Irrelevancia
Örök kedvenceim az olyan oldalak, ahol a legolcsóbb „szakembert” gombnyomásra lehet kiválasztani, vagy egy lendülettel akár ötszáz ajánlattevőtől is árat lehet bekérni. Ezek szolgáltatást keresőket és kínálókat hoznak össze (naná, hogy a szolgáltatókat megfejve).
A módszer a következő: menyasszony/vőlegény felmegy a weboldalra, pár sorban leírja azt, amit szeretne, köremil kiugrik az összes regisztrált szolgáltatónak, azok némi készpénzért hozzájutnak az ajánlatkérő címéhez, onnan egyenesben megy az egész.
Három éve regisztráltam egy ilyen szaknévsorban. Jöttek is az ajánlatkérések rendesen, néhány levelet el is küldtem lelkesen, naná (hogy feleslegesen). Aztán a harmadik napon kaptam egy újabb ajánlatkérést:
„ Eljegyzési fotókat szeretnénk, három óra időtartam, 50 db papírkép… stb.” majd ugyanebben az üzenetben (nem a potenciális megrendelőtől, hanem a közvetítőtől): ‘képzett henteseket keresünk külföldi munkavégzésre„.
Tényleg, sikerült már valakinek normális üzletet kötnie ilyen szaknévsoron keresztül?
Idegen vizeken
Ritkán vállalok nem emberekről szóló munkát. A mai nap kivétel volt. Nem bántam meg. Katt a fotóra, hangszórót be.
A fotók nem műszaki igényességgel készültek és nem helyettesítik a korrekt épületfotókat. A célom az volt, hogy átadjak valamit abból a melegségből és otthon-érzésből, amit a ház ad a lakóinak. A tervező (ő látható az utolsó képen) nevét és telefonszámát csak jó pénzért árulom el.
A Dolly-(d)effektusról
Az elmút hetekben keresőoptimalizáció és a látogatottsági statisztikánk feldolgozása okán böngésznem kellett a neten és többször is találkoztam magunkkal fórumokon meg levelekben. Nem tudom, tekinthető-e a karrierünk valamiféle állomásának, ha azt mondják valamelyik fórumon egy fiatal kollégáról:
„…azt állítja magáról, hogy nászriporteres képeket is tud csinálni.” Nemrég pedig egy leendő menyasszony őszintén bevallotta, nem tud bennünket megfizetni, ellenben talált egy fiatal fotóst, aki nászriporter-stílusban fotóz, csak sokkal olcsóbban. Hmm.
Bevallom, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek. Örülnöm kéne, mert biztosan jót jelent, ha másokat hozzánk mérnek, vagy kollégák hozzánk akarnak hasonlítani. Mégis, határozottan zavar, hogy a nászriporteresség lassan fogalommá válik, de nem azért, mert olyan szerény volnék. Neeem, erről szó sincs 🙂
Más a baj. Elsősorban az, hogy a piacnak, a vevőknek és a fotósoknak is az volna jobb, ha saját útját járva, mindenki megkeresné önmagát, így a stílusválaszték nem pár erős fotósra és az utánzóikra korlátozódna. Őszintén sajnálom, hogy a piac néhány domináns szereplője körül (persze, hogy nem csak minket néznek, Tux, Váradi Tomi és többen mások már jóval előttünk „célpontnak” számítottak) valóságos klón-hadseregek csoportosulnak. Szerintem legtöbben a szorgalmas másolók közül nem is gondolnak bele abba, milyen káros számukra, ha hétről hétre valaki vagy valakik gyenge másolataként élik a szakmai életüket.
Mit is tanácsolnék ellenszerként? Mindenekelőtt kevesebb internet-barangolást, mert mások munkáinak nézegetése legtöbbször nem ad egyebet, mint sémákat, sztereotípiákat és béklyókat. Kívánnék viszont több tanulást, gondolkodást, kreativítást, játszadozást, kísérletezést. A többi idővel jön magától..
Utószó:
Mivel több ismerős is reagált erre a bejegyzésre – némileg féreértelmezve – ezért pontosítanom kell, nehogy félreértés essék. Egyáltalán nem zavar, ha másolják a munkáinkat, stílusunkat, sőt szinte biztos, hogy másokat sem. (bizonyos speciális, egy adott fotográfusra jellemző ötlet szolgai lemásolása és „eladása” sajátként azonban már kevésbé etikus és nehezen tolerálható.) Mások fotóinak nézegetése tehát rendben lévő dolog, egy bizonyos szintig bizonyosan szükséges. Inspirálhat, ötletet adhat. Ha azonban a felkészülés rutinszerű részévé válik, akkor szerintem kifejezetten káros. Azért, mert megérkezve egy helyszínre nem azt nézi a kolléga, hogyan tudná használni a helyi adottságokat, fényt és az alanyait, hanem azt keresi, hogyan tudna elkészíteni fotókat, amelyeket látott már valakitől. Ez teljesen másfajta gondolkodást jelent.
Így aztán a legtöbb tapasztalt fotográfus éppenhogy kerüli a gondolkodást óhatatlanul befolyásoló galéria-látogatásokat. (Ezért jómagam csak a téli szünetben szoktam megnézni, mit alkottak a nagyok a szezonban, majd betegesen kerülöm az oldalaikat egész évben).
