hogy újabb és újabb, roppant tehetséges emberekkel találkozzam és egyengessem az útjukat.
Talán ezt utat kaptam, hogy harcoljak a mindennapi kételyeimmel.
Fogalmam sincs, de nem bánom, hálás vagyok érte, hisz rég megtanultam: minél többet adok, annál többet kapok cserébe.
A szándék tehát megszületett: segíteni őt, hogy megtalálja és kibontakoztassa igazi önmagát. Ezután már minden gyorsan ment, csak el kellett dönteni, milyen formában oldjuk meg, hogy minél többet találkozhassunk és dolgozhassunk együtt. A naszriporter.hu így most érdekes ponthoz érkezett. Megnyitotta a görögországi leánycégét, projektjét, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Elkészült a weboldal is:
www.lefkadaphoto.com (görögül tudók előnyben)
Nem csupán arról van szó, hogy visszatérek egy régi piacra, újabb esküvőket fényképezni.
Ezúttal új horizontok is nyílnak, amelyekről később adok/adunk hírt. Addig is, csak röviden, a lényeget:
“Lányok, soha nem álmodoztatok arról, hogy azúrkék tengerparton, mezítláb mondtok „igen”-t?”
(ezúton jelzem, hogy lelkes és hozzáértő, görög-magyar csapatunk segíthet nektek megvalósítani az álmotokat)
…
Eszter örül, vele örülök én is. Közös történetünknek messze nem ez a vége…
(Persze, hogy szeretem a túrófánkot).
Hogyan légy fotográfussá..vagy miért ne?
mára az esküvőfotózás az egyik legnépszerűbb kreatív szakmává vált
A nyolcvanas években mindenki lángosos akart lenni a Balatonon.
A kilencvenes években mindenki butikot akart a Váci utcában.
Az ezredforduló utáni jónéhány év pedig az ügyvédeké és a közgazdászoké volt.
Egy ideje pedig egyre több fotográfus-jelölt van a közvetlen környezetemben. Ez a bejegyzés nekik készült.
Nem kell nagy ásznak lenni ahhoz, kitaláljuk, miért oly népszerű a fotografálás. Az eszközök szinte mindenki kezében ott vannak, igaz, főleg telefonálásra használják őket. Biztos vagyok abban, hogy legtöbben készítettek már olyan fotót életükben, amelyre mások annyit mondtak: “ejha, ez tényleg profi”.
Sokan megtapasztalhatták már a fényképezés varázsát. Igen, a világunk kívülről csodálatosnak néz ki, különösen gyes-ről vagy fix munkaidős, unalmas alkalmazotti jogviszonyból. Ráadásul az internet, különösen a fotózásról szóló blogok telistele vannak bombabiztosnak tűnő receptekkel, hogyan kereshessünk pénzt új hobbinkból, a fotózásból.
a legtöbb tanulónak fogalma sincs arról, hogy az esküvői fotózás, mint leendő szakmájuk mekkora anyagi és mentális próbatélellel jár
A média már csak ilyen, különösen, ha fotóeszköz-gyártók állnak a hírek mögött. Nagyszerű dolog lelkesítő dolgokat írni a neten és beszámolni az újabb és újabb élményekről. Nekem is vannak ilyenek, persze, hogy vannak, nem csinálnám ezt a szakmát, ha nem így volna. Azonban kevés hivatásos fényképész vállalja a népszerűtlen szerepet, hogy a széles nyilvánosság előtt elmondja: a fényképész-társadalom (nem csak idehaza) nagy bajban van. Világszerte milliók képzelik azt, hogy a fotós karrier egy jó gépen, pár objektíven, némi – javarészt az internetről felszedett, hiányos -ismereten és a név mögé kiírt “photography” , rosszabb esetben “art” és “photography” szavakon múlik. Világszerte milliók képzelik azt, hogy a lakossági piacról érkezett néhány pozitív visszajelzés (lefordítom: néhány sikeresen lemásolt, ritkábban saját ötlet alapján készült, jól fogadott esküvői vagy családi fénykép) fényképésszé tehet bárkit is.
