Category: Esküvőfotós kollégáknak
Segítség, elveszett az életem!
2010 óta oktatok esküvőfotósokat (öt év alatt közel négyszázat) és – ellentétben a tipikus gyakorlattal – a képzéseim nem csak a fényképészeti aspektusokra és a marketing-re korlátozódnak, hanem arra is kiterjednek, hogyan lehet élhetővé és fenntarthatóvá tenni az esküvőfotós-karriert, amely – ha szívből csinálod és sikeres vagy- egyike azoknak a szakmáknak, amelyek szinte lehetetlenné teszik a normális “polgári” életformát.
A hallgatóim – nem csak a kezdők (!) – nyolcvan százaléka arra panaszkodik leginkább, hogy bár nem fotóznak minden nap és a szezonban sincs túlságosan sok (30+) esküvőjük, mégis állandó lemaradással küszködnek és semmire nincsen idejük, energiájuk, néhányuk már egy-két szezon után fáradtnak és kiégettnek érzi magát. Ez a bejegyzés nekik íródott.
Nem foglalkozunk azzal a cseppet sem elhanyagolható ténnyel, hogy a fotografálás is időt vesz igénybe, de ezen nem sokat lehet optimalizálni, ugyibár. Ezt leszámítva a probléma három forrásból származik. Az első a termék előállításával kapcsolatos, amelyben benne van mindaz, ami a képek lementése és leszállítása közt történik. Ezt a szakaszt workflow-nak hívjuk. A második a marketing-tevékenységgel kapcsolatos, amelyben rengeteg összetevőt találunk, olyanokat, mint a portfólió-építés, weboldalak létrehozása és karbantartása, a közösségi marketing, az ügyfél-kezelés. A harmadik forrás pedig a támogató tevékenységek sora, amelybe minden beletartozik, ami nem a gyártással és eladással kapcsolatos.
Namármost, az előző felsorolásból már látszik, hogy rengeteg dologgal töltheti az idejét a fényképész. Az viszont cseppet sem mindegy, hogy a rendelkezésre álló időt mire fordítja.
A workflow
Egy teljes nap alatt egy esküvőfotós – vérmérséklettől és tapasztalattól függően – civil felhasználók számára misztikusnak tűnő mennyiségű, 1500-5000 fotót is készíthet, mégpedig (ezt ökölszabályként elfogadhatjuk, különösen kezdő korunkban) RAW formátumban.
A dolgok már csak úgy működnek, hogy amikor kezdesz és bizonytalanság gyötör, igencsak sokat exponálsz, kettőt-hármat-ötöt-tizet is ellősz ugyanarra a témára (helyesen teszed), csak hogy biztosra menj. A sors fintora tehát, hogy éppen azok szívnak a legtöbb képpel, akik a legkevésbé vannak felkészülve ekkora képmennyiségre: a kezdők. Ők azok, akik a munka után hazamennek, letöltik a képeket és elkezdenek “babácskázni” velük. Átnézegetnek, színezgetnek, próbálgatnak, variálgatnak, gyönyörködnek a végeredményben, majd fél napi játszadozás után rájönnek, hogy még semmit nem csináltak a képekkel, de holnap már egy másik sorozattal fogják tenni..ugyanezt. Ha nem akarod az életed a gép mellett tölteni és kisütni az agyad mindjárt az első két szezonban, jó lesz, ha észben tartasz néhány dolgot.
- Ha esküvőt fényképezel, az anyagot nem dolgozhatod fel amatőr eszközökkel. A nagy sorozatok kezelésére erős hardverre, színhelyes környezetre és megtanult, begyakorolt szoftverekre van szükség.
- Az esküvői sorozat feldolgozása professzionális attitűdöt és tudatállapotot igényel. A feladatot részekre kell bontanod és igen korán ki kell dolgoznod, majd fokozatosan optimalizálnod azokat a szabványos lépéseket, ahogy egy munkameneten belül bánsz az egyes fotókkal. A szabványosítás célja az egérmozgás és a billentyű-használat optimalizálása.
- A feldolgozást erősen fókuszált tudatállapotban kell végezned, amelybe nem fér bele, hogy néha-néha ránézz a facebookra vagy levelezgess egy kicsit. Ha nem bírod a monotóniát, a munkát bontsd etapokra, amelyeket egy leülésre el tudsz végezni anélkül, hogy megszakítanád a feladatot. Az etapok közt tarts kis szünetet, amelyek oldják a monotónia-érzeted.
A workflow és a szoftverek mindenkinél mások. Egyes szoftverek alkalmasabbak a tömeges feldolgozásra, mások kevésbé. Az ördög a részletekben van. Ha egy képnél egy-egy munkafázis során csak öt-tíz másodpercet spórolsz, az a végén, mire előáll a termék, már napokat jelenthet. A legtöbb, amit a tanfolyamainkon a hallgatóknak adhatunk, az éppen a workflow terén nyújtott segítség, hiszen a semmivel nem pótolható szabadidőt, az életük egy részét kapják vissza.
A marketing
A marketingre fordíthatsz sok időt és kevés időt. A piac telistele van közepes fotósokkal, akik számára a jó marketing létkérdés, ha nagyon tehetséges vagy, akkor kevesebbel megúszhatod. Azt azonban leszögezhetjük, hogy vannak a marketingnek hatékony és kevésbé hatékony formái. A legjobb módszer az, amely akkor is működik, amikor te alszol, ezeket hívjuk marketing-automatáknak. Rengeteg időt és pénzt veszíthetsz felesleges körökre és nem működő módszerekre, amíg kiépíted a saját marketing-automatádat. A feladatok egy részét ki is szervezheted, szakemberre bízhatod, így több időd marad arra, amihez (remélhetőleg) jobban értesz, a fényképészetre.
A támogató tevékenységek
Céged van, néha alkalmazottaid, pénzügyeid, bankba, könyvelőhöz kell rohangálnod, a felszerelésedet javítani kell, a kocsidat szintén. Ez mind idő, idő, idő, amelyből a legkevesebb van. Ha tartósan talpon akarsz maradni, akkor tanuld meg, mi az a Pareto-elv és használd a gyakorlatban!
Ha érdekel, melyek a konkrét módszerek és lépések, amelyek segítenek visszaszerezni az elveszett életedet, akkor talán jó ötlet lehet körülnézni a TEF-online tanfolyamok közt.
13+1 dolog, amelyet kezdő fotósként jó lett volna hallanom
Nem fogom cifrázni hosszas bevezetővel, csak leírom, melyek lettek volna a legfontosabb dolgok, amelyekről jó lett volna tudnom pályakezdőként. Sok időt, pénzt és csalódást megspórolhattam volna:
1. Attól, hogy képes vagy jó fotókat készíteni, még nem leszel automatikusan jó fotográfus. Sőt, igazából fotográfus sem. Nem tudom, hogy elhittem-e volna, ha valaki azt mondja, a kihívás nem a jó fotók kitalálásában, elkészítésében van, hanem a kedv, motiváció megőrzésében valamint a jó egyensúlyban a munka és a magánélet közt. Az, hogy végül boldog leszel-e ebben a szakmában, csak utólag, tíz-tizenöt év múlva derül ki, amikor felépítetted (vagy nem építetted fel) a vállalkozásodat.
2. Az tévedés, hogy bárkitől, bármit tanulsz, az csakis a hasznodra válik. A legtöbbektől sajnos csak azt lesheted el, mitől lettek ŐK sikeresek, vagy még azt sem. Ha nem döntesz okosan, éveket és rengeteg pénzt vesztegethetsz el olyan dolgok megtanulására, amelyekben – különbözőséged miatt – soha nem leszel elég jó. (Az önismeret és saját igények felmérése a kulcs, a legtöbb fotográfus mellé egy jó pszichológust állítanék, legalábbis a pályájuk első szakaszában.)
3. Ha úgy döntesz, pénzt fogsz keresni a fotózással, mindig a legjobb felszerelést vedd. Időt spórolsz vele, ez az egyetlen, amit nem tudsz visszaszerezni.
4. Az első években ne pazarold az erőd önmeghatározásra. Fényképezz, a környezeted meg majd eldönti, hogy fotográfusnak tart-e.
5. A fényképezés szabályait megszegni nem menő dolog, legtöbbször csak a kényszerűség miatt tesszük. Tanuld meg és alkalmazd a szabályokat!
6. A pénz csak egyike a rengeteg lehetséges következménynek, ami a fotográfiából jön. Semmiképpen ne kezdj bele, ha muszáj volna pénzt keresned vele!
7. Ne foglalkozz azzal, milyen fotókkal keresik a pénzt mások! Arra koncentrálj, mit és hogyan szeretnél fotózni jövőre! Ha megvan, onnan már csak egy lépés hagynod, hogy megtaláljanak azok az ügyfelek, akik ugyanolyan képeket szeretnének.