Nem volt könnyű döntés
..és bizony sokat morfondíroztam, érdemes-e belevágni egy nagyobb lélegzetű oktatási projektbe. Aztán elhatároztam, megcsinálom. Úgyis állandóan jártatom a szám, most legalább kiderül, hányan vesznek komolyan 🙂
A részletek itt (vagy jobb oldalon, a menüben Oldalak->Oktatás) találhatóak.
Nem titkolom, hogy az első tanítványok lesznek az én kísérleti nyulaim. Reményeim szerint a tanfolyamok révén felhalmozódik majd annyi tapasztalat, amennyi elegendő lesz az intézményes (ezalatt azt értem, hogy rendszeres, folyamatos és szervezett) esküvőifotós-képzés majdani beindításához, amely ötlet a Pillana(r)t kezdeteitől egyfajta Szent Grál-ként szolgál.
Our Hope Endures (Mindennapi hőseinkről)
Az idei év biztosan nem vonul be a kedvenceim közé. Nehéz, keserű idők járnak errefelé mostanság. Ráadásul így, a szezonvége felé alig van már lelki tartalék és fogcsikorgatás közepette telik szinte minden utómunkával töltött nap.
Valamiféle felsőbb hatalom azonban jelet küldött nekem. Néhány héttel ezelőtt megkeresett Kata és felkért, hogy készítsek egy portfóliót kisfiának, a feladatot pedig ma teljesítettem.
Az utazás három óra hosszan tartott, a munka alig félóráig. Amikor reggel elindultam, még nem gondoltam, hogy életem egyik legkeményebb és legfontosabb küldetését fogom elvégezni. Mi is történt tulajdonképpen? Hmm. Látszólag semmi, egy kétéves kisfiú lovaglása, néhány kör egy alig hektárnyi területen, hunyorgás és némi séta a tűző napon. Vagy mégsem?
Sokgyermekes apuka vagyok (a négy az sok?), sokat láttam már .. és mégis, ma olyan leckét kaptam szeretetről, lelkierőről, feltétlen odaadásról és küzdeni tudásról, ami hosszú ideig példaként fog számomra szolgálni. Csodálattal néztem az én kis mindennapi hősömet és anyukáját, átértékelve nehézségeim és fájdalmaim. (Hangszórót bekapcsolni, katt a képre..)
Valami vagy valaki vezette a kezem, ez bizonyos. 310 felvételt készítettem kb. 25 perc alatt, és 309 kifogástalanul sikerült. Ez egyszerűen valószínűtlen, aki ért hozzá, az tudja, hogy éles délelőtti fényben, állandó mozgásban, ráadásul gyakran pengevékony mélységélesség mellett ez szinte lehetetlen. Én biztosan nem vagyok ennyire jó, sőt, szerintem senki nem az.
Nem tudom megmagyarázni, így csak egyet mondhatok: KÖSZÖNÖM.
IsméTTD
A TTD érzékeny műfaj. Nehéz megtalálni a kompromisszumot az eredetiségre való törekvés és a jó ízlés közt. Igen hamar öncélú jópofáskodás, rosszabb esetben otrombaság lehet a vége. Én szépség- és eleganciapárti vagyok. Akár azon az áron is, hogy a ruha nem semmisül meg a végén 🙂
Tegnap egy nagyszerű kollégával, Jaksa Timivel (timeapictures.com) és egy kedves párral együtt töltöttünk egy délutánt, hogy valami szépet csináljunk. Köszönet a meghívásért, nagyon vizes és jólesően felszabadult(fáradt?) lettem a munka végére. Mellesleg ez a műfaj szépen megmutatja, mit tudnak az 1D/1Ds Canon vázak és az L-es objektívek. Gyakorlatilag búvárüzemmódban használtuk őket.
A (túl)specializálódásról
Nagyrabecsült SEO-marketingspecialista harcostársam El Lobo volt olyan kedves és felajánlotta, hogy blogjában közzéteszi egy cikkemet. Az anyag nem új, a sajtóban jelent meg és ezen bejegyzés nem is erről szól. Viszont megjelent egy komment (3.), amely egy nagyon érdekes kérdést feszeget: tekinthető-e az esküvőfotózás a fotóművészet túlspecializált ágának? Azt ugyibár tudjuk (és ez a kommentben is szerepel), hogy a (túl)specializáció a természetben komoly versenyelőnyt jelenthet, bizonyos esetekben azonban akár egy ilyen faj teljes kipusztulásához is vezethet.
Itt a kérdések a következőek:
– van-e szükség specializációra ahhoz, hogy valaki jó eskifotós legyen?
Igen, szükséges. Az esküvőfotózás speciális felszerelést és felkészülést, munkamódszert és üzletvitelt feltételez. Sajátos ritmusa , heti ciklusa valamint szezonális jellege hat a fotós életmódjára, családi életére és sok más egyébre.
– vezethet-e ez a specializáció odáig, hogy az esküvőfotós megszűnik minden területen bevethető fotósnak lenni?
Nem. Az igazán jó fotósok nagy része más területekről jön át, „teljes szakmai fegyverzetben”. Az esküvőfotózás ráadásul integráló műfaj, szinte minden van benne és naprakésznek kell lenni. Aki jól fotóz esküvőt, az szinte mindenhez ért egy kicsit. Az egyedüli probléma az, hogy aki az eskifotóra nyergel át, az a szezonban kénytelen valamilyen szinten leépíteni az egyéb piacait, mert másra nem nagyon van ideje. Azt hiszem ez az egyedüli (és bizony cseppet sem elhanyagolandó) veszély.