A valóság ezzel szemben az, hogy a “jó fotókat készíteni” és a “fotográfusnak lenni” közt akkora szakadék húzódik, amekkorát az aspiránsok több, mint kilenctizede nem képes átugrani. Ezt nem én találtam ki. A Pictage statisztikája alapján a kezdő fotós vállalkozások nyolcvan százaléka nem éri meg az ötödik születésnapját. A maradék húsz százalékból újabb nyolcvan százalék csődbe megy, újabb öt éven belül. Így százból négy marad meg tíz éven túl. Az okok összetettek, de két elemet lehet kiemelni. Az egyik az, hogy a fiatalok a fényképezést szeretik és nem az azzal járó egyéb tevékenységeket. Márpedig a fényképész cégek életében a képek készítése legfeljebb tizenöt-húsz százalékot tesz ki, a többi ugyanaz a taposómalom, amiből a legtöbben szabadulnának, azzal a cseppet sem jelentéktelen különbséggel, hogy ebben az iparágban elsején nem jön a fizetés a számlára. A másik ok közgazdasági jellegű. A hivatásos fotográfia mérethatékonysági szempontból nagyon trükkös. Igen magas rezsivel és beruházási hányaddal dolgozunk és a vállalkozásunk bizonyos bevételi határ alatt egyáltalán nem skálázható. (Lefordítom: amikor indulsz, rá kell döbbenned, hogy a felszerelés, amivel amatőrként játszadoztál, semmire nem elég. Egy csomó dolgot nem kalkuláltál bele az induláskor: kell egy jogi személy, TB-t, járulékokat, könyvelőt fizetsz, kell stúdió, világítás, újabb vázak és optikák, komoly weboldal(aka)t, internetes galériát kell fenntartanod…mert különben nem vagy versenyképes ill. nem tudsz vállalni egy csomó fizetős munkát. A minimális költségeid az egekben, és ha már az első évben nem termelsz ki jópár milliót, akkor jóccakát, csődbe is mentél).
a szép esküvői fotók készítése csak egyik a számtalan megoldandó feladat közül
Fel kell tenned tehát a kérdést: érdemes-e milliókat és rengeteg időt szánni arra, hogy tulajdonképpen nem is azt csinálod, amit eredetileg szerettél volna?
A nem válasz utólag, a kezdeti lelkesedés és hit miatt legtöbbször kesergéssel és csalódással teli évek múlva érkezik…szokásos történet.
Mit lehet tenni? Hát legelőször is tanulni. Kezdetben fényképészetet, mert ez a kulcs. Mielőtt belevágsz, biztosan tudnod kell, hogy valamiben másnak kell lenned a többieknél. A képeidnek nem szabad olyanoknak lenniük, mint bárkié a piacodon. A trükkös dolog ebben az, hogy ezt te magad nem te tudod jól megítélni. Keress magadnak független bírálót, szigorút, aki általában nem más, mint egy mentor, nálad sokkal tapasztaltabb fotográfus. Aztán nem árt (sőt, én ezt kötelezővé tenném), ha kipróbálod magad először alkalmazottként egy fotográfus mellett. Tanulj cégvezetést, less be a kulisszák mögé, nézd meg, hogyan zajlik az üzletszerzés és milyenek egy fotós vállalkozás mindennapjai. Nézd meg, milyen problémákkal találhatod magad szemben. Készítsd fel magad a kritikus helyzetekre, a visszautasításokra, az elvesztett megrendelésekre. Tanuld meg a helyén kezelni a dicséreteket és a kudarcokat.
Egy idő után meg fogod érteni, hogy ez a szakma sem tanulható meg az internetről, erre is érvényes az általános szabály: az első három év a tanulásról, alázatról, önismeretről és a túlélésről szól.
Ha túlélted az első hármat, már van esélyed arra, hogy boldogulj és ne kelljen ilyen blogbejegyzéseket olvasgatnod 🙂
Néha nagyon sokat kell utazni egy-egy ilyen esküvői fotóért.
Frissítés, egy nappal később:
A kommentekből és az olvasók számából látszik, hogy nagyon sokak fájó pontjára tapintottam rá ezzel a bejegyzéssel. Az is, hogy sokan értik félre a tartalmát. Én ugyanis nem arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a pályán próbálkozók közül hányan tehetségesek és hányan nem, hígul-e a szakma vagy nem. Azt boncolgattam csupán, hogy annak, aki a pályára készül – függetlenül a tehetségtől – mivel kell szembenéznie.