8.Te magad vagy a termék, nem a fotóid. Ha úgy érzed, hogy egy ügyfeled kegyeiért harcolnod kell, akkor ő nem téged akar, engedd el!
9. Ne bosszantson, hogy a konkurencia az áraid alá ígér és megszerzi az ügyfelet. Hagyd, hogy olyan ügyfelei legyenek, akik az olcsóságáért szeretik.
10. Ne irigykedj a konkurenseidre, hisz tehetségük a te piacodat is építi!
Most pedig – ráadásul – jöjjenek olyanok, amelyeket kezdettől sejtettem és igazam volt:
11. A legfontosabb a termék, második legfontosabb a termék, harmadik legfontosabb a termék, a marketing a negyedik.
12. A fotózás magányossá tesz, csapatban jóval könnyebb…nek tűnik. A csapat azonban új problémákat jelent, amelyekkel foglalkoznod kell. Ne becsüld le ezeket!
13. Mindenki ront. A sztárok attól nagyobbak, hogy valamennyivel kevesebbet hibáznak… és sokkal nagyobb szerencséjük volt, mint neked.
13+1 A fotográfia igenis egzakt tudomány. Ha valaki azt próbálja neked bemagyarázni, hogy valami ezért jó, vagy nem jó, mert „csak”, az egyszerűen nem tudja a válaszokat, vagy nem hajlandó elég mélyre ásni értük.
Az esküvõfotózás Mc’Donalds-a
Emlékeztek azokra a csudálatos óvodás fotókra, amik a mi korosztályunkról készültek? Telefonnal, mackóval, földgömbbel pózolva…
Hát igen, irtó helyesek voltunk, csak két gond van ezekkel a képekkel: mindannyiunknak egyforma van belőlük, amik köszönő viszonyban sincsenek a gyermekkori énünkkel… ha a gyerekemnek meg szeretném mutatni, hogy milyen voltam kicsinek, biztos nem ezekkel a képekkel illusztrálnám…
hanem inkább ezekkel, mert őszinték és elmondják, milyen voltam:
És miért is írok erről? Egy ismerős lányzó a napokban feltöltötte az esküvői galériáját a Facebook-ra. Egy (igen, egy!) fotó volt az ifjú párról, a további 30 képen a dekoráció, a madárkalitkák, bőröndök, gyönyörű virágok, zászlófüzérek, kalligrafikus feliratok láthatók…ez az eset egyáltalán nem egyedi és kezd az a benyomásom lenni, hogy az esküvő kezd valami dekoros versenyfutássá válni.
Az igényes, a pár stílusát tükröző dekoráció valóban fontos, mondhatni a hab a tortán…de mi van, amikor eltűnik a torta és csak a hab marad?
Sok pár úgy érzi, hogy ez az esküvője napjának fő üzenete? Ez fejezi ki az érzelmeiket? Ezzel szeretnék megmutatni, hogy mennyi energiát/pénzt áldoztak az esküvőre? Ezeket a képeket 30 év múlva is ’időtlen emléknek’ fogják érezni? Tényleg úgy érzik, hogy semmi megmutatható egyedi nincsen bennük és az esküvőjük napjában? Vannak visszatérő elemek, de valóban visszaadható a nap hangulata csupán a gyűrűhúzás-csokordobás-csoportkép-tortavágás futammal?
És valóban ennyire egyformák a párok, amennyire egyforma fényképek ugrálnak fel a közösségi oldalakon?
A sok Mr&Mrs felirattal fotózkodás, zászlófüzér előtt pózolás valóban kifejezi egy esküvői nap lényegét? Ezek a képek lehetnek helyesek, de számomra pont a a párok és esküvőjük egyedisége és érzelmei hiányoznak róluk, az a boldogság, önfeledtség, amit az ad, hogy megtalálták a párjukat és összegyűltek a szeretteink, akik nyüzsögnek, izgulnak, örülnek, beszélgetnek, melegük van… Hiányzik a történetmesélés, az egyediség és a meg nem ismételhetőség.
A vizuális közhelyeket két módon lehet elkerülni: újszerű témával vagy újszerű látásmóddal…esetleg mindkettővel, de ahhoz istenáldotta zseninek kell lenni.
Esküvő témában főleg nehéz nem közhelyesen fényképezni: a témák ismétlődnek és kevés pár meri magát vállalni. És bizony kevés fotós vállalja, hogy az egyértelműt nem egyértelműen mutatja meg, hiszen látható egy ’könnyen emészthető’ trend, mely szerint, senkit nem érdekel a kompozíció, a fény, a beállítás, ha van rajta zászlófüzér vagy színes lufi, az eladja a fotót, emiatt sok szakmabeli nem is érzi feladatának, hogy ennél több energiát fektessen bele– de akkor a fotóst mi különbözteti meg a futószalagon készülő, egyen-óvodai képeket gyártó megélhetési fotóstól? És a fotóanyagot egy stockfotó gyűjteménytől?
Ami a ’80-as évek fa mögül kikukucskálós, bokor előtt kamerába néző-gyűrűmutatós, szökőkút mellett letérdelős képe volt, az a mának az ablakon kirévedő menyasszony, csilláron lógó cipő, Mr&Mrs felirattal, zászlós macaronnal pózoló, csupa ellenfényes képe.
A szakmabeliek (és itt nem csak a fotósokról beszélek) felelőssége kibontani a párokat, elmesélni és megmutatni nekik, hogy nem kell magukat ‘hab’ mögé rejteni, vannak elég értékesek ahhoz, hogy közhelyek nélkül magukat adják!
Én azt gondolom, az egyetlen út, ami egy esküvői anyagot sajáttá tehet, az az őszintesége – a fotózsurnaliszta megközelítés, az elkapott pillanatokkal visszaadott hangulat, a ’szokásos’ mozzanatokon kívül lenyomott exponáló gomb, amikor nemcsak a jelenet van megörökítve, hanem az arra adott érzelmi reakciók. Ugyanis a zászlócskák ki fognak menni a divatból, de az érzelmek időtállók, melyek az unokáknak ugyanazt fogják jelenteni, amit az esküvő napján jelentettek. Ehhez azonban nem lehet pózoltatni, klisékből építkezni, illetve sem agyban, sem sebességben nem lehet lekésni a pillanatot. (Lásd alul lévő képek!)
És miért tartom ezt fontosnak?
Mert a ma házasodó korosztály 70%-ának egyforma esküvői képei lesznek… és kár lesz 30 év múlva pironkodva elővenni a Mr&Mrs képeket, melyek pont annyira lesznek egyediek és a rajtuk lévőkről mesélők, mint az óvodai képeink…
Óvodás korunkban azonban nincs nagyon választásunk, hogy hogyan fotóznak minket, mit mutatunk magunkból, de felnőttként igen. Az ovis képeinken ezért tudunk kuncogni a gyerekünkkel, de azt is vállaljuk, hogy felnőttként is tömegtermékre, az esküvőfotózás mekis kajárára szavaztunk (csak épp nem telefonnal, hanem dekorral pózolva)?
x, Eszter
képek: Fekete Csaba, Gyurcsák Peti, Magyar Csaba, Molnár Eszter
Ms. Grylls túlélőkészlete, esküvőfotósoknak
Az esküvőkön jó esetben bárányfelhők úsznak a kék égen, árad a szeretet, repked a menyasszony, mellette a vőlegény, a büszke szülők könnycseppeket törölgetnek, lágy szellő fújdogál, a háttérben madárcsicsergés és gyerekzsivaj hallatszik…és ilyenkor olykor történik valami nagyon-nagyon váratlan. Ezekre a hirtelen jött eseményekre gyakran nem készül senki. Az esküvő hangulatát igencsak befolyásolja a pár hangulata, ezért a kétségbeesett menyasszony bizony nem jó jel: ezért van nálam mindig esküvői túlélőkészlet.
Na jó, nem vagyok egy Bear Grylls, de pár apróság a készletből mentette már meg a helyzetet és ezzel a hangulatot: varrtam már sokkot kapott menyasszony fátylát, adtam Calcimusc-ot vőlegénynek méhcsípésre és Carmex-et cserepes szájra (ez utóbbi valójában engem ment meg: cserepes szájat retusálni csak nyugtatóval lehet).
Egy ilyen túlélőkészletet összeállítani öt percet vesz igénybe, magunkkal vinni igazán semmiség, az ottléte azonban megfizethetetlen tud lenni és ha az alanyainknak jó, akkor az nekünk is jó. 😉
Eszter – laceandlens.com
Külföldön dolgozni – dialektusok az esküvői fotózásban
Előadásaim gyakorta visszatérő témája az, hogy termékünk, amit előállítunk, globális. Ennek egy aspektusáról szól a mai blogbejegyzésem.