Apropó, ha már az egyéb piacokról beszélünk. Nemrég egy jó kis anyagot csináltunk a Schwarzkopf 111. szülinapja alkalmával rendezett show-n. Mi ismét az L&F Salon-t kísértük, dolgoztunk a backstage-en és a színpad mellett egyaránt. Remek buli volt. Kattints a klipért.
Örömfotózás
A mai nap nagy nap az életemben. Régóta megfogalmazódott már egy Pillanartos közös fotózás ötlete, de valahogy sohasem lett belőle semmi. A múlt héten azonban meghívtam a kollégákat egy szívemhez közeli páros bónusz portfóliójának elkészítésére. Hatalmas örömömre sokan eljöttek a Pillanart rendes és pártolótagjai közül.
Tizenkét fotográfus mozgatta és fotózta a végtelenül igyekvő és kedves párost, így minden résztvevő elkészíthette a fotóit, megkötések és vezénylet nélkül, mindenki a saját stílusában. Igen pozitív élmény volt, amely a csapatmunkáról, együttműködésről és a fotózás öröméről szólt. Határtalanul élveztem.
Köszönet illeti a türelmes és nagyon igyekvő Esztert és Lance -t. Köszönet a kollégáknak, akik közül többen is órákat utaztak a néhány órás együttlét kedvéért. Köszönet Sorok Petinek, Bende Tominak (lovasszobrot neki a zseniális werkfilmért), Fogarasi Zolinak, Jaksa Timinek, Merész Balázsnak, Szegedi Zsuzsinak, Gacsádi Albertnek, Szipli Tominak, Váradi Tominak, Gyarmati Csabinak és Szita Marcinak, hogy elfogadták a meghívást. Remek csapat voltak. Most nagyon kiváncsi vagyok arra, milyen lesz a közös portfólió.
Kiszolgálni mindenáron? (Akaratról, szárnyalásról, (gy)alázatról)
Az esküvőfotós szakma rohamos fejlődésnek indult. A kollégák keresik a helyüket, a stílusukat, eszközöket és technikákat. Egyre több a vita arról, mi az esküvőfotósok feladata az alakulóban lévő új piacon. Nemrég a szakma egyik ismert hazai alakjától megkérdezték, mit csinálna, ha kifizetnék a munkadíját, és arra kérnék, hogy üljön le egy sarokba, semmit nem csinálva. Ő azt válaszolta: leülnék.
A történetet meghallva rájöttem, komoly szakadék húzódik a múltat képviselő és a jövőt kereső kollégák közt. A múlt arról szólt, hogy az esküvőfotósnak egyetlen dolga van, kiszolgálni az ügyfeleket. Le kell fényképeznie , ahogy a helyszínekhez közeli parkban kikandikál a fa mögül és összedugja a buksiját a párjával majd később bevonul, gyűrűt húznak a kezére, kimondja az igent, elhajítja a csokrot, eszik-iszik-mulat. Ezt szokták meg a megrendelők is, mert ezt látták a piacon, nem gondolva arra, hogy másképpen is lehet. Mivel nem a menyasszonyok feladata, hogy bármit is kitaláljanak, a fotósok évtizedekig ugyanazokat az idióta sémákat fotózták, nem gondolkodva, egymást másolva. Ha valaki kitalálta, hogy a vőlegény féltérden csókol kezet a menyasszonynak, vagy hátulról belecuppant a nyakába, akkor két hónap múlva mindenki ugyanazokat a fotókat nyomta. A szakma infantilis gépezetté vált, megújulásra képtelen módon, a langyos vízben, kényelmesen. Nem sokat változtatott a helyzeten, hogy voltak olyanok, akik ezeket a jól bevált sémákat megtanulták szép fényben, jó technikával, elegánsabb csomagolásban lenyomni a vevők torkán, persze igen nagy sikerrel. A dolog lényege azonban ugyanaz maradt, különösebb innováció vagy neadjisten’ művészi ambíciók nélküli protokollfotózás, lélektelen sémákban kielégítve a tömegigényeket. Vannak olyanok, akik önmagukat fotográfusként deklarálva büszkén vallják, hogy számukra a megrendelő kiszolgálása és a tiszteletdíj azok, ami fontosak.
Én ezt nem fogadom el. Azért nem, mert a mesterség alapjait kérdőjelezi meg. A fotós feladata, hogy újabb és újabb fotókat találjon ki, egyszerűen kötelessége, hogy szárnyaljon a képzelete és víziói legyenek. A fotós kísérletezzen, legyen akarata és céljai. Ha ezek a célok vállalhatók és szimpatikusak, akkor lesz munkája bőven, meg fogják találni azok az ügyfelek, akik ugyanazt akarják, amit ő. Lesznek nagy találkozásai olyanokkal, mint ő maga és olyan fotókat készíthet, amelyeket mindig is szeretett volna. Az a legfontosabb, hogy pontosan deklarálja, mit és hogyan szeret fényképezni. Ez a deklaráció nem más, mint a portfólió és a fotósnak kutyakötelessége, hogy azt a szintet hozza a megrendelőnek, amit abban mutatott.
De vajon mi lesz annak a fotósnak a sorsa, akinek csakis az a célja, hogy a megrendelő kedvébe járjon? Hány olyan munkája lesz, amiben örömét leli? Minden ötödik? Minden tizedik? Hány megrendelőt csap be azzal, hogy gyűlöli azt, amit csináltatnak vele? Mi marad így a lelkéből? Mi marad belőle tíz év alatt? A választ csak elképzelni tudom.