Ha úgy tetszik, megpróbáltam felhívni a figyelmet a szakmánkkal kapcsolatos hamis illúziókra.
Ügyfél-szegmentációról, röviden
Egy kis személyessel kezdeném az elején, nem sok köze van a bejegyzés tartalmához. Lassan öt éve írom a bejegyzéseim (pontosabban a blog elődjét kezdtem akkor, ez már a második változat). Önterápiának indult, leginkább azért, hogy kiírjam magamból az áldatlan hazai állapotok okozta frusztrációt. Soha nem gondolkodtam azonban a felelősségemen. Azon, hogy a törzsolvasók várják az újabb és újabb cikkeket. Márpedig az elmúlt napokban – mintha valamiféle összeesküvés okozta volna – egy csomó levelet kaptam eddig nem ismert olvasóktól, akik közül, a saját elmondásuk alapján, évek óta figyelemmel kísérik az írásaim. Ezzel a bekezdéssel nekik mondok köszönetet a kitartó figyelmükért és türelmükért. Ez utóbbiért azért, mert a nagy hajtás közepette gyakran tűnök el hetekre vagy akár hónapokra. Nem ígérem meg, hogy megjavulok, de igyekezni fogok.. Köszönet nektek!
egy kedvenc zsurnaliszta fotóm, nem megrendezett jelenet, amolyan Cartier-Bresson-féle utánérzés
..
Ez a bejegyzés már hetek óta érlelődik bennem. Foglalási időszak lévén arról szerettem volna írni, hogyan gondolkodnak az ügyfelek, amikor fotográfust keresnek maguknak az esküvőjükre. Mégis, a trigger, ami miatt laptopot ragadtam egy levél, amit az imént kaptam egy kedves, TEF-et végzett kollégától. Így kezdődik:
Ma kaptam egy levelet egy fiatal pártól, akik néhány napja megnézték a képeinket és minden vele járó dolgot. A levélben nagyon szépen köszönték, hogy foglalkoztunk velük, a képeink is nagyon tetszettek Nekik, de … idézem: „De a baráti társaságból van egy fotós úriember, aki felajánlotta, hogy nászajándék gyanánt elkészíti az esküvői képeinket.” Úgy volt, hogy néhány sorban megfogalmazom milyen veszélyekkel és esetleg csalódással jár hosszú távon az ilyen fotós választása, de talán tőlem, nem lenne hiteles egy ilyen válasz.
egy másik kedvenc, 2011-ből, szépséges menyasszonyka érkezik az esküvőjére
Köszönöm Tibi! Rávettél, hogy rendszerezzem azt, ami ezzel kapcsolatban a fejemben van:
Három fő ügyféltípust vélek felfedezni a piacon. Ezek a csoportok markánsan különböznek a habitusukban, kommunikációjukban, viselkedési mintáikban, abban, ahogy kiválasztják a szolgáltatóikat.
1. Az első ügyfélcsoport tömegcikket (commodity) vásárol. Általános szükségletet elégítenek ki: az esküvőre fotóst kell hívni, aki elvégzi a dolgát és meg tudják fizetni az árát. Nincsenek specifikus elképzeléseik és speciális követelményrendszerük. Ez az ügyfélcsoport elégedett lesz a technikailag kifogástalan, korrekt fényképekkel, amelyeket korrekt áron kap meg. Nem ragaszkodnak termékhez és személyhez, aki előállítja.
2. A második ügyfélcsoport szolgáltatást (service) vásárol. Ők a legtudatosabb vásárlók. Sok szempontot mérlegelve olyan fényképészt választanak ki, aki nem csak jó minőségű fényképeket készít, hanem hozzáadott értéket is képes generálni. Ez az ügyfélcsoport technikailag kifogástalan fényképeket, valamint a szolgáltatások, termékek jó ár/érték arányú, gyakran specifikus egyvelegét igényli. Ragaszkodnak a jó minőségű termékhez és szolgáltatáshoz, de nem ragaszkodnak a személyhez, aki előállítja, nyújtja őket.