Ha ügyes vagy, szerencséd van (vagy legtöbbször mindkettő), akkor előbb vagy utóbb beérkeznek hozzád az első külföldi megkeresések. Nagy a valószínűsége annak, hogy a leendő ügyfél külföldön élő magyar, ebben az esetben a helyzet nem annyira bonyolult, kisebbek a nyelvi és kulturális akadályok, hasonlóak az elvárások, mintha idehaza dolgoznál, ha szerencséd van, akkor az utazáson kívül nem sok más gondod akad. Mi a helyzet akkor, ha az ügyfeleid egyike sem magyar? Mi van akkor, ha teljesen más kultúrából származik, másképpen szocializálódott, sőt, igazából még a képeidet sem ismeri, csupán megbízik egy közös ismerősötök véleményében?
Hosszasan mesélhetnék a saját kisebb-nagyobb sokkjaimról, de ha csak egyet mesélek el, nevezetesen azt a szorit, amikor egy londoni esküvőn a vőlegényről a templom kapujában úgy derült ki, hogy egy herceg, Nigériából, hogy a nagyapja (aki nem más, mint egyike a hat tartományi főnököknek, ergo királyi rangban él) kezét vadidegen emberek kezdték csókolgatni a nyílt utcán, nos akkor érezhető, hogy a szakmánk telistele van meglepetéssel.
Egy ambíciókkal, várakozásokkal, némi hazai gyakorlattal és berögződésekkel külföldre érkező fiatal kollégát azonban számtalan sokk érhet a külföldi munkavégzés során. Ezek közül a legnagyobb sokk az lehet, amikor megérkezel a világ legszebb tájainak, városainak egyikébe, azzal az elképzeléssel, hogy megcsinálod életed legjobb páros (populárisan: kreatív) sorozatainak egyikét, majd az egészből semmi nem lesz. Csalódott leszel, mert nem jött be a számításod. A páros nem akar veled “párosfotózni”, sőt, látszólag ügyet sem vet rád, a korábbi szívélyes levelező viszonyotok hideg tárgyilagosságba fordul. Láthatóan nem is értik, mit akarsz, nem is kérik, amit te adni szeretnél. Mi lehet a baj?- kérded.
A válasz nagyon egyszerű. Te az esküvőfotózás magyar “dialektusában” kommunikálsz, ők meg egy számodra idegenben. Amikor külföldre mész, számolnod kell azzal, hogy ott akár minden másképpen van. Ha felkészülsz, megnézve néhány ottani menő weboldalát, talán segíthet, de nem feltétlenül. A látványosabb, könnyen “eladható” fotók jelentősen felülreprezentáltak és a valóság esetleg teljesen más lehet.
Nagyon nehéz általános receptet adnom, hogyan lehet felkészülni az egyes célországok vonatkozásában, de azért próbáljuk meg, méghozzá az egyes esküvői szakaszok szerint:
1. Készülődés fotózása
A készülődés az esküvő nagyon fontos része, de ne gondoljuk azt, hogy ennek fotózása mindenhol kézenfekvő. Anglia, USA egyszerű helyek, mert a készülődés igen erős szociális eseménynek számít, a fiúk és lányok külön-külön, csoportosan készülnek. Ez igaz Dél-Európára is, de míg Észak-Spanyolországban a készülődés viszonylag publikus esemény, addig Dél-Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban, Cipruson (figyeljük meg, hogy ezek mélyen katolikus vagy ortodox katolikus országok) férfi fotós szinte be sem léphet a nők közé és fordítva. Izraelben a készülődés bizonyos fázisaiban, amelyek egy része még sabbath előtti pénteken zajlik, ráadásul fotózni is tilos. Az arab országokban jobb, ha meg sem említed, hogy lefotóznád a menyasszonyt készülődés során. Ez alól érdekes kivétel lehet Dubai, ahol főleg indiai vendégmunkások hindu esküvőihez lehet hozzáférésed. A hindu esküvőkön a készülődés bizonyos fázisait lefotózhatod, de nagyon nem mindegy, milyen országban van az esküvő, itt nagyok a különbségek. Nyugat-Európa igen változatos, itt már szinte csak a párostól függ, akarnak-e fotókat a készülődésről. Nem árt, ha főszabályként elfogadjuk, jobb, ha konzervatívan állunk ehhez a szakaszhoz, azaz a menyasszonyt már sminkben és gyakorlatilag felöltözve (a ruhaigazítás fázisában) kezdjük fotózni. A vőlegényt sem illik félmeztelenül, hiányos ruházatban megörökíteni, legjobb, ha a kiegészítők, cipő felvételekor kapcsolódunk be az eseményekbe.
2. Leánykikérés
A leánykikérés hagyománya alig néhány (általam is ismert) kultúrában található meg. A magyarok lakta területeken fotóztam már ilyent a környező országokban, ezen kívül szinte csak Görögországban és a posztszovjet (ukrán, orosz) államokban láttam változatait. A hindu esküvőkön, amennyiben valóban a többnapos, hagyományos módon rendezik őket, szintén van leánykérés, ez zseniális, látványos parádé..és persze teljesen más módon zajlik, mint az itthoni, sírós, szinte jajveszékelős módi.
3. Templomi szertartás
A legtöbb országban nem létezik kettős eljárásrend, azaz a templomi szertartások jogszerűségét az állam elismeri. Ezen országokban az általunk ismert eljárásrend kiegészül a papírok aláírásával. Számítsunk rá, mert ez vagy az oltárnál, publikusan, vagy egy külön helységben történik meg, gyakran a ceremónia részeként. A katolikus és neokatolikus (református, evangélikus, baptista, anabaptista stb.), valamint görögkatolikus esküvők eljárásrendje közt is elég jelentős különbségek vannak, de még jelentősebb különbségek vannak a többi világvallás esküvői szertartásai terén. A buddhista szertartás például önmagában is érdekes, hisz az esküvő nem tartozik a szakrális események közé, így a megrendezése alkalomról alkalomra a lelki vezető és a páros akaratán, megállapodásán múlik. A bahai szertartáson nem lesz pap és a logisztika nagyon furcsa, először azt sem tudod, merre kell állnod és mit kell fényképezned. A hindu esküvő jelképrendszere egészen más, mint a megszokott, nem ugyanazok a fő momentumok. Hogy csak egy példát említsek: a gyűrűhúzást akár ki is hagyhatod, nem számít fontos eseménynek. A zsidó esküvő minden mástól erősen különbözik és komoly felkészülés szükséges, hogy lefotózd azokat a rejtett eseményeket, amelyek az esküvő szimbolikájához hozzá tartoznak. Akárhogy is legyen, a felkészülés néha komoly odafigyelést igényel, mert ugyanaz a római katolikus esküvő itthon és mondjuk Spanyolországban teljesen mást jelenthet, főleg az etikett, mozgási szabadság és öltözet tekintetében. Ugyanúgy komoly meglepetést okozhat egy hazai neológ szertartásokhoz, viszonylagos lazasághoz szokott kollégának, ha Izraelben vagy Brooklyn-ban kell ortodox, neadjisten’ haszid zsidó esküvőt fotóznia.
4. Civil szertartás
A civil szertartások viszonylagos hasonlóságuk miatt kevés váratlant tartalmaznak egy magyar fotós számára, talán a logisztika lehet eltérő, találkoztam azonban olyanokkal (például Németországban, Luxemburgban, Svájcban), ahol a páros, a szertartásvezető és a vendégek elhelyezkedése teljesen különbözött a megszokottól. Az eljárásrend azonban nagyjából azonos, a beszéd(ek)et a dokumentumok ünnepélyes aláírása és általában jeggyűrű cseréje követi.
5. Fogadás
Országonként és kultúránként eltérő a jelentősége a fogadásnak, amely a szertartások után következik. A szerepe legtöbbször az, hogy áthidalja a vacsoráig terjedő időt, továbbá lehetőséget adjon az ajándékok átadására, de bizonyos kultúrákban (pl. Sri Lanka, India) a táncos-zenés vacsora hiányozhat, a fogadással az egynapos esküvő napja nagyjából véget is ér (azért írtam egynaposat, mert a tradicionális indiai esküvő 3-7 napig is tarthat) . Érdekes lehet az a tény, hogy bizonyos esetekben a fogadás nyitóeseménye a menyasszonyi torta felszelése.