Az esküvői fotó véleményem szerint az okos, ésszerű kompromisszumok műfaja. Természetesen vannak elvárt kötelező elemek , hiszen a szertartásokat meg kell örökíteni, a rokonokat , barátokat le kell fényképezni. Ezen felül azonban rengeteg a kreatív lehetőség és a jövő szerintem idehaza is a szárnyaló képzeletű, fotóikat a saját kedvük szerint készítő fiataloké. Az idő pedig úgyis megmutatja, kinek a víziói eladhatóak. A piacképesek messze juthatnak, a többiek elbuknak és abbahagyják, mert nem lesz munkájuk. Az lesz majd a szép világ…
Gondolkodom, kihallatszik
Jaksa Timi unszolására tegnap benéztem Schram Andris workshop-jára és nagyon jól éreztem magam a kellemes társaságban. Bevallom, korábban nem gondoltam arra, hogy idehaza is van kereslet a WS-rendszerű képzésre, én valahogy intézményesebb, tanfolyamosabb keretekre gondoltam.
Most érlelődik bennem az elhatározás, hogy csináljak egy WS-sorozatot, amely egymásra épülő, moduláris rendszerű képzésekből állna. Mivel valaha egyetemi katedrán álltam, nem lesz idegen a terület, sőt, végre kiélhetem a pedagógusi ösztöneim és talán senki sem fog nagyképűséggel vádolni, ha magyarázósan kommunikálok .
Meggyőződésem, hogy van értelme olyan oktatásnak, amely teljes képet ad az esküvőfotózásba belekezdőknek a fotográfia és az üzleti ismeretek oldaláról . Van egy-két ötletem, már csak tanítványok kellenek hozzá …
A lemondásokról
Idealista vagyok. Általában azt feltételezem, hogy akik megkeresnek bennünket és elfogadják a feltételeinket, azok felnőtt emberek és tudják mit akarnak. Ezért aztán nem szoktam magunkhoz láncolni a kedves megrendelőket, sokáig nem írtunk szerződést sem, és nem kértünk előleget. Az adott szavunkon és a nevünkön kívül semmi fontosabbat nem birtokolunk, ezért aztán soha nem szegjük meg az ígéreteinket. Ugyanezt várjuk el a megrendelőktől és általában nem kell csalódnunk.
Mégis, mostanában többször kellett szembesülnünk azzal, néhány megrendelőnk nem játszik tisztességesen, ezzel jelentős kárt okozva nekünk. Nézzük csak, hogyan is van ez.
Ha valakinek mondjuk egy évvel az esküvője előtt megígérem, hogy mi leszünk a fotográfusai, akkor az időpont onnantól nem képezi további ajánlatok tárgyát. Egy-egy szombati napra 20-40 ajánlatkérés fut be egy év alatt, azaz egy lekötött dátumra ennyi potenciális megrendelés esik. Minél később mond le valaki egy időpontot, annál kisebb az esélye annak, hogy új ügyfél álljon a helyére. Utolsó héten időpontot lemondani, az kimeríti a tisztességtelen elbánás fogalmát.
Mit lehet tenni? Sajnálkozni, hogy néhány ügyeskedő miatt nekünk is ügyvédkednünk kell, hogy elkerüljük a hasonló eseteket. Mostantól mi is szerződéseket írunk és biztosítjuk a hátsónkat. Pedig a fotózáshoz jobban értünk…
Kedves menyasszony!
Ha nem vagy abban biztos, jól választottál-e fotóst, ha rájöttél, hogy spórolnod kell (és éppen az ő munkadíján), ha összevesztél a pároddal és elmarad az esküvő, akkor erről mihamarabb értesítsd az érintett szolgáltatót! Ezzel okozod a legkisebb kárt neki…
A blende-triatlonról
Elég gyakran kapok leveleket pályakezdőktől, igyekszem is becsülettel válaszolni mindegyikre. Örülök ha megkérdezik a véleményem erről-arról és boldog vagyok, ha bárkinek segíthetek.Van egy tipikus levélfajta azonban, amelyre adott válaszom legjobb, ha némi nyilvánosságot kap. Többször érkezett már tartalmú ilyen levél, a legutolsó éppen ma:
” .. kezdő fotográfus vagyok…. szeretném kipróbálni magam az esküvőfotózásban”
Nos, itten komoly bibi van. Miért gondolja egy kezdő, hogy rögtön a legnehezebb műfajban kell szerencsét próbálnia? Csak arra tudok gondolni, hogy érdekesnek találja a területet és úgy véli, hogy pénzt is tud vele keresni. Nos ez az írás az ezzel kapcsolatos alapvető kérdéseket fogja piszkálgatni, meglehetősen karcosan.
1. Az esküvőfotózás sajátosságai:
Az esküvőfotózás keverékműfaj. Van benne riport, portré, tárgy-, divat- és sport(tánc-)fotózás, amelyek mindegyike egyenként is nehéz, mindegyiknek megvannak az eszközei, technikái, szabályai. Az esküvőfotózás a szélsőséges fényviszonyok, az állandó időhiány és a megismételhetetlen pillanatok állandó stresszel teli műfaja. Az esküvőfotózás extrém hosszú és intenzív igénybevételt jelent a többi műfajjal szemben, akár 10-16 óra non-stop munkát is jelenthet (és akkor nem beszéltünk a háromszor ennyi ideig tartó utómunkálatokról). Az esküvőfotózás a technikai túlbiztosítás igénye és a megkövetelt felszerelés változatossága miatt az egyik leginkább beruházás-intenzív terület. Az esküvőfotózás nem csak fotózásról, hanem a masszív üzleti háttérről szól. A terméket (fotók, albumok, klipek stb.) le kell gyártani és el kell adni. Ehhez komoly számítástechnikai háttér, üzleti ismeretek, keresőoptimalizált weboldal, publikációk és sok számtalan más dolog is kell.