3. A harmadik ügyfélcsoport élményt (experience) vásárol. Ők érzelemvezérelt, néha irracionálisan viselkedő vásárlók. Az a legfontosabb számukra, hogy az esküvőjüket meghatározott személy, vagy személyek csoportja fényképezze. Tisztában vannak ugyan azzal, hogy a legmagasabb szolgáltatási szintet kapják (ebben a szegmensben ez már teljesen természetes), de a legfontosabb maga a személy, aki szolgáltat. Az értékesített termék jelentős részét képezi tehát a fotográfus személyisége, amely egyedi, le nem másolható, utánozhatatlan, korlátozottan helyettesíthető.
a menyasszony és vőlegény első tánca – némileg rendhagyóan
Nem téved az, aki analógiát vél felfedezni az élet más területein. Vegyük pl. a gépkocsikat. Legtöbbünknek szinte mindegy, milyen autóval jár. Olyant veszünk, ami belefér a büdzsébe, elvisz A-ból B-be. Mások hosszasan képesek összehasonlító teszteket bújni, hogy eldöntsék, BMW-re, Audi-ra vagy Mercedes Benz-re költsék a pénzüket. A vásárlók szűk köre azonban furcsán nézne rád, ha azt mondanád nekik, hogy a kiszemelt Ferrari Italia helyett inkább Porsche Panamera-t vegyenek. Ez utóbbiak éppen azt akarják, és csakis azt a modellt, amelybe beleszerettek.
Nagyon fontos érteni, hogy bár úgy tűnhet, a három ügyfélcsoportot elsősorban a pénztárcájuk jellemzi, a meglévő korreláció ellenére itt nem csupán a pénzről, hanem inkább az igényről van szó. Mivel az esküvőfotózás nem jár olyan költségekkel , mint az autóvásárlás, igen gyakran előfordul, hogy kevésbé tehetős ügyfelek tartoznak a harmadik csoportba, akár a szolgáltatói lista, a vendéglétszám megkurtítása árán. És fordítva, gyakran kifejezetten tehetős ügyfelek tartoznak az első csoportba, mert nincs igényük sem extra szolgáltatásra, sem a nagynevű fotós nyújtotta élményre, vizuális világra.
ez a fotó egy klasszikus esküvői témát mutat: kissé unatkozó koszorúslánykák az esküvőn
Ha megértjük a fentieket, akkor könnyebb feldolgozni az elutasító viselkedésű ügyfél okozta frusztrációt. A TEF2 tanfolyamon gyakran mondom el a tanítványoknak, hogy az ügyfél legtöbbször nem téged utasít el, nem azt állítja, hogy rossz szakember vagy ember vagy! A terméked, szolgáltatásod csupán az ő preferenciái, viselkedésmintái alapján nem került kiválasztásra.
Ha megértjük a fentieket, akkor könnyebben felmérhető, melyik osztályú ügyfélcsoportot szolgáljuk ki elsősorban, ez pedig hosszú távon is támpontokat adhat a fejlődésünkkel, értékesítési stratégiánkkal kapcsolatban.
Rosta Tibi, csak neked: a leveledben említett páros nem abba az ügyfélcsoportba tartozik, amelybe te pozicionáltad magad. A viselkedési mintájuk alapján valószínűleg az első csoportba tartoznak, míg te a másodikban vagy a harmadikban értékesítenél. Nem szabad csodálkoznod és ne érezd magad kellemetlenül. Ennyi.
Mindezekről a TEF2-n részletesen beszélünk vagy a későbbi bejegyzésekben írok majd.
A fényről és annak hiányáról
ez az esküvői fotó azért érdekes, mert a párosunk a McDonalds éjszakai műszakában, diákmunka során ismerkedett össze
Abban valószínűleg minden fotós egyetért velem, hogy a legszebb fény az, ami a természettől való. A fény pótolható, szofisztikált módszerekkel másolható, de csak kompromisszumok árán, amely leginkább azt jelenti, hogy helyszínhez, lámpákhoz, bonyolult felszereléshez vagyunk kötve. A pótvilágítás használata legtöbbször elveszi a fotózás hangulatát, intimítását (ugyan ki érzi magát természetesen sokszáz wattos fényforrások és ernyők kereszttüzében?)