6. Vacsora, Party
A vacsora megtörténhet igen gyorsan és hasonlóképpen alaposan, mint nálunk. A nyugati kultúrákban általában nem csap át dorbézolásba, az USA-ban, Nagy-Brittaniában és több Nyugat-Európai országban igen hamar, nagyjából 22-23 óra magasságában vége is szakad. Ebben nem kis szerepe van a nagyon magas terembérleti és munkadíjaknak, innen már minden óra horribilis összegekbe kerül. Meglepő lehet, hogy legtöbb helyen nincs élőzene, ennek szintén a magas költségek az okai, na meg az, hogy kevés zenekar kényszerül a megélhetés ezen – igencsak nehéz – módját választani. A vacsora kiemelt jelentőséggel bír a dél-európai országokban, viszont a nagy meleg miatt későn kezdődik, nem ritka, hogy a vendégek éjjel kettőkor eszik az utolsó fogásokat. Az erős szociális hálóban élő (főleg dél-európai) országokban természetes elvárásnak számít, hogy lefényképezd az asztaloknál ülőket, erre ne sajnáld az időt, menj biztosra, még akkor is, ha külön nem kérik. Vigyázzunk, a torta felvágása gyakran a vacsora nyitóeseménye és nem egyike a záróaktusoknak, ahogy megszokhattuk!
7. Páros portrék, párfotózás
Lehet kapaszkodni: általában elmondható, hogy minél fejlettebb országról van szó, annál kisebb a jelentősége. Az emberek vizuális kultúrájának része az, hogy fotók készülnek róluk. Így az esküvő napja legtöbbször nem indok arra, hogy önmegvalósítsanak. A páros fotózást, mint többórás eseményt így nyugodtan el is felejtheted, jó ha lesz fél órád erre a célra. Vannak azonban kivételek. Ha a fotós a páros portréi miatt ismert, esetleg ünnepelt, keresett személyiség, akkor a munka átcsúszhat ebbe az irányba, néha nem is az esküvő napján, hanem az azt követő valamelyik napon. Ha az esküvő ún. destination wedding (azaz olyan választott, jellemzően külföldi, szép helyszín), akkor szinte biztosra veheted, hogy emlékül készülnek majd páros fotók a helyszíneket bemutatandó.
Hogy mi a végszó? Bár megfigyelhetők törésvonalak a különböző országok piacok mentén, mégis minden esküvő más és egyedi. Neked fel kell készülnöd arra, hogy a páros a “helyi dialektusban” kéri majd a fotóit, de különösen rugalmasnak kell lenned. Nem szabad erőltetned sem az eljegyzési, sem a páros fotókat, de nyitottnak kell lenned és mutatnod kell némi kezdeményezőképességet. Ha jól csinálod a dolgod, akkor a páros és te is elégedett leszel. Ők azért, mert a nekik megfelelő fotókat kapták, te pedig a portfóliódban tudhatsz néhány különleges képet, amelyek jellemzőek az adott környezetre.
Sok sikert és kitartást!
Az „iparszerű” fotózás sajátosságai
Ha megkérdeznék száz fotográfust arról, mit tartanak az esküvőfotózás legfőbb megkülönböztető jegyének, nagyon sokféle választ kapnék. Ezek egy része a szokásos közhely lenne: “megismételhetetlen, fontos pillanatok”, “érzelmek”, “felelősség” stb. Közülünk sokan képzelik ezt, de a valóság az, hogy számtalan megismételhetetlen pillanat és felelőségteljes feladat van az alkalmazott fotográfia többi ágában is.
A helyes válasz valószínűleg mellbevágóan prózai: mi vagyunk azok, akik ipari mennyiségben állítunk elő és szállítunk le fotókat az ügyfeleinknek. Gondoljunk csak bele, hány más ágazatban adnak át sokszáz, sőt ezer fotót hetente? (idén augusztusban, a szokásos csúcsterhelés alatt, több, mint tizenkétezer (!) fényképet kellett egyenként megcsinálnom és leadnom. Őrület ugye?)
Az óriási képmennyiség mindent megváltoztat. Amatőrként nem is sejted, hogy a szeretettel teli, egyenkénti képigazítgatást, csinosítgatást valaha abba fogod hagyni, hisz úgy szereted, amikor valami új, szépséges születik a kezed közt. Ugye hogy így van?
Igen, ezt a finom, kíváncsisággal és szeretettel kísérletező pepecselést veszítjük el leghamarabb, amikor egy szezonban tíz esküvő fölé jutunk. Nincs időnk és talán kedvünk sem hozzá, a motivációnk immár főleg az lesz, hogy a jó minőséget megőrizve, hatékonyan szolgáljuk ki az egyre több és több fotót akaró ügyfeleket.
Amikor harminc, negyven esküvőt fotózol egy évben, könyörtelenül felmerülnek az új, mindent felülíró szempontok. Hirtelen minden számítani kezd. Számítani kezd, hogy a használható képeken kívül mennyi hulladékot gyártasz. Először persze főleg azt gyártasz, aztán az évek múltával egyre kevesebbet. Ha nagyon-nagyon jó vagy, akkor a legyártott expóknak kevesebb, mint a fele kerül kukába. Szigorúan meg kell vizsgálnod azt, mennyi időt töltesz egy-egy fotóval. Első számú prioritássá válik, hogy a nyers képeid (RAW vagy JPEG) kiváló minőségben, jól exponálva, jó fehéregyensúly-beálításokkal érkezzenek be a feldolgozásra. Rájössz, hogy az olcsó felszerelésed rengeteg problémát okoz az utófeldolgozás során. Egy idő után mindent megteszel, hogy a legjobb szenzorokkal, legélesebb és részletgazdagabb, kontrasztosabb képet adó optikákkal dolgozz, hiszen teméntelen mennyiségű időt spórolhatsz meg velük az utómunka során. Egy idő után rájössz, hogy – bár legjobb a természetes, szép fény – gyakran világítanod kell, mégpedig jól világítanod, mert a képminőséghez (és a kevesebb utómunkához) szükséged van rá.
Összefoglalva: az esküvőfotózás tehát abban különbözik a leginkább a többi fotográfiától, hogy itt számítanak a legjobban a hatékonysági kérdések és az időráfordítás optimalizálása. Ez pedig tudatosságot, odafigyelést, precizítást igényel a workflow kialakítása során. Nem véletlen, hogy az utóbbi két évem legnagyobb eredményének az -eddig sem időpazarló- munkamódszereim végsőkig csiszolását tartom. A mindennapokban ez nagyon egyszerűen jelentkezik: visszakaptam az életem..egy részét. Ezt kívánom neked is, kedves olvasóm!
Hogyan légy fotográfussá..vagy miért ne?
A nyolcvanas években mindenki lángosos akart lenni a Balatonon.
A kilencvenes években mindenki butikot akart a Váci utcában.
Az ezredforduló utáni jónéhány év pedig az ügyvédeké és a közgazdászoké volt.
Egy ideje pedig egyre több fotográfus-jelölt van a közvetlen környezetemben. Ez a bejegyzés nekik készült.
Nem kell nagy ásznak lenni ahhoz, kitaláljuk, miért oly népszerű a fotografálás. Az eszközök szinte mindenki kezében ott vannak, igaz, főleg telefonálásra használják őket. Biztos vagyok abban, hogy legtöbben készítettek már olyan fotót életükben, amelyre mások annyit mondtak: “ejha, ez tényleg profi”.
Sokan megtapasztalhatták már a fényképezés varázsát. Igen, a világunk kívülről csodálatosnak néz ki, különösen gyes-ről vagy fix munkaidős, unalmas alkalmazotti jogviszonyból. Ráadásul az internet, különösen a fotózásról szóló blogok telistele vannak bombabiztosnak tűnő receptekkel, hogyan kereshessünk pénzt új hobbinkból, a fotózásból.
A média már csak ilyen, különösen, ha fotóeszköz-gyártók állnak a hírek mögött. Nagyszerű dolog lelkesítő dolgokat írni a neten és beszámolni az újabb és újabb élményekről. Nekem is vannak ilyenek, persze, hogy vannak, nem csinálnám ezt a szakmát, ha nem így volna. Azonban kevés hivatásos fényképész vállalja a népszerűtlen szerepet, hogy a széles nyilvánosság előtt elmondja: a fényképész-társadalom (nem csak idehaza) nagy bajban van. Világszerte milliók képzelik azt, hogy a fotós karrier egy jó gépen, pár objektíven, némi – javarészt az internetről felszedett, hiányos -ismereten és a név mögé kiírt “photography” , rosszabb esetben “art” és “photography” szavakon múlik. Világszerte milliók képzelik azt, hogy a lakossági piacról érkezett néhány pozitív visszajelzés (lefordítom: néhány sikeresen lemásolt, ritkábban saját ötlet alapján készült, jól fogadott esküvői vagy családi fénykép) fényképésszé tehet bárkit is.