Az esküvőfotózást én leginkább a triatlonhoz hasonlítanám. Triatlonban azok a legjobbak, akik valamilyen részterületen már kiemelkedően jók. Jól úsznak vagy futnak esetleg kerékpároznak. A bajnokok közül senki nem kezdte a triatlont hatévesen, tökkezdőként. Éppen ez az oka, hogy nagyon sok hivatásos sportfotósból ill. fotóriporterből lett kiváló esküvőfotós.
2. Tehát mi is kell ahhoz, hogy valaki sikeres esküvőfotós legyen?
a. Biztos fotográfiai alapok a már említett területeken. Korábban megszerzett jókora tapasztalat a riport, sport- divat- vagy portréfotózásban. Képesség a nagy nyomás alatti munkára.
b. A megfelelő személyiség: Kapcsolatteremtő képesség. Empátia. Türelem. Pozitív gondolkodás. Optimizmus. Szeretet (ezt félve írom le, mert ez az, ami leginkább hiányzik a legtöbbekből)
c. Türelem és eltökéltség, céltudatosság.
d. Tőke. Még több tőke.
3. Mégis, van-e esélye egy pályakezdő fotográfusnak, hogy sikeres esküvőfotós legyen?
Természetesen van, de ehhez jónéhány évre lesz szüksége. Ha van türelme kivárni, megfelelően céltudatos és kész arra, hogy évekig beruházzon anélkül, hogy kivenne (ez alatt a szakmai tanulmányokat és a felszerelés megszerzését értem), akkor esetleg.
És persze tehetség nélkül nem fog menni. Már nem. Hál’istennek kis hazánkban is kezdenek megváltozni a dolgok, a piac szűkülése kezdi selejtezni a nem idevalókat.
Ezért aztán elsősorban türelmet, jó tanulást, sok munkát és majdan jól megérdemelt sikereket kívánok az ifjú kollégáknak!
Amikor beüt a ménkő
A rémálmaim közé tartozik a betegen történő fotózás. Míg a munkák egy részét át lehet ütemezni, az esküvőknek az a sajátosságuk, hogy nem szívesen rakják át őket a fényképész kedvéért, főleg nem az utolsó napokban… Rengeteg esküvőn dolgoztam már, egy részükön nem százszázalékos állapotban. Szenvedtem már térd- és derékfájástól, kinlódtam már hetekig, beinjekciózva, fájdalomcsillapító tapaszokkal, de a legrosszabb mégiscsak lázasan-influenzásan vagy vírusos hasmenéssel esküvőt fotografálni.
Olyankor az ember alig tud lábra állni, nemhogy nehéz felszerelést cipelni. Ezen a hétvégén viszonylag olcsón megúsztam, „csak” egy napig vacogtam lázasan .. naná, hogy szombaton, az esküvő napján. Persze ilyenkor bennem van a dac: „csakazértis” megmutatom, hogy így is képes vagyok jó dolgokra. Hál’istennek, miután az ember sokadszor esik át ilyesféle krízishelyzeteken, kialakul egyfajta sztoikus magabiztossága, ami segít az újabb, hasonló akadályok előtt.
De azért el kell mondjam, ilyenkor áldom a sorsot, hogy nem egyedül dolgozom és van segítségem, akire baj esetén támaszkodhatom. Ez bizony komoly biztonsági háló alattam.
Köszönet a hátországnak
Az esküvőfotós szakma talán legsötétebb árnyoldala az, hogy „családellenes” életformaként muszáj megélni. Az esküvőfotós akkor dolgozik, amikor mások pihennek. A legtöbb munka arra az időszakra esik, amikor az emberek nyaralnak, mulatnak, élvezik az iskolaszünetet. A top esküvőfotósok évi 20-25 hétvégén akár 40-50 vagy több napot is távol vannak a családjuktól (igen, túlnyomó részük családos ember) , nagyon sokszor pénteken és szombaton is dolgoznak, akkor, amikor otthon a legnagyobb szükség volna rájuk. Bonyolultabb a feladatuk azoknak, akik hétköznapi állásuk mellett végzik ezt a munkát. Mégis, a legnehezebb azon családok helyzete, ahol az anya, a feleség a fényképész.
Ez a rövid bejegyzés nektek, házastársainknak mond köszönetet, akik eltűritek ezt a rengeteg lemondással és távolléttel járó életformát, alkalmazkodva hozzánk, hogy a munkánknak élhessünk. Sokan közületek nem csak eltűritek, de aktívan támogattok bennünket, első számú kritikusként vagy fő inspirálóként hozzájárultok kiteljesedésünkhöz.
Kedves társaink, köszönöm nektek a támogatást, megannyi kollégám és barátom nevében. Kérjük segítségeteket a most induló 2009 évi szezonban is.