A mindennapi gyakorlatunkban (nem csak esküvőfotózásról van szó) ezért először is a jó természetes fényt keressük és csak végső esetben nyúlunk egyéb megoldásokhoz. Az esküvői fotózás éppen attól specifikus, hogy maga az esemény egy konkrét naphoz és napszakhoz kötött. Az események erősen kitettek az időjárás szeszélyeinek, ami a fotósoktól rugalmasságot és szakértelmet kíván. Gyakran előfordul tehát, hogy valamiféle módon kénytelenek vagyunk bevilágítani a szertartások helyszínét, ez a kollégák legtöbbjének nem is jelent gondot.
természetes elegancia, szép csontozat, Vigyori ideális alany az esküvőfotóhoz
A kreatív fotókkal azonban más a helyzet. A kreatív anyagot igyekezzük változatossá tenni, ami azt jelenti, hogy mozgásban vagyunk, megyünk egyik helyről a másikra, legtöbbször időhiányban dolgozunk, nagy nyomás alatt. Ilyenkor nagyon nehéz mesterséges világítással dolgozni, hiszen azt fel kell szerelni, beállítani, majd a munka végeztével leszerelni és továbbcipelni. A kollégák egy része ilyenkor nem vacakol, a lehető legegyszerűbb eszközökhöz nyúl, ami többségében a gépre helyezett rendszervakut jelenti, az eredmény pedig erősen megkérdőjelezhető. A haladóbbak igyekszenek mobil, könnyen hordozható megoldásokat használni, de ezek is kényszer szülte megoldások.
Mit lehet tenni? Az én receptem nagyon egyszerű. Amennyiben lehetséges, nem fényképezni, amíg nem állnak rendelkezésre a lehető legjobb feltételek. Ilyenkor a legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy megértessem az ügyféllel, érdemes elhalasztani a fényképezést, ha nem tudom garantálni a megfelelő végeredményt. Az utóbbi években számtalan sorozatot készítettem NEM a tervezett napon és még sohasem bántam meg. Igen, nagyon kellemetlen, hogy újra fel kell készülni, újra fel kell öltözni, újra el kell utazni a helyszínre. A felelősségteljes fotós azonban arra törekszik elsősorban, hogy az ügyfele a lehető legjobb minőséget kapja a pénzéért.
Gyakorlatból tudom, hogy a kellemetlenségeket hamar elfelejtjük. A jó fotók viszont hosszú évtizedekig elkísérnek.
az esküvőfotós kedvence: szerelem a levegőben
Ha egyedül nem megy…
Az esküvőfotós szakma egyike a legmagányosabbnak a világon. Egy esküvőn a meghívott vendégek javarészt ismerik egymást, te általában csak két embert..és bizony egyikük sem veled van elfoglalva. A munkád többi része sem túl rózsás. Míg egy civil munkahelyen szinte mindig van kihez szólni, a képfeldolgozás, válogatás magányos munka. A vállalkozásod életének szervezése is jobbára interneten vagy telefonon keresztül történik, így alig kell valakivel érintkezned.
A magányosság sokaknál feszültséggel jár. Ez összeadódhat a túlterheltség és felelősség okozta stresszel és csúnya dolog, kiégés, fásultság, monotónia miatt elvesztett motiváció, a kreatív én részleges vagy teljes elvesztése lehet a vége.
A TEF2-n éppen ezért elég sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel és szó esik az egyik lehetséges megoldásról: a társas vállalkozásra való áttérésről.
—–
A nászriporterek nem véletlenül vannak mindig legalább ketten, ez ugye sejthető. Ennek csak egyik oka a dupla látószög-felszerelés-látásmód biztosítása. A másik ok a fent említett felismerésből származik illetve az én személyiségemből, én ugyanis csapatban érzem jól magam. (Ez az oka a TEF-tanfolyamot végzettek „egyben tartására” irányuló törekvéseknek, a Pillanart alapítása is hasonló okokból történt).