A valóság ezzel szemben az, hogy a “jó fotókat készíteni” és a “fotográfusnak lenni” közt akkora szakadék húzódik, amekkorát az aspiránsok több, mint kilenctizede nem képes átugrani. Ezt nem én találtam ki. A Pictage statisztikája alapján a kezdő fotós vállalkozások nyolcvan százaléka nem éri meg az ötödik születésnapját. A maradék húsz százalékból újabb nyolcvan százalék csődbe megy, újabb öt éven belül. Így százból négy marad meg tíz éven túl. Az okok összetettek, de két elemet lehet kiemelni. Az egyik az, hogy a fiatalok a fényképezést szeretik és nem az azzal járó egyéb tevékenységeket. Márpedig a fényképész cégek életében a képek készítése legfeljebb tizenöt-húsz százalékot tesz ki, a többi ugyanaz a taposómalom, amiből a legtöbben szabadulnának, azzal a cseppet sem jelentéktelen különbséggel, hogy ebben az iparágban elsején nem jön a fizetés a számlára. A másik ok közgazdasági jellegű. A hivatásos fotográfia mérethatékonysági szempontból nagyon trükkös. Igen magas rezsivel és beruházási hányaddal dolgozunk és a vállalkozásunk bizonyos bevételi határ alatt egyáltalán nem skálázható. (Lefordítom: amikor indulsz, rá kell döbbenned, hogy a felszerelés, amivel amatőrként játszadoztál, semmire nem elég. Egy csomó dolgot nem kalkuláltál bele az induláskor: kell egy jogi személy, TB-t, járulékokat, könyvelőt fizetsz, kell stúdió, világítás, újabb vázak és optikák, komoly weboldal(aka)t, internetes galériát kell fenntartanod…mert különben nem vagy versenyképes ill. nem tudsz vállalni egy csomó fizetős munkát. A minimális költségeid az egekben, és ha már az első évben nem termelsz ki jópár milliót, akkor jóccakát, csődbe is mentél).
Fel kell tenned tehát a kérdést: érdemes-e milliókat és rengeteg időt szánni arra, hogy tulajdonképpen nem is azt csinálod, amit eredetileg szerettél volna?
A nem válasz utólag, a kezdeti lelkesedés és hit miatt legtöbbször kesergéssel és csalódással teli évek múlva érkezik…szokásos történet.
Mit lehet tenni? Hát legelőször is tanulni. Kezdetben fényképészetet, mert ez a kulcs. Mielőtt belevágsz, biztosan tudnod kell, hogy valamiben másnak kell lenned a többieknél. A képeidnek nem szabad olyanoknak lenniük, mint bárkié a piacodon. A trükkös dolog ebben az, hogy ezt te magad nem te tudod jól megítélni. Keress magadnak független bírálót, szigorút, aki általában nem más, mint egy mentor, nálad sokkal tapasztaltabb fotográfus. Aztán nem árt (sőt, én ezt kötelezővé tenném), ha kipróbálod magad először alkalmazottként egy fotográfus mellett. Tanulj cégvezetést, less be a kulisszák mögé, nézd meg, hogyan zajlik az üzletszerzés és milyenek egy fotós vállalkozás mindennapjai. Nézd meg, milyen problémákkal találhatod magad szemben. Készítsd fel magad a kritikus helyzetekre, a visszautasításokra, az elvesztett megrendelésekre. Tanuld meg a helyén kezelni a dicséreteket és a kudarcokat.
Egy idő után meg fogod érteni, hogy ez a szakma sem tanulható meg az internetről, erre is érvényes az általános szabály: az első három év a tanulásról, alázatról, önismeretről és a túlélésről szól.
Ha túlélted az első hármat, már van esélyed arra, hogy boldogulj és ne kelljen ilyen blogbejegyzéseket olvasgatnod 🙂
Frissítés, egy nappal később:
A kommentekből és az olvasók számából látszik, hogy nagyon sokak fájó pontjára tapintottam rá ezzel a bejegyzéssel. Az is, hogy sokan értik félre a tartalmát. Én ugyanis nem arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a pályán próbálkozók közül hányan tehetségesek és hányan nem, hígul-e a szakma vagy nem. Azt boncolgattam csupán, hogy annak, aki a pályára készül – függetlenül a tehetségtől – mivel kell szembenéznie.
Ha úgy tetszik, megpróbáltam felhívni a figyelmet a szakmánkkal kapcsolatos hamis illúziókra.
Mindenféle kondíciókról
Tanítványaim megszokhatták, hogy a fényképezni tudáson kívül kiemelt jelentőséget tulajdonítok egy sor képességnek, amellyel az esküvőfotósoknak rendelkezniük kell ahhoz, hogy felkészülten indulhassanak neki az újabb szezonoknak.
Most azonban nem állandó vesszőparipámról, a fizikai kondícióról, hanem egy jóval ézékenyebb területről írnék.
A mentális kondícióról.
?
Többen összevonhatják a szemöldöküket, nem értvén a kérdést. Megmagyarázom.
Minden egyes esküvői fénykép egy háromoldalú problémahalmaz. Benne vannak az alanyaink vagy az objektív valóság, amit lefényképezünk. Benne van az ismeretlen szemlélő, akiben a fénykép majd előhív egy élményt, érzést, érzetet, amit elutasítással vagy elfogadással (lefordítom: tetszéssel vagy nem tetszéssel) nyugtáz. És persze benne vagyok én, a fotográfus. Aki a tudatomban lezajló folyamatokat képzem le vizuális formára.
A tudatom bizonyos képeknél ráadásul kétszer is jelen van. Először is benne van a kommunikációmban, amely a párost arra veszi rá (vagy nem), hogy úgy viselkedjenek, hogy a megfelelő objektív forma és tartalom álljon elő, amelyet lefényképezhetek. (lefordítom: hogy szépen álljanak és a testbeszédük arról árulkodjon, szeretik egymást). Másodsorban tudatom ott van jelen, hogy segít vagy akadályoz abban, hogy az objektív valóság leképezésének megfelelő módját választom-e (lefordítom: jól exponálok, jó rekeszt, kivágást, záridőt, megvilágítást stb. használok-e)
A háromoldalú problémahalmaz két elemére is döntő hatással van tehát az a tény, hogy – populárisan fogalmazva – “mennyire vagyok ott fejben” a fényképezés során.
Szerelemmel, érzelmekkel dolgozunk. Médiumok vagyunk, az a feladatunk, hogy ezeket az érzelmeket a megfelelő módon átengedjük a tudatunkon, ráhangolódjunk arra, mit éreznek az alanyaink, majd képpé formálva közvetítsük ezt a szemlélő felé.
Ugye senkinek nincs olyan illúziója, hogy az a tény, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak, lelkesek vagy éppen ellenkezőleg, zaklatottak, mentálisan elhasználtak, cinikusak vagyunk, nem fog megjelenni minden egyes fotónkban?
Tudjuk befolyásolni a mentális állapotunkat? Hát persze, ezerféle módon. Csakis a tudatosságunk szintjétől függ, hogy ezt felismerjük-e és milyen módon tesszük meg.
Nem véletlen, hogy rengetegen nézegetnek szép esküvői fotókat, mielőtt elindulnak fényképezni. Vannak olyan tanítványaim, akik beszámoltak arról, feltöltődésnek használják/használták a weboldalam vagy más kollégák oldalait. Nem másolási célból. Csupán szükségük van arra az érzelmi impulzusra, amit a fotók adnak. Ezek az önkondíciós technikák azonban rövidtávú megoldások. Természetesen nem csupán az esküvőfotózás miatt, de mindannyiunknak szüksége van arra, hogy stabil családi háttérből, szeretetből, jó házasságból, kapcsolatból induljunk el minden egyes – az érzelmeinket alaposan próbára tevő – esküvői küldetésre.
Tartósan boldogtalanul ezt a szakmát nagyon nehéz művelni. Sokan közülünk ezt a gyakorlatból tudják, ugye?
(Konklúzió? Szerintem egyértelmű. Jobban akarsz fényképezni? Jógázz! Meditálj! Sportolj! Tedd rendbe a magánéleted!)
Ügyfél-szegmentációról, röviden
Egy kis személyessel kezdeném az elején, nem sok köze van a bejegyzés tartalmához. Lassan öt éve írom a bejegyzéseim (pontosabban a blog elődjét kezdtem akkor, ez már a második változat). Önterápiának indult, leginkább azért, hogy kiírjam magamból az áldatlan hazai állapotok okozta frusztrációt. Soha nem gondolkodtam azonban a felelősségemen. Azon, hogy a törzsolvasók várják az újabb és újabb cikkeket. Márpedig az elmúlt napokban – mintha valamiféle összeesküvés okozta volna – egy csomó levelet kaptam eddig nem ismert olvasóktól, akik közül, a saját elmondásuk alapján, évek óta figyelemmel kísérik az írásaim. Ezzel a bekezdéssel nekik mondok köszönetet a kitartó figyelmükért és türelmükért. Ez utóbbiért azért, mert a nagy hajtás közepette gyakran tűnök el hetekre vagy akár hónapokra. Nem ígérem meg, hogy megjavulok, de igyekezni fogok.. Köszönet nektek!
..