Lesz puuumpáááám
Az esküvői ipar kívülről jó üzletnek látszik és egy ideig talán valóban így is volt. Kevés volt a szolgáltató, kicsi a verseny és magasak az árak. Aztán az elmúlt néhány évben – ahogy ezt egyre többen felismerni vélték – a helyzet gyökeresen megváltozott. Mára sokszorosan többen próbálják eladni a portékájukat és önmagukat, mint amennyi szolgáltatásra, termékre igény van a piacon. A verseny kiélezett és a kevés prémium szolgáltatás mellett mindent elönt a középszer és a gagyi.
De mi van akkor, ha valaki nem ért az egyes területekhez, nincs néhány milliós tőkéje esküvői vállalkozás indításához? És itt jönnek képbe a derivatív szolgáltatók, amelyek a tényleges szolgáltatások tetejére rátelepedve próbálnak megélni. Ilyenek az esküvői portálok és különböző internetes fizetős „szaknévsorok”, kiállítások és esküvői sajtótermékek, amelyek a szolgáltatóktól lefejt bevételekből élnek. De míg a kiállításokhoz, sajtótermékekhez általában komoly tőke, szakértelem és háttér, addig az internetes platformokhoz leginkább csupán egy úgy-ahogy megírt weboldal és némi ambíció szükséges (na jó, ebben a műfajban is vannak kivételek, de nem sokan).
A friss kedvencem egy új versenyző, aki kitalálta, hogy nem vacakol, csinál vagy tíz egyforma oldalt és megfeji az összes szolgáltatót, fényképészeket, virágkötőket, ruhaszalonokat, cukrászokat, ékszerészeket (és mindenki mást, aki hirtelen az eszébe jutott). Ez igen, akár zseniális üzleti modell lehetne, csak az a gond vele, hogy már másoknak is eszébe jutott, így ezekből a „szaknévsorokból” lassan több van mint szolgáltatóból. Annyi ilyen adatbázis-szerűség és ezekben olyan irdatlan mennyiségű szolgáltatói banner rohangál már az interneten, hogy képtelenség eldönteni, melyikre kattintson először az ember. Tényleg senki nem ismeri fel, hogy semmi értelme újabb és újabb, csupán linkeket és telefonszámokat tartalmazó adatbázist létrehozni? Senki nem látja, hogy ezek egymást teszik értéktelenné?
De most kitaláltam a tutit. Csinálok én is egy oldalt, amely összegyűjti az összes esküvői szaknévsor/adatbázis-t, ‘információs’ portált és a szolgáltatókat fejő istentudjamicsodát. Az lesz a címe, hogy www.össznemzeti-esküvői-überpumpa.hu. Kedves esküvői szaknévsorok és marketing-izék, lehet jelentkezni, ez egy soha vissza nem térő lehetőség!
Az oktatás szerepéről
Kanadában élő kollégánk, S. András által tartott kétnapos tanfolyam valószínűleg jónéhányak szemét felnyitotta azzal kapcsolatban, melyek az igazán fontos kérdések az esküvőfotózásban. Több mint egy éve vetettem fel a kérdést ebben a blogban, miszerint sokan túlságosan sok jelentőséget tulajdonítanak a technikai kérdéseknek. Bár rengeteg helyen leírtam már, meglepő, milyen kevés szó esik arról, hogy a kulcs nem a technikai eszközökben, hanem a fotós személyiségében van. Sokak számára keserű lesz szembesülniük azzal, hogy bizony nem erre a pályára valók, mert ugyan fotográfusként látni is csak keveseknek adatik meg, de ezek közül is csak töredékük alkalmas az esküvőfotózás magas színvonalon való művelésére, mivel ehhez megfelelő lelkialkat is szükséges. Végtelenül leegyszerűsítve: a vezető esküvőfotósok egyszerűen jó srácok(bocs lányok), akik iránt a menyasszony könnyen érez feltétlen bizalmat. Igen, a jó fotó titka – a tudáson kívül- nem a drága cucc, hanem a kölcsönös bizalom. Az a fotós, aki képes arra, hogy néhány perc alatt felépítse a bizalmi légkört maga és az ügyfél közt, az kerül olyan pozícióba, hogy megfelelő anyagokat készítsen. Bizony, ez is a mesterség része, azonban csak bizonyos határok közt tanulható meg és – valljuk be- a profit szaga által körbelengett vadkapitalista hazai esküvőfotós világ nem igazán megfelelő terep a tanulásra.
A hazai szakirányú oktatás legfontosabb szerepe szerintem nem az volna, hogy technikai ismereteket adjon, mert az csak az ábécé ebben a bonyolult szakmában. Hogy mégis melyek volnának a legfontosabbak?
Szerintem:
- mentális felkészítés, a görcsös teljesítménykényszer kezelése,
- az alkalmazott pszichológia alapvető fogásainak elsajátítása, kommunikációs tréning
- a jó fotók elkészítéséhez szükséges feltételek tudatosítása és azok kialakításához szükséges ismeretek átadása,
- inspirálás
Előrebocsátom, nem ismerem Andrást, sem a módszereit. Viszont éppen elég esküvői fotóst ismerek a nemzetközi élvonalból ahhoz, hogy tudjam, mitől sikeres ő is. Abban is biztos vagyok, hogy ugyanúgy dolgozik, ahogy mi Monával. Lendületből, humorral, közvetlenséggel, mindvégig pozitívan, játékosan. Másképp ugyanis nem lehet. Nem csodálkoznék, ha a workshop résztvevői közül sokan csak most döbbentek volna rá arra, hogy esküvőt fotózni, az mindenekelőtt hihetetlenül érdekes, vicces, szórakoztató JÁTÉK.