Igen ám, de ez a recept nem mindenkinél működik! Nem vagyunk egyformák és a csapatmunka a fotográfiában nem olyan egyszerű ám, mint azt első látásra hinnénk! Miért is nem? Hát először is, aki csapatban dolgozik, annak a fényképezés során tudnia kell lemondani a legjobb szögről, a legjobb pillanatról, pózról és meg kell szoknia, hogy nem mindig ő készíti el a legjobb fotót…azt ugyanis csakis egy helyről, egy időpillanatban lehet megcsinálni. Meg kell szokni, hogy a csapatmunka lényege a tér felosztása, hogy másfajta fotókat készítsenek a csapattagok (egymás mellől semmi értelme fotózni, mert nem lesz változatosság). A csapatmunka tehát az egyszer fenn, másszor lenn elv alapján kölcsönös alkalmazkodást feltételez. Mivel gyarlóak vagyunk és fényképészek, bizony gyakran előfordulhat, hogy egy-egy jó fotóért beugrunk egymás elé, ami nem kicsit tud bosszantó lenni. Mindezek kezeléséhez magas toleranciaszint, igen jó és őszinte kommunikáció, valamint egymás iránti szeretet, bizalom és megbecsülés szükségeltetik.
A fenti bekezdés csakis a fotózásról szól, de a párban való munkának más elemei is vannak. A fotós vállalkozás telistele van ugyanis olyan feladatokkal, amelyeket inkább nyűgnek, mint örömnek élünk meg. Tiszta szerencse, ha a csapatban legalább egyikőtök él-hal a fotók leválogatásáért és az utómunkáért, de a fotók kidolgozása ebben az esetben sem egyszerű kérdés, hiszen mindenki másképp szűrőzné a képeket, különösen a sajátjait. Nehéz továbbá lenyelni a keserű pirulát, amikor kiderül, hogy a társad könyörtelenül kidobta a neked oly kedves fotód, mert hibát talált benne:-)
Számtalan konfliktus forrása lehet még a kevésbé kedvelt feladatok köre, amely a könyveléstől a marketingig sok mindent felölel. Ideális esetben te és a társad a mindennapi kulimunka más-más részét szeretitek, így mindenki a saját maga által kedvelt területekért lehet felelős. Ne legyünk azonban naívak, ebben a munkában olyan sok terület van, hogy biztosan lesznek olyanok, amelyet egyikőtök sem csinál szívesen, vagy éppen fordítva.
Ideális esetben jól fel tudjátok osztani a a feladatokat és mindenki elégedett azzal, ami jut neki. És akkor jön a két utolsó konfliktusforrás: a hatalom és a pénz. Egy fotós vállalkozásban nem lehet minden kérdést folyamatosan megbeszélni. Döntéseket kell hozni szinte minden nap, gyakran percek alatt. Ki legyen a főnök, aki ezeket a döntéseket meghozza és vállalja értük a felelősséget? És végül: milyen arányban viseljétek a költségeket és hogyan osszátok el a hasznot (rosszabb esetben a veszteséget)?
Ugye milyen nehéz kérdések ezek? Hogyan találhatunk magunknak kollégát? Tényleg ez a legnehezebb része a partneri kapcsolat felépítésének?
Szerintem nem. A TEF2 nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy ebben a szakmában a legfontosabb az, hogy fel kell tenned magadnak a megfelelő kérdéseket és ezekre őszinte válaszokat kell adnod. Ebben a konkrét kérdéskörben a legfontosabb kérdés az, hogy valóban alkalmas vagy-e a csapatmunkára. Le tudod-e győzni az egód, féltékenységed, képes vagy-e örülni a partnered sikereinek és érte is dolgozni? Motivál-e, hogy nem csak önmagadért, de másért is felelősséggel tartozol? Megvan-e benned mások megbecsülése iránti vágy?
Persze itt van még egy érdekes és nem elhanyagolandó kérdés: van-e egyáltalán olyan személy, akivel dolgozni tudsz és nagyon fontos neked?
Egy valamiben biztos vagyok. Társat ezért kár keresni, hogy a problémáid megoldását várd tőle. Ő csak abban segíthet, hogy legyen erőd megoldani őket, ez pedig óriási különbség.
Bárhogy is legyen, az én „társas” receptem nagyon egyszerű. Kommunikálni kell, sokat és őszintén. Hinni és bízni kell … a végsőkig.
Jelzem, nagyon irigylem azokat, akik olyan szerencsések, hogy a párkapcsolatukban találják meg a munkatársat. A konfliktus-források persze ugyanúgy a fent felsoroltak, de a párkapcsolat amúgy is az összecsiszolódásról szól, így „egy füst alatt” azokat is könnyebb lehet kezelni.