Ez a bejegyzés már hetek óta érlelődik bennem. Foglalási időszak lévén arról szerettem volna írni, hogyan gondolkodnak az ügyfelek, amikor fotográfust keresnek maguknak az esküvőjükre. Mégis, a trigger, ami miatt laptopot ragadtam egy levél, amit az imént kaptam egy kedves, TEF-et végzett kollégától. Így kezdődik:
Ma kaptam egy levelet egy fiatal pártól, akik néhány napja megnézték a képeinket és minden vele járó dolgot. A levélben nagyon szépen köszönték, hogy foglalkoztunk velük, a képeink is nagyon tetszettek Nekik, de … idézem: „De a baráti társaságból van egy fotós úriember, aki felajánlotta, hogy nászajándék gyanánt elkészíti az esküvői képeinket.” Úgy volt, hogy néhány sorban megfogalmazom milyen veszélyekkel és esetleg csalódással jár hosszú távon az ilyen fotós választása, de talán tőlem, nem lenne hiteles egy ilyen válasz.
Köszönöm Tibi! Rávettél, hogy rendszerezzem azt, ami ezzel kapcsolatban a fejemben van:
Három fő ügyféltípust vélek felfedezni a piacon. Ezek a csoportok markánsan különböznek a habitusukban, kommunikációjukban, viselkedési mintáikban, abban, ahogy kiválasztják a szolgáltatóikat.
1. Az első ügyfélcsoport tömegcikket (commodity) vásárol. Általános szükségletet elégítenek ki: az esküvőre fotóst kell hívni, aki elvégzi a dolgát és meg tudják fizetni az árát. Nincsenek specifikus elképzeléseik és speciális követelményrendszerük. Ez az ügyfélcsoport elégedett lesz a technikailag kifogástalan, korrekt fényképekkel, amelyeket korrekt áron kap meg. Nem ragaszkodnak termékhez és személyhez, aki előállítja.
2. A második ügyfélcsoport szolgáltatást (service) vásárol. Ők a legtudatosabb vásárlók. Sok szempontot mérlegelve olyan fényképészt választanak ki, aki nem csak jó minőségű fényképeket készít, hanem hozzáadott értéket is képes generálni. Ez az ügyfélcsoport technikailag kifogástalan fényképeket, valamint a szolgáltatások, termékek jó ár/érték arányú, gyakran specifikus egyvelegét igényli. Ragaszkodnak a jó minőségű termékhez és szolgáltatáshoz, de nem ragaszkodnak a személyhez, aki előállítja, nyújtja őket.
3. A harmadik ügyfélcsoport élményt (experience) vásárol. Ők érzelemvezérelt, néha irracionálisan viselkedő vásárlók. Az a legfontosabb számukra, hogy az esküvőjüket meghatározott személy, vagy személyek csoportja fényképezze. Tisztában vannak ugyan azzal, hogy a legmagasabb szolgáltatási szintet kapják (ebben a szegmensben ez már teljesen természetes), de a legfontosabb maga a személy, aki szolgáltat. Az értékesített termék jelentős részét képezi tehát a fotográfus személyisége, amely egyedi, le nem másolható, utánozhatatlan, korlátozottan helyettesíthető.
Nem téved az, aki analógiát vél felfedezni az élet más területein. Vegyük pl. a gépkocsikat. Legtöbbünknek szinte mindegy, milyen autóval jár. Olyant veszünk, ami belefér a büdzsébe, elvisz A-ból B-be. Mások hosszasan képesek összehasonlító teszteket bújni, hogy eldöntsék, BMW-re, Audi-ra vagy Mercedes Benz-re költsék a pénzüket. A vásárlók szűk köre azonban furcsán nézne rád, ha azt mondanád nekik, hogy a kiszemelt Ferrari Italia helyett inkább Porsche Panamera-t vegyenek. Ez utóbbiak éppen azt akarják, és csakis azt a modellt, amelybe beleszerettek.
Nagyon fontos érteni, hogy bár úgy tűnhet, a három ügyfélcsoportot elsősorban a pénztárcájuk jellemzi, a meglévő korreláció ellenére itt nem csupán a pénzről, hanem inkább az igényről van szó. Mivel az esküvőfotózás nem jár olyan költségekkel , mint az autóvásárlás, igen gyakran előfordul, hogy kevésbé tehetős ügyfelek tartoznak a harmadik csoportba, akár a szolgáltatói lista, a vendéglétszám megkurtítása árán. És fordítva, gyakran kifejezetten tehetős ügyfelek tartoznak az első csoportba, mert nincs igényük sem extra szolgáltatásra, sem a nagynevű fotós nyújtotta élményre, vizuális világra.
Ha megértjük a fentieket, akkor könnyebb feldolgozni az elutasító viselkedésű ügyfél okozta frusztrációt. A TEF2 tanfolyamon gyakran mondom el a tanítványoknak, hogy az ügyfél legtöbbször nem téged utasít el, nem azt állítja, hogy rossz szakember vagy ember vagy! A terméked, szolgáltatásod csupán az ő preferenciái, viselkedésmintái alapján nem került kiválasztásra.
Ha megértjük a fentieket, akkor könnyebben felmérhető, melyik osztályú ügyfélcsoportot szolgáljuk ki elsősorban, ez pedig hosszú távon is támpontokat adhat a fejlődésünkkel, értékesítési stratégiánkkal kapcsolatban.
Rosta Tibi, csak neked: a leveledben említett páros nem abba az ügyfélcsoportba tartozik, amelybe te pozicionáltad magad. A viselkedési mintájuk alapján valószínűleg az első csoportba tartoznak, míg te a másodikban vagy a harmadikban értékesítenél. Nem szabad csodálkoznod és ne érezd magad kellemetlenül. Ennyi.
Mindezekről a TEF2-n részletesen beszélünk vagy a későbbi bejegyzésekben írok majd.
Fotóversenyről, arckönyvelésről
A blogom olvasói megszokhatták, hogy gyakran húzom magam elé a billentyűzetet, ha a szakmámra káros dolgokat tapasztalok jártamban-keltemben. Most is így fog történni és ennek az az oka, hogy már a második facebook-oldalon látom a „hónap/hét esküvői fotója/fotósa” versenyt hirdetni.
Előrebocsájtanám, szerintem semmi baj a klasszikus fotós versenyekkel. Ha van egy szakmai zsűri, amelyben (elvileg) csupa hozzáértő értékel olyan nem kicsit bonyolult dolgokat, mint a fényképek, akkor az helyénvaló. Az eredmények olykor bár furcsák, de a nyertes pályaművekkel kapcsolatban ritkán merülnek fel kételyek.
Mi van akkor, ha a FB-on rendezett verseny eredménye lájkolás útján kerül meghatározásra? Van-e arra garancia, hogy valóban a benyújtott munkák legjava tetszik majd a nagyközönségnek? Lehet kapaszkodni: NEM. Éppen ellenkezőleg. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy éppen a legeredetibb, legnehezebb, legértékesebb munkák kapják a legkevesebb figyelmet. Hogy miért? Talán ugyanazért, amiért a TV-nézők legtöbbje budspencert néz Hamlet helyett. Akkor is, ha már tizedszer látja. Ugye nem kell tovább magyaráznom?
Talán senki nem csodálkozik azon, hogy a téli olimpián a műkorcsolya-érmeket és a fizikai Nobel-díjakat sem facebook-os szavazások alapján ítélik oda. Fel sem merül a kérdés továbbá, hogy a műkorcsolya-versenyek rendezőit vagy a Nobel-díj bizottságot laikusok közül toborozzák. Akkor mi a helyzet a fényképészettel? Az egy szakma, nem kicsit bonyolult. Az év sajtófotósa díjakat nemzetközi szakmai zsüri ítéli oda. Hogy veszi a bátorságot bárki is, hogy meghirdesse a „nap, hét, hónap esküvőfotósa” titulusokat? Senkinek nem gyanús ez, csak nekem? Egy kollégában sem villant fel a piros lámpa, csak bennem? Ha -mindennapi újságolvasóként- a szomszédom holnap meghirdetné az „év sajtófotósa” versenyt, vajon senki nem csodálkozna?
Csak jelzem még, hogy gépesített módszere, saját facebook-oldala van a facebook-on szervezett szavazásokon való lájk-szerzésnek. Tudok olyan esküvőfotós kollégáról, aki egy heti megmérettetésen ezzel az eszközzel szerez szavazatokat..és nyer is serényen. Aranyos, ugye?
Üzenem tehát az ilyen „kvázi-versenyeket” szervezőknek: az esküvői fotók elkészítéséhez és véleményezéséhez is szakértelem kell, akár tetszik, akár nem. A laikusok azt el tudják dönteni, melyik fotó tetszik nekik, de az nem feltétlenül lesz a legértékesebb, legötletesebb, leginkább érdemes a MŰ megtisztelő címre.