Mikor először hallottam a tanfolyamról, azt találtam mondani valamelyik pillanartos kollégának: sokan meg fognak lepődni, hogy nem azon a területen kapják majd a legfontosabb információkat, amelyen képzelik.
Nos kollégák, igazam lett vagy igazam lett 😉 ?
<
A legféltettebb kincs – néhány gondolat a motiváció fenntartásáról
Ha az ember évente több tucat esküvőt fényképez (ha jól számoltam, akkor tavaly 67 sorozatot készítettem) és elég régóta van a pályán, akkor rá fog jönni, hogy hosszú távon nem csak a műszaki ismereteken, a kreatív fantázián vagy a munkabíráson múlik az, hogyan alakul a további sorsa. A legfontosabb a motiváció fenntartása, a kiégés elkerülése. Ha az ember nem vigyáz, akkor azt veszi észre, hogy egyik képe olyan mint a másik, elkezd jól bevált sémák mentén dolgozni. Igen, egy ideig így is lehet valaki jónevű esküvőfotós, de hosszú távon semmiképpen nem lehet versenyben maradni. Először is, az ember megszűnik játékos, kísérletező lény lenni, elveszti az alapvető örömöt, amit ez a gyönyörű szakma adhat. Szerintem ilyenkor jobb hiján a pénzkeresés, az egzisztencia fenntartása lép előre az első helyre, ami alkotást elősegítő mozgatórugónak bizony igencsak gyengécske.
Szóval a fő kérdés az, mi az, ami frissen tart, ami kedvet ad, ami mozgathat egy esküvőfotóst?
Az évek során rájöttem, hogy nincs csodarecept, ami mindenkinek jó lehet. Inkább őszintén leírom mi az ami engem működtet, hátha másoknak is hasznára válik.
Szeretet
Fotóink kevés kivétellel olyan embereket vezetnek hozzánk, akiket könnyű szeretni. Már az interjúk során jó velük órákat beszélgetni és a találkozók után általában jóleső érzés marad utánuk: de jó lesz velük együtt tölteni egy napot. Ez az érzés az idők során – a levelezés, telefonbeszélgetések során csak erősödik. A szezon kezdetekor aztán alig várom a velük való találkozást.
Intellektuális kihívás
Az esküvőfotózás nem statikus szakma. A hazai piac sem befogadó/felhasználói oldalról, sem pedig a szolgáltatói oldalról nem elég fejlett ahhoz, hogy kihívást jelentsen egy gondolkodó, tudatos fotográfusnak. Ilyen szempontból engem a hazai piac egyáltalán nem érdekel, ellenben örökös kihívást jelent a nemzetközi trendek felismerése, az ötletek és technikák beépítése a mindennapi gyakorlatba. A szakma néhány éve jelentős változásokon megy keresztül és ennek feldolgozása nagy falat. Ez persze nem olyan véresen komoly dolog, mint aminek tűnik, a hangsúly inkább a nyitott elmével való kísérletezésen, játszadozáson van..
Megfelelni vágyás, felelősség
Az ugyibár evidens, hogy az ember az ügyfeleinek meg szeretne felelni, erről nem is beszélek. Van itt azonban egy másik dolog. Ha az ember nem egyedül dolgozik, hanem társsal, akkor nagyon komoly felelőssége van. Meg kell felelnie egy másik fotós elvárásainak. Ha az ember olyan erős társat választ, mint én, akkor azzal a lécet magasra teszi és igencsak iparkodni kell, hogy le ne verje. Motivációnak az sem kutya.
Kételyek
Ez talán a legfontosabb. Nagyon régóta fényképezem és bár képzettséget szereztem ezirányban (is), önmagam szemében sohasem voltam fotográfus, hanem inkább mérnök. Nagyon sok más dolog érdekel és rengeteg mindennel foglalkoztam/foglalkozom, ezért a fotográfiában mindig kívülállónak éreztem magam. Nagyon érdekes és néha felfoghatatlan számomra az, hogy fotókat tudok kitalálni és elkészíteni, amelyek másoknak is tetszenek. Talán éppen ezért, és mert az ízlésem is állandóan változik, rengeteg a kételyem önmagammal és a munkámmal kapcsolatban. Ez a legfontosabb ami űz előre és nem hagy egy helyben nyugodni. Jobbat, szebbet és mindig mást szeretnék, többet adni holnap, mint amire ma képes vagyok.
Ha én menyasszony lennék..
és azon morfondíroznék, hogyan lehetnének olyan képeim, amelyek húsz év múlva arra emlékeztetnek, milyen voltam a legszebb napjaimban, biztosan a lehető legjobb fotóst választanám.
Ha én menyasszony lennék, elkeseredetten számolnám a költségeket és rádöbbennék, hogyaz egész esküvői felhajtás rettenetesen sok pénzbe kerül, ha a párom (aki nem nagyon érdeklődik a fotók iránt) éppen azt magyarázná, hogy : „drágám, nincs pénzünk arra, hogy kétszázezret fizessünk a fotóinkért”, akkor nagyon el lennék keseredve.
Ha én menyasszony lennék, akkor megoldást próbálnék találni a dilemmára, hogyan is lehetnének első osztályú fényképeim megfizethető áron.