Azt javaslom továbbá, hogy amennyiben versenyeztethetnékjük van, szervezzenek igazi megmérettetést, toborozzanak elismert tagokból álló szakmai zsürít (ja, hogy az erőfeszítésbe kerül?), vagy váltsanak témát, mondjuk közérthető és valóban a közízlésre bízható dolgokról szavaztassanak. Legyen elsőnek pl. a legszebb fenekű hazai esküvőfotós lány, vagy a legszebb esküvőfotós-körszakáll.
Ez utóbbi versenyszámban szívesen nevezek magam is.
…………
UPDATE 2011.12.02
Hogy lássuk, mennyire nem volt alaptalan a bejegyzésem, nézzünk egy hírt, egy facebook-on szervezett „versenyről”:
„Nikon – The Explorer Tehetségvadászat 2011 díjátadója. A The Explorer magazin főszerkesztője, dr. Elter Tamás átadja a Nikon – The Explorer Tehetségvadászat 2011 győztesének, Simon Attilának a Nikon D-90-es fényképezőgépet a 18-105 utazó zoom-objektívvel. Ezúton gratulálunk a nyertesnek!
És most lehet kapaszkodni, itt a nyertes kép:
Azt hiszem, nem kell semmit kommentálnom. Szégyen, hogy ilyesmi megtörténhetett.
A fényről és annak hiányáról
Abban valószínűleg minden fotós egyetért velem, hogy a legszebb fény az, ami a természettől való. A fény pótolható, szofisztikált módszerekkel másolható, de csak kompromisszumok árán, amely leginkább azt jelenti, hogy helyszínhez, lámpákhoz, bonyolult felszereléshez vagyunk kötve. A pótvilágítás használata legtöbbször elveszi a fotózás hangulatát, intimítását (ugyan ki érzi magát természetesen sokszáz wattos fényforrások és ernyők kereszttüzében?)
A mindennapi gyakorlatunkban (nem csak esküvőfotózásról van szó) ezért először is a jó természetes fényt keressük és csak végső esetben nyúlunk egyéb megoldásokhoz. Az esküvői fotózás éppen attól specifikus, hogy maga az esemény egy konkrét naphoz és napszakhoz kötött. Az események erősen kitettek az időjárás szeszélyeinek, ami a fotósoktól rugalmasságot és szakértelmet kíván. Gyakran előfordul tehát, hogy valamiféle módon kénytelenek vagyunk bevilágítani a szertartások helyszínét, ez a kollégák legtöbbjének nem is jelent gondot.
A kreatív fotókkal azonban más a helyzet. A kreatív anyagot igyekezzük változatossá tenni, ami azt jelenti, hogy mozgásban vagyunk, megyünk egyik helyről a másikra, legtöbbször időhiányban dolgozunk, nagy nyomás alatt. Ilyenkor nagyon nehéz mesterséges világítással dolgozni, hiszen azt fel kell szerelni, beállítani, majd a munka végeztével leszerelni és továbbcipelni. A kollégák egy része ilyenkor nem vacakol, a lehető legegyszerűbb eszközökhöz nyúl, ami többségében a gépre helyezett rendszervakut jelenti, az eredmény pedig erősen megkérdőjelezhető. A haladóbbak igyekszenek mobil, könnyen hordozható megoldásokat használni, de ezek is kényszer szülte megoldások.
Mit lehet tenni? Az én receptem nagyon egyszerű. Amennyiben lehetséges, nem fényképezni, amíg nem állnak rendelkezésre a lehető legjobb feltételek. Ilyenkor a legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy megértessem az ügyféllel, érdemes elhalasztani a fényképezést, ha nem tudom garantálni a megfelelő végeredményt. Az utóbbi években számtalan sorozatot készítettem NEM a tervezett napon és még sohasem bántam meg. Igen, nagyon kellemetlen, hogy újra fel kell készülni, újra fel kell öltözni, újra el kell utazni a helyszínre. A felelősségteljes fotós azonban arra törekszik elsősorban, hogy az ügyfele a lehető legjobb minőséget kapja a pénzéért.
Gyakorlatból tudom, hogy a kellemetlenségeket hamar elfelejtjük. A jó fotók viszont hosszú évtizedekig elkísérnek.
Ha egyedül nem megy…
Az esküvőfotós szakma egyike a legmagányosabbnak a világon. Egy esküvőn a meghívott vendégek javarészt ismerik egymást, te általában csak két embert..és bizony egyikük sem veled van elfoglalva. A munkád többi része sem túl rózsás. Míg egy civil munkahelyen szinte mindig van kihez szólni, a képfeldolgozás, válogatás magányos munka. A vállalkozásod életének szervezése is jobbára interneten vagy telefonon keresztül történik, így alig kell valakivel érintkezned.
A magányosság sokaknál feszültséggel jár. Ez összeadódhat a túlterheltség és felelősség okozta stresszel és csúnya dolog, kiégés, fásultság, monotónia miatt elvesztett motiváció, a kreatív én részleges vagy teljes elvesztése lehet a vége.
A TEF2-n éppen ezért elég sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel és szó esik az egyik lehetséges megoldásról: a társas vállalkozásra való áttérésről.
—–
A nászriporterek nem véletlenül vannak mindig legalább ketten, ez ugye sejthető. Ennek csak egyik oka a dupla látószög-felszerelés-látásmód biztosítása. A másik ok a fent említett felismerésből származik illetve az én személyiségemből, én ugyanis csapatban érzem jól magam. (Ez az oka a TEF-tanfolyamot végzettek „egyben tartására” irányuló törekvéseknek, a Pillanart alapítása is hasonló okokból történt).
Igen ám, de ez a recept nem mindenkinél működik! Nem vagyunk egyformák és a csapatmunka a fotográfiában nem olyan egyszerű ám, mint azt első látásra hinnénk! Miért is nem? Hát először is, aki csapatban dolgozik, annak a fényképezés során tudnia kell lemondani a legjobb szögről, a legjobb pillanatról, pózról és meg kell szoknia, hogy nem mindig ő készíti el a legjobb fotót…azt ugyanis csakis egy helyről, egy időpillanatban lehet megcsinálni. Meg kell szokni, hogy a csapatmunka lényege a tér felosztása, hogy másfajta fotókat készítsenek a csapattagok (egymás mellől semmi értelme fotózni, mert nem lesz változatosság). A csapatmunka tehát az egyszer fenn, másszor lenn elv alapján kölcsönös alkalmazkodást feltételez. Mivel gyarlóak vagyunk és fényképészek, bizony gyakran előfordulhat, hogy egy-egy jó fotóért beugrunk egymás elé, ami nem kicsit tud bosszantó lenni. Mindezek kezeléséhez magas toleranciaszint, igen jó és őszinte kommunikáció, valamint egymás iránti szeretet, bizalom és megbecsülés szükségeltetik.
A fenti bekezdés csakis a fotózásról szól, de a párban való munkának más elemei is vannak. A fotós vállalkozás telistele van ugyanis olyan feladatokkal, amelyeket inkább nyűgnek, mint örömnek élünk meg. Tiszta szerencse, ha a csapatban legalább egyikőtök él-hal a fotók leválogatásáért és az utómunkáért, de a fotók kidolgozása ebben az esetben sem egyszerű kérdés, hiszen mindenki másképp szűrőzné a képeket, különösen a sajátjait. Nehéz továbbá lenyelni a keserű pirulát, amikor kiderül, hogy a társad könyörtelenül kidobta a neked oly kedves fotód, mert hibát talált benne:-)
Számtalan konfliktus forrása lehet még a kevésbé kedvelt feladatok köre, amely a könyveléstől a marketingig sok mindent felölel. Ideális esetben te és a társad a mindennapi kulimunka más-más részét szeretitek, így mindenki a saját maga által kedvelt területekért lehet felelős. Ne legyünk azonban naívak, ebben a munkában olyan sok terület van, hogy biztosan lesznek olyanok, amelyet egyikőtök sem csinál szívesen, vagy éppen fordítva.
Ideális esetben jól fel tudjátok osztani a a feladatokat és mindenki elégedett azzal, ami jut neki. És akkor jön a két utolsó konfliktusforrás: a hatalom és a pénz. Egy fotós vállalkozásban nem lehet minden kérdést folyamatosan megbeszélni. Döntéseket kell hozni szinte minden nap, gyakran percek alatt. Ki legyen a főnök, aki ezeket a döntéseket meghozza és vállalja értük a felelősséget? És végül: milyen arányban viseljétek a költségeket és hogyan osszátok el a hasznot (rosszabb esetben a veszteséget)?
Ugye milyen nehéz kérdések ezek? Hogyan találhatunk magunknak kollégát? Tényleg ez a legnehezebb része a partneri kapcsolat felépítésének?
Szerintem nem. A TEF2 nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy ebben a szakmában a legfontosabb az, hogy fel kell tenned magadnak a megfelelő kérdéseket és ezekre őszinte válaszokat kell adnod. Ebben a konkrét kérdéskörben a legfontosabb kérdés az, hogy valóban alkalmas vagy-e a csapatmunkára. Le tudod-e győzni az egód, féltékenységed, képes vagy-e örülni a partnered sikereinek és érte is dolgozni? Motivál-e, hogy nem csak önmagadért, de másért is felelősséggel tartozol? Megvan-e benned mások megbecsülése iránti vágy?
Persze itt van még egy érdekes és nem elhanyagolandó kérdés: van-e egyáltalán olyan személy, akivel dolgozni tudsz és nagyon fontos neked?
Egy valamiben biztos vagyok. Társat ezért kár keresni, hogy a problémáid megoldását várd tőle. Ő csak abban segíthet, hogy legyen erőd megoldani őket, ez pedig óriási különbség.
Bárhogy is legyen, az én „társas” receptem nagyon egyszerű. Kommunikálni kell, sokat és őszintén. Hinni és bízni kell … a végsőkig.
Jelzem, nagyon irigylem azokat, akik olyan szerencsések, hogy a párkapcsolatukban találják meg a munkatársat. A konfliktus-források persze ugyanúgy a fent felsoroltak, de a párkapcsolat amúgy is az összecsiszolódásról szól, így „egy füst alatt” azokat is könnyebb lehet kezelni.
Nyílt levél a margóról
Ezen bejegyzés válasz a mai napon feltett kérdésekre, telefonokra, amelyek az én személyemmel és a Pillanart weboldalával kapcsolatosak. Ez a bejegyzés az előző írás bővített változatának is tekinthető, de kissé nehezebb olvasmány. Bocs.
Kedves Pillanart!
Szülői jogon írok és mint minden kamasznak, aki felnő, jogod van meghallgatni vagy figyelmen kívül hagyni a szülő véleményét.
Először is. Hiszek abban, hogy kevés ember is képes nagyot fordítani a világ kerekén. (Néha egy is.) Hiszek a történelmi esélyekben, és nagyon hiszek abban, hogy 2007-ben, a Pillanart megalakítása a lehető legjobbkor történt. Ritkán adódik ugyanis olyan esély, hogy egy maréknyi ember döntő hatást gyakorolhasson egy milliárdos tételeket mozgató iparágra. Márpedig ez zajlott 2007-2009 közt, amikor tizedmagammal olyan termékeket kezdtünk mutatni a piacnak, amelyek rendkívüli módon különböztek az addig megszokottaktól.
A Pillanart 2007-ben azt tűzte ki célul, hogy megváltoztatja az esküvőfotós piacot (ott van az alapító okiratban, tessék elolvasni). Ennek első fázisa nagyon egyszerű volt: meg kellett mutatni az új termékeket és azokat, akik előállítják ezeket. Másnéven: mintákat kellett adnia. Van azonban egy elvi tévedés a Pillanart-on belül: még a vezetők közül is sokan hiszik azt, hogy a Pillanart a megrendelőkön keresztül hatott a piacra. Ez nagy hiba és a mai problémák fő okozója. Fel kellett volna ismerni, hogy egy tucat fotós nem képes döntően befolyásolni egy több tízezer résztvevős felvevőpiacot. A Pillanart hatása a sok száz követőn, fotográfuson keresztül érvényesült, akik sok ezer ügyfelet értek el olyan kínálattal, amely tulajdonképpen a Pillanart fotósaitól származik.
Ez az elvi hiba, meg nem értés vezetett oda, hogy a Pillanart aktuális vezetői nem az utóbbiakra, hanem mind a mai napig kizárólag a potenciális megrendelőkre (menyasszonyokra, vőlegényekre) koncentrálnak, amelynek összesen egy eredménye van: a tagok (talán) jól el vannak látva munkával, az ügyfeleik meg jobbnál jobb képekkel.
Ettől a dolgok azonban nem változnak jottányit sem.
A második fázisban ugyanis a szövetségnek elő kellene segítenie a magyar esküvőfotózás alapvető problémáinak orvoslását, amelyek a következőek:
-A tisztes munkát végző, és az iparág gerincét adó középkategória (ez legalább 500-800 ember) nagyon alulfizetett, ami alapvető egzisztenciális kérdéseket vet fel. Az alulfizetettség ténye nem elfogadandó és legyintéssel elintézendő kérdés: „csórók az emberek”. Szerintem a probléma például abban rejlik, hogy a piac tájékozatlan, legtöbb megrendelőnek fogalma sincs arról, hogy nem egynapos munkáért fizetnek, hanem 80-90 óráért, másodsorban abban, hogy még mindig viszonylag kevés a termék, amely megéri az árát. Önmagában ez a kérdés tíz másik cikket érdemelne, nálam mindenesetre egynapos tananyag.
-Az esküvőfotózás kialakulófélben lévő, de nagyon sok pénzt megmozgató, önálló szakma, tele határozatlansággal, kialakulatlan keretrendszerrel, infrastruktúrával, kultúrával, jogi bizonytalansággal, a saját feketegazdaságával, iparági vezetés, kamarai képviselet és hasonlóak nélkül. Normákra, rendre van szükség, minden téren.
-A szakma művelői meglehetősen elszigeteltek, igaz, már nem mindenki (ez ellen hatnak a Pillanart Café és TEF rendezvénysorozatai). Az elszigeteltség szervezetlenséget és gyenge koherenciát, széthúzást, a koncért való elvtelen marakodást eredményez.
-Egyetlen szakma sem lehet meg oktatás nélkül. A mi szakmánk sem kivétel, de ha csak a néhányunk által szervezett tanfolyamokat nem vesszük ide, a kérdés messze nem megoldott.
Ki kell mondjam immár publikusan, ezekben az ügyekben szerintem a Pillanart-nak volna erkölcsi kötelessége eljárnia, de legalábbis az élen haladnia. A dolgok minden iparágban középen dőlnek el. Hadd magyarázzam el, mire gondolok:
Az autóipar sorsára vajmi kevés hatással van a Bugatti, Ferrari és hasonló elitmárkák sikere. Ezzel szemben, ha a Renault-nak, Opelnek, Volkswagennek és hasonlóknak jól megy, az mindenkinek jó, azt hívják prosperitásnak. A szövetségnek immár felelős módon azon kéne munkálkodnia, hogy a középréteg képzése, megélhetése rendben legyen, mert ők az iparág meghatározó erői.
A probléma-érzékenységgel azonban mindig is adósak voltunk, hacsak a Café és Mérleg nem tekinthetőek valamiféle közösségi lépéseknek. (A sors iróniája, hogy eddig mindegyik közösségi funkciót én erőltettem, így ezek talán ez az én örökségemnek tekinthetők).
Nem tartom ildomosnak, hogy bárki vegye a bátorságot és élcsapatnak, legjobbnak merje nevezni magát anélkül, hogy felelősséggel élje meg eme kijelentés súlyát. A közösségi funkció betöltése híján a Pillanart nem egyéb, mint egy (nem túl sikeres) marketingszervezet, amely megpróbál a piacot tartó középréteg hátára állva, surranópályán előnyökhöz jutni.
Az én lelkiismeretem ebben a kérdésben tiszta. Ezt a véleményem (ha nem is ilyen részletesen) formálisan és informálisan is többször a csapat elé tártam. Nem részesültem a Pillanartos marketing-nyomulás előnyeiből (lehet ellenőrizni, mikor töltöttem fel utoljára versenynek álcázott reklám céljából képet a közösségi oldalra), a párjaim nagy része nem csupán egyet akar a Pillanart fotósai közül, hanem engem és a csapatomat.
———-
Nagyon sajnálom, hogy a véleményemmel rendszeresen egyedül maradtam, a hangadó kollégák „ínséges időkről” beszélve inkább a jövő évi marketing-kampányokra koncentráltak, mint az alapkoncepcióba („munkát, kenyeret, nekünk”) nem illő gondolataimra, azt pedig kifejezetten sérelmezem, hogy a TEF-tanfolyamok miatt a legtöbb támadást bentről kaptam („képzed a felesleges konkurenciát”).
Nehéznek kellett volna lennie a döntésnek, hogy kilépek-e az általam oly fontosnak gondolt szervezetből, de magam is meglepődtem, mennyire nem volt az. Bár sok, számomra kedves embert hagytam ott, a szervezet már alig hasonlít arra, amelyet megálmodtam és sokáig vezettem. A Pillanart jelenlegi irányához már nem szívesen adom a nevem és örömmel konstatálom azt, mennyire könnyű a szívem és a léptem. Másfelé tartok. A tanításon keresztül képes vagyok arra, amit fontosnak érzek: változtatni, hogy jobb legyen.
————–
Remélem megérted, hogy az őszinte szó mögött a legjobb szándék és a jobbítás iránti vágy munkálkodik.
Szeretettel
Apád