Ha én menyasszony lennék, akkor valószínűleg nem egész napra és nem az esküvőm napjára bérelném ki a legjobbakat. A szertartásokon nem sok extra fotóznivaló akad – gondolnám – hiszen a szertartások nagyjából egyformák. A profi vacsorafotók biztosan hiányoznának, de nekem a legfontosabbak az érdekes helyszíneken készített érdekes felvételek volnának.
Ha én menyasszony lennék, akkor az esküvő napja után, kipihenve a fáradalmakat (vagy az esküvő előtti napokban) készíttetnék magunkról egy sorozatot, amely viszonylag olcsón megúszható. Megbarátkoznék azzal a gondolattal, hogy sajnos kétszer kell öltözködnöm, de úgy gondolnám, hogy a fáradtságot megéri a végeredmény.
Ha én menyasszony lennék, valószínűleg meglepődnék, amikor a fotósom mosolyogva azt mondaná: „Kedvesem,nem találtad fel a spanyolviaszt. Ezt az USA-ban és a világ fejlettebb részein már évtizedek óta így (is) csinálják, igaz ott leginkább nem takarékoskodás okán, hanem azért, hogy ne az esküvő napján kelljen a fotózásra rohangálni”.
Ha én menyasszony lennék…
Nyílt levél a „kedveseinknek”
Ez a levél néhány nagyon fontos személynek szól, ők tudni fogják, miért írtam. Vágjunk bele.
Kedves Menyasszonyunk !
Velünk együtt hónapokat készültél ez esküvődre, találkoztunk néhányszor és számtalan levelet váltottunk, mire eldőlt, hol, mikor, milyen fotókat készítünk rólad. Láttunk téged teljes pompádban ragyogva és holdfáradtan, lefényképeztük a könnyeid és mosolyod. Ha nem is láttál minket, mi állandóan melletted jártunk, vagy éppen fordítva, órákig jártuk veled a helyszíneket és végigcsináltad velünk a creative session cseppet sem pihentető óráit. Megdolgoztál a sikerért és reméljük büszke vagy a végeredményre. Hálásak vagyunk azért, hogy a legnagyobb napodon szemtanúddá fogadtál minket, hogy megosztottad velünk örömöd és bánatod. Igazságtalannak érzed, hogy az esküvőd immáron elmúlt, mi kiléptünk az életedből, neked a házasélet, nekünk pedig új esküvők jönnek? Hidd el, mi nálad sokkal gyakrabban érezzük ugyanezt. Azonban ne feledd: életed részévé váltunk, ahogy te is a miénkké. Nem feledünk el téged és nem fordítunk neked hátat. Ha hiányzunk neked, keress bennünket bátran, a legnagyobb örömmel állunk rendelkezésedre, legyen bármi a gondod. Barátaid:
A nászriporterek
A technikán túl..
Mostanában kezdtem el látogatni egy szakmai fórumot, ahol esküvőfotózással foglalkozó fotográfusok osztják meg egymással a szakmai ismereteiket. Rengeteg szó esik felszerelésről, világításról, helyszínekről, szokásokról, igen sok tanácsot olvashatnak a kezdők és haladók és ez nagyon jó. A fórum azonban megmutatja a hazai esküvőfotózás legnagyobb baját, nevezetesen azt, hogy a fotográfusok legtöbbje számára az esküvőfotózás elsősorban megoldásra váró műszaki feladat. A topic címe is ez „Technika és használata” – „Esküvőfotózás”.
Nem találkoztam azonban olyan fórummal, amely a technikán túlmutató kérdésekkel foglalkozna. Sehol nem esik szó arról, hogyan lehet kiválasztani azt a döntő tizedmásodpercet, amely egy nagyszerű elkapott pillanatot eredményez? Mi az ismérve a jól elkapott pillanatnak? Hogyan készülhet fel a fotográfus ezekre a tizedmásodpercekre? Hogyan lehet érzelmeket közvetíteni, ahelyett, hogy csupán arcokat fényképeznénk? Ezen tudás nélkül a fotográfusok túlnyomó része továbbra is üres képeket fog szállítani, ahogy eddig is.
Nem foglalkozik senki ilyen alapvető kérdésekkel:
1. Milyen mentális problémákkal kell megküzdenie egy esküvői fotósnak, ha minden hónapban 4-6-8 esküvőt kell fényképeznie? Hogyan lehet új kihívásokat találni, mit kell tennünk, hogy elkerüljük a kiégést? Melyek azok az intő jelek, amelyek rá kell hogy ébresszék a fotóst arra, rossz irányba halad a pályája, tennie kell valamit, hogy ne egyforma, lélektelen képeket gyártson?
2. Ha észrevette a fotós, hogy szakmai hullámvölgybe került, milyen módon küzdheti le a problémát?
3. Hogyan építheti fel egy esküvőfotós a karrierjét? Mit kell tennie ahhoz, hogy sikeressé váljon? Melyek a legfontosabb mérföldkövek a pályáján? Kire számíthat és mitől kell ódzkodnia? Milyen hibákat követhet el?
Ezek, és az ezekhez hasonló kérdések sokkal fontosabbak, mint a vakuzással kapcsolatos információk. A technikai tudást nagyon hamar meg lehet szerezni. A fenti kérdésekre adott válaszok azonban évtizedes kihatással bírnak egy fotós életére és elhanyagolásuk véget vethet akár a legígéretesebb karriereknek is.
Félek attól, hogy sok kolléga nem értené meg a fenti gondolatokat, így ezeket egyelőre megtartom magamnak és neked, kedves naplóm.